Lassan... lassan, amikor már úgy tűnt, hogy vadul kalapáló szíve kiugrik a helyéről vagy elgyötört agya szétrobban, Raistlin megérezte, hogy a szorítás enyhül.
Ugyan még nem engedi el, ahogyan ő is elkeseredett erővel szorítja vissza. De már nem küzdöttek egymással. A két pár kéz szorosan összefonódott, mindkettőben valahogy tisztelet érződött a másik iránt, már egyikük sem törekedett a másik feletti uralomra.
Győzelmi mámor, a lényét elárasztó varázserő eksztázisa töltötte el Raistlint és meleg, aranyló fénykörbe burkolta. Teste elernyedt. Remegve érezte, hogy a kéz most már gyengéden tartja, támogatja és új erőt kölcsönöz neki.
Mi vagy te? — kérdezte némán. Jóság... vagy gonoszság?
Egyik sem vagyok. Semmi sem vagyok... és egyben minden. Az ősidőktől fogva rabul ejtett sárkányok lényege vagyok.
— És mi a működésed titka? — faggatta tovább Raistlin. Hogyan uralkodsz a sárkányok fölött? Parancsodra magamhoz rendelem őket. Nem állhatnak ellent az akaratomnak. Engedelmeskednek nekem.
— És szembefordulnak az uraikkal? Teljesítik az én akaratomat?
Ez az uraik erejétől és a közöttük,— meglévő köteléktől függ. Ez az erő néha oly hatalmas, hogy a nagyúr képes megőrizni hatalmát a sárkánya fölött. De a legtöbb sárkány teljesíti a kívánságokat. Képtelenek lesznek ellenállni neked.
Ezt még végig kell gondolnom, mormolta Raistlin és érezte, hogy az ereje csökken. Nem értem igazán...
Nyugodj meg, majd én segítek. Most, hogy egyesültünk, bármikor kérheted a segítségemet. Sok, régen elfeledett titkot tudok... te is megismerheted őket.
Miféle titkokat?... Raistlint az ájulás környékezte... túlságosan kimerítette a küzdelem. Próbálta megőrizni szorítását a másik pár kézen, de érezte, hogy ujjai lecsúsznak róla.
A gömb keze gyöngéden tartotta, akár anya a gyermekét.
Most pihenj... nem hagylak lezuhanni. Aludj... kimerültél
Mondd meg! Tudnom kell! — kiáltotta Raistlin némán.
Jó, ezt még elárulom, de utána pihenned kell. Apalanthasi Astinus könyvtárában vannak könyvek, sok száz könyv, amelyeket a régi mágusok vittek oda a Vesztett Csaták napjaiban. Közönséges halandó szemében nem tűnnek többnek a varázslás enciklopédiáinál, az idő bugyraiban egykoron meghalt mágusokról szóló, zavaros történeteknél.
Raistlin ekkor meglátta a közeledő sötétséget. Belekapaszkodott a kezekbe.
És mi a valóságos tartalma azoknak a könyveknek? — kérdezte. És akkor végre megtudta, s ezzel a tudással egy időben elborította a sötétség, akár az óceán hulláma.
A kocsi közelében, egy árnyékban rejtőző, szenvedélyüktől fűtött barlangban Tika és Caramon hevert egymás karjában. A lány vörös haja sűrű tincsekben keretezte arcát és homlokát, a szeme csukva volt, telt ajka résnyire kinyílt. Tarka szoknyájában és buggyos ujjú, fehér blúzában szorosan simult Caramonhoz. Lábuk összefonódott, ujjaival a harcos arcát simogatta, ajka a szájára tapadt.
— Caramon, kérlek — suttogta. — Ez kínszenvedés. Kívánjuk egymást... én nem félek! Kérlek, szeress engem!
Caramon lehunyta a szemét, arca verítéktől csillogott. Sajgó szerelme már-már elviselhetetlennek túnt számára. Megszabadulhatott volna ettől a fájdalomtól, édes mámorban véget vethetett volna neki. Egy pillanatra meg is ingott. Tika illatos haja az arcát simította, puha szája a nyakát csókolta. Olyan könnyű lenne... és olyan csodálatos...
Caramon fölsóhajtott. Erős markába fogta a lány csuklóját, határozottan lefejtette arcáról a kezét és eltolta magától Tikát.
— Nem — suttogta, miközben majd megfojtotta a vágyakozás. Elfordult a lánytól és fölkelt. — Nem — ismételte meg. — Bocsáss meg! Én nem gondoltam... szóval nem hittem, hogy a dolog idáig fajul..
— De én igen! — kiáltott föl Tika. — Én nem félek... már nem!
Ó nem! — gondolta Caramon és lüktető halántékára szorította a tenyerét. Hiszen úgy reszketsz a karomban, mint egy csapdába esett nyúl.
Tika kezdte összefűzni fehér blúzának zsinórját. Könnyein keresztül alig látta, ezért mérgében úgy megrántotta, hogy a vékony zsinór elszakadt.
— Na tessék! Látod? — fakadt ki és elhajította a szakadt selyemszalagot a barlang mélyébe. — Most tönkretettem a blúzomat. Meg kell varrnom. Persze mindenki rögtön kitalálja, mi történt vele! Vagy legalábbis azt hiszik, hogy kitalálták! Én... én... Ó, mi haszna az egésznek? — Tika szipogott a tehetetlenségtől és tenyerébe temette az arcát.
— Én nem törődöm vele, mit gondolnak — visszhangzott Caramon hangja a barlangban. De nem próbálta megvigasztalni a lányt, tudta, hogy ha még egyszer hozzáér, többé nem parancsolhat a vágyainak. — Különben sem gondolnának semmi rosszra, hiszen a barátaink! Gondot viselnek ránk...
— Tudom! — zokogott föl Tika görcsösen. De ott van Raistlin! Ő nem bocsátana meg nekem... gyűlöl engem!
— Ne beszélj így, Tika — mondta Caramon határozottan. — Még ha gyűlölne is és erősebb lenne, az sem számítana! Engem nem érdekel, bárki bármit is mozid vagy gondol. És a többiek azt akarják, hogy boldogok legyünk! Nem is értik, hogy mi... izé... miért nem vagyunk máris szeretői egymásnak! Tanis egyenesen a szemembe mondta, hogy bolond vagyok...
— Igaza is van! — suttogta Tika tompán, könnyáztatta tincsei mögül.
— Talán igen... talán nem.
Caramon hangjának hallatán Tika abbahagyta a pityergést. A férfi szemébe nézett, amikor az odafordult hozzá és így szólt: — Te nem tudod, min ment keresztül Raist az Ősmágia Legendás Tornyaiban. Egyikőtök sem tudja és nem is tudja meg soha! De én tudom! Én ott voltam vele.
Láttam. Kényszerítettek rá, hogy nézzem! — Caramon megrázkódott és eltakarta az arcát. Tika némán meredt rá. Caramon ismét ránézett és nehezen fölsóhajtott. — Azt mondták, hogy az ő ereje menti majd meg a világot. De miféle erő az? A belső ereje? Hiszen a külső ereje én vagyok! Én, én nem értem, de Raist álmomban azt mondta, hogy mi ketten egyek vagyunk és csak az istenek átka folytán lakozunk két testben! Szükségünk van egymásra... legalábbis most! — a nagydarab férfi arca elsötétült. — Lehet, hogy egy szép napon mindez megváltozik. Egyszer talán ő is megtalálja a külső erejét...
Caramon elhallgatott. Tika nyelt egyet és tenyerével végigsimított az arcán. — Én... — suttogta, de Caramon beléfojtotta a szót.
— Várj egy percet... hadd fejezzem be. Szeretlek téged, ahogyan csak egy férfi szerethet egy nőt ezen a világon. Szeretnék szerelmeskedni is veled. Hanem lennénk nyakig benne ebben az ostoba háborúban, még a mai napon az enyém lennél. Ebben a percben... de mégsem tehetem. Mert ha megtenném, arra kényszerülnék, hogy óvjam az életemet. Akkor te töltenéd be minden gondolatomat. Ezt meg is érdemelnéd... de most még nem vállalhatom fel ezt... Tika! A kötelesség most elsősorban a testvéremhez láncol. — A lány könnyei újból megeredtek, de most már nem magáért, hanem a férfiért. — Meg kell hagynom a teljes szabadságodat, hogy találhass magadnak valakit, aki...
— Caramon! — hasított egy kiáltás a délután békés csöndjébe. — Caramon! Gyere gyorsan! —szólitotta a harcost Tanis.
— Raistlin! — hördült föl Caramon és minden további szó nélkül kirohant a barlangból.
Tika egy pillanatig még mozdulatlanul nézett utána, azután mélyen fölsóhajtott és megpróbálta rendbe szedni könnyáztatta fürtjeit.
— Mi történt — rontott a kocsiba Caramon. — Raist!?
Tanis komoran bólintott.