— Nem tudom — dünnyögte az asszony álmosan. — Különben is csak a kémény füstöl.
Ekkor mindketten végleg fölébredtek és rájöttek, hogy nem a kéményből szivárgó füst tölti be a házat, sőt a kellemetlen bűz még csak nem is a tyúkólból árad.
Az új település valamennyi lakójával csaknem egyszerre, ők is kirohantak a házukból, fulladozva és öklendezve a percről percre fokozódó, elviselhetetlen bűztől. De nem láttak semmit. Az egész környéket vastag, sárga füsttengerborította be, a szaga meg olyan volt, mint a három teljes napig a tűző napon poshasztott tojásé.
Alig pár óra alatt a település minden lakója majdnem belebetegedett a borzalmas bűzbe. Ruháikat és ágyneműjüket fölnyalábolták és rémülten a part felé menekültek.
Hálásan szívták magukba a sós tengeri szellő friss levegőjét, s közben azon töprengtek, vajon valaha is visszatérhetnek-e még házaikba?
Mialatt ezt tárgyalták és türelmetlenül lesték, nem szakadozik-e föl valahol a sárga felhő, a legnagyobb meglepetésükre alacsony, barna bérű teremtmények egész serege támolygott elő a füstből és nyúlt el a lábuk előtt majdnem élettelenül.
A jólelkű solamniaiak rögtön a póruljárt gnómok segítségére siettek, egyszóval így találkoztak először egymással a Sancrist földjén élő két faj képviselői.
A gnómok és a lovagok találkozása végül barátsággá fejlődött. A solamniaiak négy dolgot tartanak legtöbbre a világon: a személyes becsületet, a lovagi Kódexet, a Szabályzatot és a mérnöki ismereteket. Igen nagy hatással voltak rájuk a gnómok munkát megkönnyítő eszközei, olyanok, mint az emelőcsiga, a tengely, a csavar és a fogaskerék.
Az első találkozás alkalmával kapta a hegy is a Ráseránts nevet.
A lovagok hamarosan arra is ráébredtek, hogy az alacsony, testes gnómok emlékeztettek a törpékre, de ez a külső hasonlatosság volt közöttük minden. A gnómok ugyanis elég szfvósak, halványszőke hajúak, nagyon érzékenyek és hirtelen természetúek voltak. Olyan gyorsan hadartak, hogy a lovagok eleinte azt hitték, hogy valamilyen idegen nyelvet beszélnek. Végül kiderült, hogy az a köznyelv, csak rendkívül sebesen használják. Mindennek az okára akkor derült fény, amikor az egyik főlovag elkövette azt a szarvashibát, hogy megkérdezte a gnómoktól, hogy hívják a hegyüket.
Hevenyészett fordításban így hangzott a válasz: Az egy Hatalmas Nagy Magas Halom, Amely Számos Egymás Fölötti Sziklarétegből Alj, Melyek Közül Mi Felismertük az Obszidiánt, Gránitot, Kvarcot és Sok Más Kőzetfélét Mostanában Kezdünk Megismerni, és Van Egy Belső Fűtési Rendszere, Amit Tanulmányozunk, hogy Egyszer Majd Mi Is Alkalmazzuk és Ami Olyan Forróra Melegíti a Sziklát, hogy Megolvad, sőt Elpárolog, és Ez Néha Kitör a Felszínre és Lefolyik a Hatalmas Nagy Magas Halom Oldalán...
— Rá se ránts! — vágott közbe a főlovag sietve.
Ráseránts! A gnómoknak nagyon megtetszett a szó. Hogy az emberek ilyen hatalmas és csodálatos dolgot egyetlen ilyen rövid fogalomba belepréselhetnek, hihetetlenül nagyszerűnek tűnt a szemükben. Így azután, attól a naptól fogva a vulkánt Ráseránts Hegynek nevezték, a gnóm
Térképcsinálók Szövetségének legnagyobb megkönnyebbülésére.
Sancrist lovagjai és a gnómok tökéletes egyetértésben éltek ezek után. A lovagok minden, megoldásra váró műszaki gondjukkal kis barátaikhoz fordultak, akik csak úgy ontották válaszul a ravaszabbnál ravaszabb ötleteket.
Amikor a lovagok a sárkánygömb birtokába jutottak, mindenképpen meg kellett tudniok, hogyan működik. Ezért a gnómok őrizetére bízták, de azért két ifjú lovagot is vele küldtek. Az még csak eszükbe sem jutott, hogy a gömb netán valamiféle varázseszköz lehet!
5.
Gnómkatapult
Jól jegyezd meg! Nincs olyan élő vagy holt gnóm, aki valaha is befejezett volna egy mondatot. Csak akkor juthatsz velük dűlőre, ha megszakítod őket. És az sem baj, ha durván teszed. Még el is várják.
A vén mágus magyarázatát viszont egy hosszú, barna köntösbe öltözött gnóm megjelenése szakította meg, aki hozzájuk lépett és tiszteletteljesen meghajolt feléjük.
Tasslehoff izgatott kíváncsisággal tanulmányozta a gnómot, mivel eddig még soha eggyel sem találkozott, bár Gargath Szürke Ékkövének legendái tartalmaztak olyan utalásokat, amelyek szerkint a két faj távoli rokonságban áll egymással. És valóban, a fiatal gnómban volt valami surranószerű: vékony keze, kíváncsi arckifejezése és mindent élénken megfigyelő, éles, csillogó szeme. De ez volt minden hasonlóság. Nyoma sem volt benne a surranók könnyed viselkedésének. A gnóm izmos volt, komoly és lényegretörő.
— Tasslehoff Fúróláb vagyok — mondta udvariasan a surranó és kezet nyújtott a gnómnak. Az megfogta Tass kezét, érdeklődve megszemlélte, de mivel semmi különöset nem talált rajta, lanyhán megszorította. — Ez pedig... — kezdett bele Tass Fizban bemutatásához, ám ekkor a gnóm előrenyúlt és nyugodt mozdulattal elvette tőle abroncsbotját.
— Ó! — kiáltott föl a gnóm csillogó szemmel és megmarkolta a szerszámot. – Máris küldök egy szakértőért a Fegyvermesterek Szövetségébe...
A nagy hegy lábánál lévő kapu előtt álló őr nem várta meg, hogy a másik befejezze a mondókáját. Fölnyúlt, megrántott valami kart, amire sivító hang válaszolt. Csak egy sárkány szállhatott le mögötte, gondolta Tass és védekezésre készen, gyorsan megpördült.
— Síp! — mondta Fizban. — Jobb lesz, ha mihamarabb megszokod.
— Síp? — kérdezett vissza Tass érdeklődően. — Ilyet még sohasem hallottam. Még füstöl is! Vajon hogy műkö... Hé! Gyere vissza! Add vissza a botomat! — rikoltotta mérgesen, amint abroncsbotja három fürge gnóm markában sebesen távolodni kezdett tőle a szűk folyosón.
— Vizsgálóterem — hadarta a gnóm —, odafönt Skimbosh-ban...
— Micsoda?
— Valami vizsgáló terem — tolmácsolta Fizban —, a többit nem értettem. — Hallod-e, próbálj lassabban beszélni! — intett szigorúan botjával a gnóm felé.
Amaz némán bólintott, de mohó tekintetét egyenesen Fizban varázspálcájára szegezte. Miután megállapította, hogy az csupán egy sima, kopottas fadarab, figyelmét ismét a varázslóra és a surranóra fordította.
— Idegenek — mondta —, majd megpróbálom és megjegyzem... hm, majd megpróbálom és megjegyzem, ne idegeskedjetek — folytatta most már lassan és tagoltan —, a fegyvernek nem lesz semmi baja, hiszen csak egy rajzot készítünk róla...
— Tulajdonképpen — vágottt közbe Tass, mint akit hájjal kenegettek volna —, azt is szívesen megmutattam volna, hogyan működik, ha akarod.
A gnóm szeme fölcsillant. – Az nagyon jó lenne...
— Hahó! — állította meg a surranó a szóáradatot és örvendezett, hogy lassan egész jól belejön a társalgásba. — És mondd, hogy hívnak?
Fizban kétségbeesetten integetett neki, de elkésett vele.
— Gnoshoshallamarionininillisyylphanitdisdisslishydie...
Itt a gnóm megállt, hogy levegőt vegyen.
— Tényleg ez a neved? — kérdezte Tass megrökönyödve.
A gnóm kifújta a levegőt. — Igen — vetette oda kissé sértődötten-, ez a keresztnevem, és ha most megengednéd, hogy folytassam...
— Várj! — kiáltott rá Fizban. — A barátaid hogyan szólítanak?
A kis alak újabb mély levegőt vett: Gnoshoshallamarionininilis...
— Köszönöm! — csattant föl Fizban. És a lovagok, hogy hívnak?