Tass érezte, amint Fizban végigsimít a kontyán, hiúságának egyik legfőbb tárgyán. Életében legelőször a surranó elveszettnek, nagyon magányosnak és rémültnek érezte magát. A mágus szeretettel magához vonta. Tass Fizban köpönyegének ujjába rejtette az arcát és sírva fakadt.
— Fizban gyöngéden megveregette a hátát. — Igen — mormolta újra Tass szavait: — fontos személyeknek...
6.
A Fehér Kő Tanácsa
Egy fontos személy
A Fehér Kő Tanácsa december huszonnyolcadik napján ült össze, azon a napon, amelyet Solamniában az Éhínség Napjának neveznek, s amelyen az Összeomlás utáni első tél szenvedéseiről emlékeznek meg. Lord Gunthar úgy látta a legjobbnak, ha a Tanács összehívását erre a napra időzítik, amikor a legtöbben böjtöltek és gondolataikba mélyedtek.
Már több mint egy hónap elmúlt azóta, hogy a sereg hajóra szállt Palanthas felé. Gunthar nem kapott igazán jó híreket a városból. Az egyik jelentés éppen a huszonnyolcadik napon, kora reggel érkezett meg. Kétszer is elolvasta, nehezen felsóhajtott, összeráncolta a homlokát és bedugta a papírt az övébe.
A Fehér Kő Tanácsa a közelmúltban csak egyszer ült össze, akkor, amikor a menekülő elfek megérkeztek Dél-Ergoth földjére és a sárkányseregek megszállták Solamnia északi részét. A mostani összejövetelt már jó pár hónapja tervezték, így a Tanács minden tagja — a teljes jogúak és a megfigyelők — egyaránt jelen voltak. A rendes tagok, akik szavazati joggal rendelkeztek, Solamnia lovagjai, a gnómok, a dombi törpék, Észak-Ergoth sötét bőrű tengerészei és a Sancristban élő solamniai menekültek képviselői voltak. Megfigyelői státust kaptak az elfek, a hegyi törpék és a surranók. Őket azért hívták meg, hogy kifejthessék a véleményüket, de nem szavazhattak.
Az első ülés mindennek ellenére nem jól sikerült. A jelenlévő egyes fajok közötti régi ellentétek és ellenségeskedések hevesen újra föllobbantak. Arman Kharas, a hegyi törpék és Kőtörő Duncan, a dombi törpék képviselője úgy összeugrott, hogy csak erővel lehetett megfékezni őket, különben ismét vér folyt volna a régi feszültségek miatt. Csillagszellő Alhana, aki apját helyettesítette a Silvanesti elfek képviselőjeként, az egész ülés alatt egyetlen szót sem volt hajlandó kiejteni a száján. Alhana csupán azért jött el, mert a qualinesti Porthios is jelen volt. Félt az emberekkel és a qualinestiekkel kötendő szövetségtől, s ezért elhatározta, hogy megakadályozza annak létrejöttét.
Alhanának csöppet sem kellett aggódnia. Az emberek és az elfek között olyan mély volt a bizalmatlanság, hogy csak udvariasságból szóltak egyáltalán egymáshoz. Még lord Gunthar lelkes beszéde sem enyhítette a helyzetet, amelyben kijelentette, hogy „egységünk a béke kezdete — megoszlásunk a reménység vége!"
Porthios válaszában a sárkányok visszatéréséért az emberekre hárította a felelősséget. Az emberek ezután mentegetőzhettek a felhozott vád ellen. Röviddel azután, hogy Porthios álláspontja világossá vált, Alhana sértődötten fölállt és elhagyta a termet, senkiben sem hagyva kétséget a saját és a silvanestiek véleménye felől.
Arman Kharas, a hegyi törpe kijelentette, hogy népe kész a csatlakozásra, de csak abban az esetben, ha megtalálják Kharas Pörölyét, amely nélkül népének egyesülése elképzelhetetlen. Akkor még senki sem tudhatta, hogy a társaság tagjai hamarosan visszahozzák a pörölyt, s ezért Gunthar kénytelen volt figyelmen kívül hagyni a törpék segítségét. Az egyetlen, aki valós támogatást ajánlott föl, Kronin Thistlekott volt, a surranók vezére. Mivel egyetlen olyan „épelméjű" ország sem volt, amely egy surranósereg támogatását kívánta volna, a fölajánlást udvarias mosolygással fogadták, miközben a küldöttek ijedt pillantásokat váltottak egymással Kronin háta mögött.
Így hát az első tanácskozás egyetlen lényeges megállapodás nélkül oszlott föl.
Gunthar nagyobb reményekkel nézett a mostani, második tanácsülés elé. A sárkánygömb megtalálása természetesen mindent kedvezőbb színben tűntetett fel. Eljött mindkét elf-nemzet képviselője, közöttük a Napszónok maga és társaságában egy ember, aki Paladine papjának nevezte magát. Gunthar sokat hallott Elistanról Sturmtól és nagy várakozással tekintett a vele való találkozás elé. Csak azt nem tudta pontosan, ki képviseli majd a silvanestieket. Arra gondolt, hogy talán az az elf-lord lesz a követ, akit Csillagszellő Alhana rejtélyes eltűnése után választottak meg helytartónak.
Az elfek két nappal ezelőtt érkeztek meg Sancristba. Sátraikat kint verték föl a nyílt mezőn, tarka selyemzászlóik élesen rajzolódtak ki a viharfelhők borította, szürke égen. A hegyi törpék értesítésére nem volt elég idő, a dombi törpékrol pedig az a hír járta, hogy élethalálharcot folytatnak a sárkányseregekkel. Hozzájuk úgysem juthatott volna el semmiféle küldönc.
Gunthar abban reménykedett, hogy ezen a találkozón sikerül majd egyesíteni az embereket és az elfeket, s így közös erővel űzhetik el a sárkányseregeket Ansalon földjéről. Reményei azonban már az ülésszak előtt szértefoszlottak.
Miután elolvasta a Palanthasba küldött seregek jelentését, Gunthar kilépett sátrából, hogy még egyszer körülnézzen a Fehér Kő Tisztáson és meggyőződjék róla, vajon minden rendben van-e? Wills, a kulcsárja hamarosan kétségbeesetten loholt oda hozzá.
— Uram — lihegte az öregember —, azonnal fordulj vissza!
— Mi történt? — kérdezte Gunthar.
De az öreg annyira kimerült, hogy válaszolni sem tudott neki.
A solamniai nagyúr fölsóhajtott és visszament a sátrához, ahol a talpig páncélba öltözött és idegesen föl-alá rohangáló Lord Michael várt rá.
— Mi a baj? — kérdezte Gunthar izgatottan, amint meglátta az ifjú lovag komor arckifejezését.
Michael gyorsan hozzálépett és megragadta Gunthar karját. — Azt a hírt kaptuk, lordságod, hogy az elfek rövidesen visszakövetelik a sárkánygömböt. Ha nem adnánk vissza, arra is készek, hogy háborút indítsanak a megszerzéséért.
— Hogyan? — kiáltott föl Gunthar hitetlenkedve. — Háborút? Ellenünk? Ez nevetséges! Nem tehetik... Biztos vagy a dologban? Mennyire hihetőek ezek a hírek?
— Nagyon is hihetőek, Lord Gunthar, attól félek. — Különben, uram, hadd mutassam be Elistant, Paladine papját. Bocsáss meg, hogy nem tettem hamarabb, de teljesen összezavarodtak a gondolataim, amióta meghozta ezeket a kellemetlen híreket.
— Sokat hallottam már felőled, uram — mondta Lord Gunthar és a férfi felé nyújtotta a kezét.
A lovag kíváncsian mérte végig Elistant. Maga sem tudta, mit várjon Paladine annyit emlegetett papjától. Valamiféle rövidlátó tudósfélére számított, aki sápadt és sovány a rengeteg tanulástól, s ezért aztán váratlanul érte e szép szál, jókötésű férfi látványa, aki bármikor csatába indulhatott volna a legkülönb lovagok oldalán. Nyakában Paladine ősi jelvénye lógott: egy platinakorong, benne egy vésett sárkány alakja.
Gunthar visszagondolt mindarra, amit Sturmtól hallott Elistanról... beleértve a pap törekvését arra, hogy az elfeket meggyőzze, hogy minél hamarabb egyesítsék erőiket az emberekkel. Elistan sejtelmesen mosolygott, mintha csak olvasna Gunthar gondolataiban. Végül, mintegy ezekre a gondolatokra válaszolva, így szólt:
— Igen, kudarcot vallottam — ismerte el. — Csak annyit érhettem el, hogy beleegyeztek a tanácsülésen való részvételbe, de attól félek, ezt csakis azért tették, hogy ultimátumot terjesszenek elétek: vagy visszaadjátok nekik a sárkánygömböt, vagy harcolni fognak érte.