— Így találtam rá — húzta félre a mágus kicsiny fülkéjének függönyét. Caramon félresöpörte őt az útjából.
Raistlin halottsápadtan, akadozó lélegzettel hevert a padlón. Szája sarkából vér szivárgott. Caramon mellétérdelt és karjába emelte.
— Raistlin — suttogta —, mi történt veled?
— Az történt! — mutatott előre komoran Tanis.
Caramon odanézett és meglátta a teljes nagyságában tündöklő sárkánygömböt... most pontosan akkora volt, mint Silvanestiben. A Raistlin által fabrikált állványon ült, örvénylő színei megállás nélkül kavarogtak. Caramon lélegzete elakadt a rémülettől. Lorac borzalmas látványa elevenedett meg lelki szemei előtt. A tébolyult, haldokló Lorac képe...
— Raist! — nyögte és szorosan magához ölelte fivérét.
Raistlin feje erőtlenül félrebillent. Szemhéja megremegett, a szája kinyílt.
— Mi az? — hajolt közel hozzá Caramon... a másik lehelete hidegen érintette az arcát. — Mi történt?
— Az enyémek... — suttogta Raistlin. — A régiek... igéi... az enyémek... enyémek...
A mágus feje lehanyatlott, szava elakadt. De az arca kisimult és nyugodt volt... pihent. Légzése egyenletessé vált.
Vékony ajka önfeledt mosolyra nyílt.
4.
Ünnepi vendégek
Jó néhány napi kemény lovaglásba került Lord Guntharnak, hogy időben hazaérjen a napforduló ünnepére, miután útjukra bocsátotta a Palanthasba igyekvő lovagokat. Az utakon sok helyütt térdig ért a sár. A lova többször is megbotlott és Gunthar, aki majdnem úgy szerette ezt az állatot, akár a saját fiait, ha a szükség úgy kívánta, leszállt róla és kantárszáron vezette. Így azután, mire a várkastélyához ért, teljesen kimerült, bőrig ázott és reszketett a hidegtől. Az istállómester hamarosan előkerült, hogy személyesen vegye gondjaiba az elgyötört hátast.
— Alaposan csutakold le — utasította Gunthar, mialatt merev tagokkal lekászálódott a nyeregből. — Adj neki melegített zabot és... — Gunthar hosszan részletezte utasításait, az istállómester meg türelmesen hallgatta bólogatva, mintha még életében sohasem látott volna el egy lovat. Gunthar a legszívesebben maga vezette volna jászolhoz az állatot, de ekkor előbukkant az, éppen őt kereső ősöreg kulcsár.
— Uram — húzta félre Wills a bejáratban —, vendégeid vannak... most érkeztek, az imént, alig pár órája.
— Kik azok? — kérdezte Gunthar közömbösen, hiszen a vendég nem volt ritka nála, különösen így, napforduló idején. — Talán Lord Michael? Nem tarthatott velünk az úton, de kértem őt, hogy nézzen be hozzőnk hazafelé menet...
— Egy öregember, lordságod — vágott közbe Wills —, és egy surranó.
— Egy surranó? — kérdezett vissza Gunthar, némi riadalommal a hangjában.
— Attól tartok, igen, uram... de nem kell aggódnod — tette hozzá sietve a kulcsár —, az ezüstöt elzártam egy fiókba, az ékszereket meg a felesége őnagysága rejtette el a pincében.
— Mintha csak ostromolnák a várat! — mordult föl Gunthar, de azért a szokásosnál gyorsabb léptekkel vágott át az udvaron.
— Az ember nem lehet elég óvatos ezekkel a csibészekkel — motyogta Wills, miközben a gazdája után loholt.
— No és, miféle alakok ezek? Kéregetők? Egyáltalán, miért engedted be őket? — kérdezte Gunthar valamivel ingerültebben. Csak a forralt borára, meleg ruhára és arra vágyott, hogy a felesége megdögönyözze a hátát. — Etessétek meg őket, adjatok nekik némi pénzt és menjenek útjukra... no persze, előtte motozzátok meg a surranót.
— Én is így gondoltam, uram —mondta Wills határozottan —, de valami nincs rendjén körülöttük... különösen az öreget illetően. A vénember, véleményem szerint, kissé ütődött, de valahogy mégis igen eszes bolond. Tud valamit, ami hasznos lehet neki... de talán nekünk sem kevésbé.
— És mi lenne az?
Már a várkastély lakóépületének súlyos tölgyfa kapujánál jártak. Gunthar megtorpant és szembefordult Willsszel, mindig is nagyra tartotta öreg kulcsárja megfigyelőkészségét. Wills óvatosan körülnézett és közelebb hajolt a lordhoz.
— Az öreg azt mondta, azonnal közöljem veled, hogy fontos hírei vannak a sárkánygömbről, uram.
— A sárkánygömbről? — mormolta Gunthar. A gömb titoknak számított, legalábbis ő úgy vélte. A lovagok természetesen tudtak róla. Talán Derek másnak is megemlítette... esetleg ez is az intrikáihoz tartozik?
— Bölcsen cselekedtél, Wills, mint mindig — mondta végül Gunthar. — És hol vannak?
— A fegyverterembe vezettem őket, uram, gondoltam, még ott okozhatják a legkevesebb bajt.
— Nos, előbb átöltözöm, még mielőtt halálra fagynék, azután azonnal látni akarom őket. Különben, gondoskodtál a kényelmükről?
— Igen, uram — lihegte Wills az ismét sebesen meginduló ura hátának. — Kaptak forralt bort, kenyeret és egy darab húst... persze csöppet sem csodálkoznék, ha a surranó máris elcsente volna a tányérokat...
Gunthar és Wills egy pillanatra megállt a fegyverterem ajtaja előtt, hogy belefüleljen a látogatók társalgásába.
— Teszed vissza! — mondta egy szigorú hang.
— Nem teszem! Az enyém... láthatod, itt volt a tarisznyámban.
— Hohó! Még öt perce sincs, hogy beledugtad, láttam!
— Tévedsz! — csipogott sértődötten a másik hang. — Nézd csak, még a nevem is bele van vésve...
— Guntharnak, szeretett férjemnek, az Ajándékozás Napján — olvasta hangosan az öreg.
Egy pillanatra csönd lett a teremben. Aztán, most már jóval bűntudatosabban, ismét a vékonyabbik hang csipogott: — Akkor biztosan belepottyant valahogy a zsákomba, Fizban. Csak úgy lehet! Látod, most is ott a csomagom, az asztal alatt. Hát nem szerencse? Még eltörött volna, ha a kőre esik!
Lord Gunthar komor arccal tárta ki az ajtót.
— Kellemes ünnepeket, uraim — köszöntötte vendégeit. A nyomában csörtető Wills gyorsan körülvizslatta a termet.
A két idegen megpördült... az öreg egy fajansz-kupával a kezében. Wills rögtön utánakapott és elvette tőle. Szúrós pillantással végigmérte a surranót és a kupát féltette egy párkányra, jóval magasabbra, mint ameddig Tass keze félért.
— Óhajt még valamit lordságod? — kérdezte a kulcsár és jelentőségteljesen a surranóra nézett. — Maradjak bent és tartsam szemmel a dolgokat?
Gunthar már válaszra nyitotta a száját, de az öregember hanyagul intett a kezével.
— Igen, köszönöm, jóember... hozz még egy kis sört. És ne a szolgaszemélyzet dohos hordójából, ha lehet! — nézett szigorúan Wills szemébe. — Azt a hordót csapold meg, amely a lépcső mögött áll, a pince legsötétebb sarkában. Tudod... azt, amelyiket vastagon borít a pókháló.
Wills némán, tátott szájjal meredt rá.
Na, igyekezz, ne tátogj ott, mint egy partra vetett hal! Kissé lassú az észjárása, nem igaz? — fordult a vénember Lord Guntharhoz.
— N...nem — dadogta Gunthar. Rendben van, Wills, azt hiszem, én is i...innék egy kupával a ...abból a hordóból, ott a lépcső mögött. Hanem te, honnan tudtad? — fordult gyanakvóan az öregemberhez.
— Ó, hát ő amolyan mágusféle — vonta meg a vállát a surranó és invitálás nélkül letelepedett.
— Mágus? — nézett körül az öreg. — Hol van?
Tass megbökdöste az oldalát, és súgott neki valamit.
— Valóban? Hogy én? — motyogta a vénember. — Hát ez csodálatos. Most, hogy mondod és magam is jobban belegondolok, tényleg rémlik valami varázsige... a tűzgolyós... hogy is van csak?