— Tudod — magyarázta Gnosh —, minden gnómnak van egy Életcélja, amelyet születése pillanatában kijelölnek számára és attól fogva haláláig az a legfőbb dolga, hogy azt teljesítse, az én Életcélom pedig pontosan egy sárkánygömb tanulmányozása, mióta... .
— De hiszen, a sárkánygömbökről évszázadok óta senki nem tudott semmit — jegyezte meg Tass kételkedőn. — Mondom, senki sem tudott róluk! Hogyan lehetett hát a te Életcélod...!
— Ó, de mi igenis tudtunk róluk válaszolta Gnosh —, mivel ez volt a nagyapám Életcélja, azután az apámé is. Mindketten meghaltak anélkül, hogy valaha is láthattak volna egyet is belőlük. Én is attól féltem, hogy erre a sorsra jutok, de most, végre előkerült egy és így én megszerezhetem családunknak a méltó helyet a túlvilágon...
— Úgy érted, hogy nem juthatsz be a túlvilágra, izé, amíg nem teljesítetted az Életcélodat? — kérdezte Tass. — Szóval a nagyapád, meg az apád...
— Meglehet — mormolta Gnosh elkeseredett képpel —, hogy éppenséggel a legkellemetlenebb helyzetben vannak... ó, egek!
Ebben a pillanatban a sárkánygömb csodálatos változáson ment keresztül. Százféle élénk szín kezdett el kavarogni és vibrálni a belsejében...
Fizban különös szavakat mormolt, közelebb lépett és a gömbre tette a kezét. Az nyomban elsötétült. A vén mágus olyan szigorú és félelmetes tekintettel nézett körül a helyiségen, hogy még Tass is hátrahőkölt előtte. A lovag viszont előrelendült.
— Kifelé! — mennydörögte a varázsló. — Egytől egyig!
— A parancsom úgy szól, hogy el ne mozduljak innen, és nem is teszem! — nyúlt kardja után a lovag, amire Fizban pár furcsa szóval válaszolt. A lovag a földre rogyott.
A gnómok fejvesztve iszkoltak ki a helyiségből, csak Gnosh maradt ott, a kezét tördelve, fájdalomtól eltorzult arccal.
— Gyerünk már, Gnosh! — sürgette Tass. — Még sohasem láttam ilyennek. Jobb lesz, ha engedelmeskedünk neki! Ha nem, még akár mocsári törpévé vagy valami hasonló ocsmánysággá változtathat bennünket!
Gnosh nyöszörögve hagyta, hogy Tass kitámogassa a teremből. Amint visszapillantott a sárkánygömbre, az ajtó nagy csattanással bezárult.
— Az Életcélom! — nyögött föl a gnóm keservesen.
— Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz — mormolta Tass, bár egyáltalán nem volt biztos a dologban... egy csöppet sem. Nagyon nem tetszett neki Fizban arckifejezése. Valójában nem is úgy nézett ki, mintha Fizban arca lenne... vagy bárki másé, akit Tass szívesen felismert volna.
A surranót rázta a hideg és összerándult a gyomorszája.
A gnómok egymás között pusmogtak és gyilkos pillantásokkal méregették. Tass nagyokat nyelt, hogy megszabaduljon a szájában lévő keserű íztől. Picivel később félrevonta Gnosht.
— Mondd, nem jöttél rá valamire, amikor a gömböt tanulmányoztad? — kérdezte halkan a rémült gnómtól.
— Háát — gondolkodott el Gnosh —, arra rájöttem, hogy van benne valami... vagy legalábbis úgy látszik... mert csak bámultam és bámultam, ki tudja, mennyi ideig, és amikor már el akartam jönni tőle, szavakat láttam meg a belsejében kavargó homályban...
— Szavakat? — vágott közbe Tass kíváncsian. — És milyen szavakat?
Gnosh megrázta a fejét. — Nem tudom — jelentette ki ünnepélyesen-,mert nem tudtam elolvasni őket... és senki sem tudta, még az Idegen Nyelvek Szövetségének egyik tagja sem...
— Talán varázsszavak — dünnyögte magában Tass.
— Igen — jegyezte meg Gnosh keserűen —, én is csak erre jutottam...
Az ajtó úgy vágódott ki, mintha odabent valami fölrobbant volna.
Gnosh rémülten megpördült. Fizban állt az ajtóban, egyik kezében egy kis, fekete bőrzacskó, a másikban saját pálcája és Tasslehoff abroncsbotja. Gnosh beslisszolt mellette.
— A gömb! — nyüszített föl, olyan iszonyattal, hogy ijedtében befejezett egy mondatot. — Elvetted!
— Igen, Gnosh — dörmögte Fizban.
A mágus hangja fáradt volt, és amikor Tass közelebbről is megnézte, észrevette, hogy a kimerültség végső határán lehet. A bőre elszürkült, a szeme beesett. Súlyosan támaszkodott a botjára. — Gyere velem, fiam — mondta a gnómnak. — És ne szomorkodj! Az Életcélod beteljesül. De a gömbnek most a Fehér Kő Tanácsa elé kell kerülnie!
— Menjek veled... — dünnyögte Gnosh elképedten. — A Tanács elé — csapta össze a tenyerét izgatottan —, ahol talán még beszámolót is kérnek tőlem, gondolod, hogy...
— A legkevésbé sem kételkedem benne — válaszolta Fizban.
— Azonnal, csak adj egy percet, hogy összecsomagolhassak... hol vannak a papírjaim...
Gnosh elcsattogott. Fizban gyorsan hátrafordult és rámeredt a mögötte tolongó és a pálcája után nyúlkáló többi gnómra. Olyan fenyegetően vicsorgott rájuk, hogy félelmükben visszahátráltak a Vizsgáló Terembe.
— Mire jöttél rá? — kérdezte Tass és tétován közeledett Fizban felé. A vén mágus mintha a sötétség leplébe burkolózott volna. — De a gnómok nem tettek benne semmi kárt, ugye?
— Nem, nem — sóhajtott föl Fizban. — Szerencséjükre. Mert még mindig él és nagyon erős. Sok minden függ attól, hogy néhányan hogyan döntenek... meglehet, az egész világ sorsa ezen áll, vagy bukik!
— Ezt hogy érted? Hát nem a Tanács hozza meg a végső döntést?
— Ezt nem értheted meg, fiam — mormolta Fizban kedvesen. — De várj egy kicsit, most pihennem kell. – Ezzel leült a padlóra és a falnak vetette a hátát. Megcsóválta a fejét és csöndesen folytatta: — Az akaratomat a gömbre összpontosítottam, Tass. Ó, nem, nem azért, hogy a sárkányoknak parancsoljak — tette hozzá, látva, hogy a surranó szeme tágra nyílik. — Belenéztem a jövőbe..
— És mit láttál? — kérdezte Tass tétován... a mágus komor arcát látva nem volt benne biztos, hogy igazán tudni akarja.
— Két utat láttam megnyílni előttünk. Ha a könnyebbiket választjuk, eleinte majd azt hisszük, az a legjobb, de a végén soha el nem múló sötétség ereszkedik le ránk. Ha viszont a másikat választjuk... azon nagyon keserves és nehéz lesz az utazás. Néhányan bele is pusztulhatnak azok közül, akiket szeretünk, fiam. S ami ennél sokkal rosszabb, egyesek még a lelkükkel is fizethetnek érte. De csak ezeknek a hatalmas áldozatoknak az árán találhatjuk meg a reményt. — És Fizban lehunyta a szemét.
— És ehhez a gömbnek is köze van? — kérdezte Tass és megborzongott.
— Igen.
— És te tudod, mit kell tennünk, hogy... hogy azt a sötét utat válasszuk? — Tass előre rettegett a választól.
— Igen, tudom — felelte halkan Fizban. — De a döntés joga nem az én kezemben van. Azt másoknak kell meghozniok.
— Értem — sóhajtott föl Tass. — Fontos személyeknek, gondolom. Olyanoknak, mint az elf-lordok, királyok és lovagok. És csak ekkor jutott el a tudatáig Fizban szavainak értelme: — Néhányan azok közül, kiket szeretünk...
Tasslehoff torka hirtelen összeszorult. Feje lehanyatlott a tenyerébe. Ez a kaland egyre komiszabb fordulatokat vesz. Hol lehet Tanis? És a jó öreg Caramon? No és a csinos Tika? Igyekezett elkerülni, hogy rájuk kelljen gondolnia... különösen az után az álom után!
És Kova... nem lett volna szabad eljönnöm nélküle, jutott eszébe és elkeseredett. Még utóbb meghal... sőt, az is lehet, hogy már meg is halt! Azok életébe is kerülhet, akiket szeretünk! Én sohasem gondoltam, hogy közülünk bárki is meghalhat... legalábbis komolyan nem. Mindig azt hittem, hogy ha együtt maradunk, megküzdhetünk akármivel! De most, valahogy mégis el kellett válnunk egymástól. És máris, milyen kegyetlenül alakulnak a dolgok!