— Ugyan, semmi baj — legyintett Fizban és hátralépett, egyenesen egy kötélgubanc közepébe. — Én... emlékszem egy régi varázsigémre, aminek a segítségével magamtól is fölröpülhetek. Hm, lebegés... hogy is van? Egy pillanat türelmet kérek!
— De hát éppen te sürgettél annyira — méltatlankodottGnosh és szúrós szemmel nézett Fizbanra. A sorban álló gnómok hangos ordítozásba kezdtek, lökdösődtek, taszigálták és húzgálták egymást.
— Na, jól van hát — mordult föl a vén mágus és Gnoshsegítségével fölmászott az ülésbe. A katapult célzóberendezését kezelő gnóm valamit odakiáltott Gnoshnak, ami valahogy úgy hangzott, hogy „mékemelet?".
Gnosh fölmutatott és visszaordított neki: — Skimbosh!
A főkatapultos odalépett az öt kilövőbillentyű egyikéhez.
Megszámlálhatatlan kötél indult el innen föl a végtelen magasba. Fizban szerencsétlenül kuporgott a katapult ülésében és még mindig a varázsigéjén törte a fejét.
— Most! — bődült el Gnosth és közelebb rántotta magához Tasst, hogy jobban élvezhesse a nagyszerű látványt. — Még egy pillanat és a főnök megadja a jelet... igen... figyelj!
A katapultfőnök megrántotta az egyik kötelet.
— Az mire való? — érdeklődött Tass.
— A kötél megszólaltat egy csengőt a Skimboshon... izé... a tizenötödik emeleten és jelzi, hogyhamarosan odaérkezik valaki...
— És mi van, ha a csengő nem szólal meg? — kérdezte aggódva Fizban.
— Akkor megszólal egy második csengő és jelzi, hogy az első nem szólalt meg, mert...
— És mi történik itt lent, ha a csengő nem szólal meg?
— Semmi. Ez Skimboshgondjanemamiénk...
— Az meg az én bajom, ha nem tudnak az érkezésemről — üvöltött rá Fizban. — Vagy csak úgy pottyanjak be és lepjem meg őket?
— Ó! — sóhajtott föl Gnosh büszkén. — Háttudod...
— Kiszállok — jelentette ki Fizban.
— Ne, várj! — és Gnosh ismét érthetetlenül hadarnikezdett: — máriskészenvárnak...
— Ki van készen? — kérdezte Fizban ingerülten.
— Skimbosh! Ahálóvaltudodamivelelkapnak...
— Nehem! — sápadt el Fizban. — Ez a vég! — és egyik lábát kitette a padlóra.
Ám, mielőtt utánakecmereghetett volna, a főkatapultos megrántotta az első billentyűt. Ismét fölhangzott a csikorgás, amint a katapultot kezdték hátrafeszíteni a szíjai. A hirtelen mozdulattól Fizban hátrazöttyent, süvege a szemébe csúszott.
— Mi történik? — ordította Tass.
— Most célozzák be — rikoltotta vissza Gnosh. – A magasságot és a szintet pontosan be kell állítani, hogy a katapult a legmegfelelobb helyzetből lője ki az utasát...
— No és, az a háló? — üvöltött rá Tass.
— A varázsló fölrepül Skimboshig... ó, teljesen biztonságosan, megnyugtatlak... külön tanulmányokat végeztünk, amelyek bizonyítják, hogy a kilövés veszélytelenebb, mint a mászás... és pontosan abban a pillanatban, amikor eléri a röppályájá csúcspontját és lassan kezd visszaesni, a skimboshiak kidugnak alá egy hálót, elkapják vele, így ni — és Gnosh bemutatta a jelenetet, mintha egy legyet kapna el —...és szépen berántják...
— Iszonyatosan precízen kell időzíteni!
— Az időzítés művelete nagyon ötletes, mivel egy gondosan kimunkált görbe alapján történik, bár... — Gnosh összecsücsörítette a száját és fölvonta a szemöldökét... — valami néha kicsit eltorzítja apályát, de van egy bizottság...
A főgnóm ekkor megrántotta a kart és Fizban elhaló sikoltással felröppent a magasba.
— Te jó ég! — hördült föl Gnosh — úgy látszik...
— Mi? Hogy? — bömbölte Tass és fölfelé meresztette a szemét.
— A háló megint túl hamar kinyílt — csóválta a fejét Gnosh — és ez ma már a második eset a.Skimbosh szinten éseztföltétlenülaHálóBizottságlegközelebbiüléseelékellterjesztenünk...
Tass tátott szájjal leste, amint Fizban sivítva szeli a levegőt a katapult roppant hatóerejének segítségével és hirtelen meglátta, miről is locsog Gnosh. A tizenötödik szinten a háló, ahelyett, hogy akkor nyílt volna ki, amikor a mágus már túljutott rajta és visszafelé esik, még azelőtt szétterült, hogy Fizban fölért volna a megfelelő emeletig. Az öreg nekicsapódott a hálónak és úgy szétterült rajta, mint egy eltaposott. pók. Egy pillanatig ott csüngött rémülten, kezével-lábával a hálóba gabalyodva, aztán zuhanni kezdett.
Azonnal megszólalt egy csomó gong és csengő.
— Nem kell mondanod — mormolta Tass holtra váltan —, ez a vészjelzés, hogy a háló csődöt mondott.
— Persze, de nem kell megijedned (jó vicc!) — kuncogott Gnosh —, mivel a vészjel beindít egy gépezetet, amely kinyitja a tizenharmadik emelet hálóját... hoppá... egy picit későn, de még mindig van tizenkét emelet...
— Csinálj már valamit! — bömbölte Tass.
— Ugyan, ne hisztériázz! — förmedt rá Gnosh mérgesen. — Hadd fejezzembemitakartammondania végsőmentőrendszerrőlamely... ó, natessék...
Tass döbbenten látta, hogy a harmadik emelet magasságában a falon függő hat óriási hordó feneke kinyílik és ezer meg ezer szivacsdarab ömlik a csarnok közepére. Ez bizonyára a végsómentóakció, arra az esetre, hamindegyik háló fölmondja a szolgálatot. Szerencsére most a kilencedik szint hálója pontosan időben nyílt ki és fölfogta a lefelé bucskázó varázslót, utána összecsukódott körülötte és berántotta az erkélyre, ahol Fizban olyan éktelen ordítozásba és szitkozódásba kezdett, hogy az ottlévő gnómok már a kihajításának gondolatával foglalkoztak.
— Nnamostmármindenrendbenvantekövetkezel — mondta Gnosh.
— Csak még egy, utolsó kérdés — ordította Tass Gnoshnak, amint elhelyezkedett az ülésen. — És akkor mi van, ha az a szivacsos vészmentőmicsoda is csődöt mond?
— Ragyogó kérdés — rikkantotta Gnosh boldogan —, mert, ha a szivacsok egy kicsit elkésve esnek le, a riasztójelzés leáll, mire a terem közepére kiömlik egy nagy hordó víz és... mivel a szivacsok már úgyis ott vannak... könnyűszerrel eltakaríthatók a maradványok...
Ebben a pillanatban a katapultfőnök megrántotta akart.
Tass arra számított, hogy a Vizsgáló Terem zsúfolásig lesz mindenféle izgalmas dolgokkal, de nem kis meglepetésére az csaknem teljesen üres volt. A hegy oldalába fúrt nyíláson át a beszúródó napfény világította meg. (Ezt az egyszerűségében is nagyszerű találmányt egy erre tévedt törpe javasolta a gnómoknak, és valami „ablaknak" nevezte. A gnómok fölöttébb büszkék is voltak rá.) Volt ott három asztal, de azt leszámítva szinte semmi. A gnómok által körülvett középső asztalon hevert a sárkánygömb és a surranó abroncsbotja.
A gömb visszanyerte eredeti nagyságát, vette észre Tass csodálkozva. Még mindig ugyanúgy nézett ki: egy nagy, kerek kristálydarab, a belsejében kavargó, valami tejfehér párával. Mellette egy ifjú solamniai lovag állt őrt, arcán a halálos unalom kifejezésével. Az idegenek láttán azonban egy csapásra eltűnt képéről az unalom.
— Minden rendben — mondta Gnosh a lovagnak — ez az a kettő, akikről Lord Gunthar üzenete szól — majd tovább locsogva az asztal felé terelte a vendégeket. A gnóm szeme fölragyogott, amint a gömbre nézett. — Egy sárkánygömb! — mormolta lelkesen. — Annyi év után...
— Mennyi év után? — csattant föl Fizban és pár lépésnyire az asztaltól megállt.