És az öreg mormolni kezdte a furcsa szavakat. A surranó rémülten pattant föl ültéból és belekapaszkodott az öreg köpönyegébe.
— Nee, öreg! — kiáltotta és visszagyömöszölte székébe a mágust. — Most ne!
— No, jól van — motyogta az öreg töprengőn —, pedig igazán pompás varázsige.
— Biztos vagyok benne — dörmögte Gunthar, teljesen elbűvölten. Azután megrázta a fejét és ismét elkomorodott.
— Most pedig magyarázatot kérek! Kik vagytok és miért jöttetek ide? Wills valami sárkánygömböt is emleget...
— A nevem... — mondta a vén mágus és pislogva elhallgatott.
— Fizban — sóhajtott nagyot a surranó. Fölkelt és udvariasan Guntharnak nyújtotta a kezét. — Én pedig
Tasslehoff Fúróláb vagyok! — és már ült vissza a helyére, de hirtelen újból fölugrott. — Ó, és neked is kellemes ünnepeket, lovag uram!
— Igen, igen bólogatott Gunthar szórakozottan. — Most pedig, hogy is állunk azzal a sárkánygömbbel?
— Hát persze, a sárkánygömb! — Fizban arcáról eltűnt a bárgyú kifejezés. Éles, kihívó tekintettel nézett Guntharra.Hol van? Hosszú utat tettünk meg a fölkutatására.
— Attól félek, nem árulhatom el — felelte Gunthar hűvösen. — Már ha valójában eljutott ide valami ilyesmi...
— Hát persze, hogy eljutott — vágta rá Fizban. — A Rózsa Rendjének egy lovagja, bizonyos Koronaőr Derek hozta el neked és Fényeskardú Sturm is vele volt.
— Ők a barátaim magyarázta Tasslehoff, látva, hogy a lovagnak leesik az álla. — Én is segítettem megszerezni a gömböt — tette hozzá nagy szerényen. — Egy gonosz varázslótól vettük el egy jégből épült palotában. Igazán nagyszerű történet — hajolt előre tettre készen —, akarod, hogy elmeséljem?
— Nem — felelte Gunthar és döbbenten nézett végig a két alakon. — És még ha hinnék is ilyesféle dajkamesékben...de várjatok csak... —huppant vissza karosszékébe —, Sturm beszélt valami surranóról. Kik is voltak még a csapatotokban?
— Kova, a törpe, Theros, a kovács, Gilthanas és Laurana...
— Igaz lehet! — kiáltott föl Gunthar, de nyomban el is komorodott megint. — Viszont nem említett semmiféle varázslót...
— Ó, csak azért, mert én halott vagyok — vágott közbe Fizban és föltette lábait az asztalra.
Guntharnak tágra nyílt a szeme, de mielőtt bármit mondhatott volna, belépett Wills. Megsemmisítő pillantást vetett Tasslehoffra és letette ura elé a kupákat.
— Három kupa, uram, meg egy odafönt a párkányon, az annyi mint négy... és ajánlom, hogy négy legyen akkor is, amikor visszajövök!
Ezzel kiment és keményen becsapta maga mögött az ajtót.
— Majd én vigyázok rájuk — ajánlotta föl Tass ünnepélyesen. Talán valami kupatolvajok járnak errefelé? — kérdezte Gunthartól ártatlanul.
— Hm... nem... hogy halott vagy? — a lovag érezte, hogy a helyzet gyorsan kicsúszik az ellenőrzése alól.
— Hosszú történet — mormolta Fizban és egyetlen kortyintással fenékig ürítette a kupát, utána a szakálla hegyével letörölte a habot a szájáról.
— Ó, pompás ital! Nos, hol is tartottam?
— Hogy halott vagy — pötyögte Tass készségesen.
— Hát persze. Hosszú mese... legalábbis ma estére. Meg kell kapnom a gömböt! Hol is van?
Gunthar mérgesen fölpattant, készen arra, hogy ezt a különös vénembert és surranó cimboráját kipenderíti a teremből, sőt, a várából is. Már kiáltott volna az őrségnek, hogy vezessék el őket, de ehelyett arra kellett rájönnie, hogy fogva tartja az öreg szúrós tekintete.
Solamnia lovagjai mindig is féltek a mágiától. Bár nem vettek részt az Ősmágia Legfőbb Tornyainak lerombolásában... ez ellenkezett volna a Szabályzattal... egyáltalán nem bánták, hogy a mágiát úzök eltűntek Palanthas földjéről.
— És miért vagy olyan kíváncsi rá? — kérdezte Gunthar megbicsakló hangon és érezte, hogy hideg félelem árad szét az ereiben, amint az öregember különös ereje a hatalmába keríti. Lassan, megadóan visszaereszkedett a helyére.
Fizban szeme fölragyogott. — Nekem is vannak titkaim — mondta halkan. — Legyen elég annyit megtudnod, hogy én jöttem el a gömbért. Mágusok készítették, valamikor, nagyon régen. Ezt jól tudom... és különben is sokat tudok róla.
Gunthar önmagával küzdött, ingadozott. Végül is a lovagok őrzik a gömböt és ha ez a vénség valóban annyit tud róla, ugyan mi baj származhatna belőle, ha azt is megtudja, hogy hol van? Meg egyébként is tisztában volt vele, hogy semmi választása nincs ebben az esetben.
Fizban révetegen fölemelte üres kupáját és belekortyolt, aztán gyászod tekintettel belenézett, éppen akkor, amikor Gunthar megszólalt.
— A gömb a gnómoknál van.
Fizban teljes erőből csapta le a kupát az asztalra, ezer darabja szétröpült a deszkapadlón.
— Na tessék, hát nem megmondtam? — motyogta Tass szomorúan, és csak nézte az összetört edénymaradványait.
A gnómok emlékezetük óta a Ráseránts Hegyen laktak, s mivel ez csak nekik jelentett valamit, egyedül ők tartották számon. Annyi bizonyos, hogy már rég ott voltak, amikor az első lovagok megérkeztek Sancristba újonnan alapított királyságukból, Solamniából, hogy legnyugatibb határaikon is kiépítsék előőrseiket és váraikat.
A külföldiekkel szemben mindig gyanakvó gnómok rémülten látták, hogy a partjaiknál kiköt egy hajó és magas, komor képú, harcias emberek egész hordája jön elő a gyomrából. Elszántan arra, hogy megvédjék az általuk hegyi paradicsomnak tartott és reményeik szerint az emberek előtt ismeretlen hazájukat, nyomban akcióba lendültek. Mivel Krynn minden népe közül ők voltak a legügyesebb mérnökök (közismert, hogy például ők találták fel a gőzzel hajtott gépet és a spirálrugót), először arra gondoltak, hogy elbarikádozzák magukat hegyi barlangjaikban, de hamarosan jobb ötletük támadt. Magát a hegyet rejtik el!
Miután legkitűnőbb mérnökeik jó pár hónapot dolgoztak éjt nappallá téve, a gnómok készen álltak. Hogy mi volt a tervük? Az, hogy láthatatlanná teszik a hegyet! Ebben a kritikus pillanatban vetette föl a kérdést a gnóm Filozófiai Szövetség egyik tagja, hogy vajon a lovagok nem szereztek-e máris tudomást erről, az egész szigeten egyébként legmagasabb hegyroől? Vajon a hegy hirtelen eltüntetésével nem ébresztik-e fel túlzottan az emberek kíváncsiságát?
Ez a kérdés igen nagy fölforduláshoz vezetett. Napokat vitatkoztak végig. A filozófusok hamarosan két pártra szakadtak: az egyik szerint, ha az erdőben kidől egy fa és senki sem hallja, attól az még recseg-ropog, a másik fél szerint viszont nem! Hogy mindennek mi köze az eredeti kérdéshez, az csak a hetedik napon világosodott meg előttük, de akkor nyomban a megfelelő bizottság elé terjesztették.
Közben a gépészmérnökök... sértődöttségükben... úgy döntöttek, hogy mindenképpen beindítják a gépezetüket.
Így érkezett el a nap, amelyet a sancristi krónikák: mindmáig (bár az Összeomlás idején csaknem minden odaveszett, a krónikák valahogy megmaradtak), szóval amelyet máig a Záptojások Napjának neveznek.
Aznap Lord Gunthar egy távoli elődje azzal a kellemetlen gondolattal ébredt, hogy a fiacskája netán bepottyant a tetőn át a tyúkólba. Ugyanis alig pár hete már előfordult egy ilyen eset. A legényke valamelyik kakast akarta elcsípni.
— Vidd a tóra és csutakold le! — mordult Gunthar őse a feleségére, majd a falnak fordult és fejére húzta a takarót.