Gunthar lerogyott egy székre és gyönge mozdulattal kínálta hellyel a másik kettőt is. Az asztalon Ansalon térképei hevertek előtte, rajtuk a sötét foltok az előretörő sárkányseregek által elfoglalt területeket ábrázolták. Gunthar egy pillanatra a térképekre meredt, majd lesöpörte őket a padlóra.
— Akár most rögtön föladhatnánk a harcot! — morogta. — Küldhetünk egy üzenetet a Sárkány Nagyuraknak: ne fáradjatok vele, hogy idejöttök és elsöpörtök bennünket... egész jól boldogulunk ezzel mi magunk is.
Dühödten lecsapta az asztalra a nemrég kapott jelentést.
— Tessék! Ez jött Palanthasból. A lakosság követeli, hogy a lovagok távozzanak a városból. A palanthasiak tárgyalásokba bocsátkoztak a Sárkány Nagyurakkal és a lovagok jelenléte „határozottan kompromittálhatja őket". Megtagadnak tőlünk minden segítséget. Így az ottaniak ezres seregének támogatásától esünk el!
— És Lord Derek mit tesz, uram? — kérdezte Michael.
— Ő a lovagokkal és ezer gyalogossal, akik Throtyl megszállt vidékeinek menekültjei, megerősíti a Palanthastól délre lévő Főpapi tornyot — felelte Gunthar gondterhelten. — Innen ellenőrzik a Vingaard hegység egyetlen hágóját. Egy darabig megvédhetjük Palanthas városát, de ha a sárkányseregek áttörnek... — Elhallgatott. — A fene egye meg-suttogta és öklével erőtlenül az asztalra csapott — azt a szorost kétezer katonával könnyen megvédhetnénk. Az ostobák! És most, tessék! — legyintett lemondóan az elfek tábora felé.
Gunthar keservesen fölsóhajtott és a tenyerébe hajtotta az arcát. — Nos, papom, te mit tanácsolsz?
Elistan egy pillanatig nyugodtan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. — Mishakal Korongjaiban meg van írva, hogy a gonosz, a pusztatermészeténél fogva mindig önmaga ellen is fordul. Így válik önpusztítóvá. — Kezét Gunthar vállára tette. — Azt nem tudhatom, hogyan végződik ez a gyűlés. Isteneim ezt a titkot nem osztották meg velem. Még az is lehet, hogy ők maguk sem tudják, hogy a világ jövője forog most kockán és attól függ minden, mi hogyan döntünk most. Egy dologban azért biztos vagyok: ne menj oda a vereség hítével a szívedben, mert az lenne a gonosz első nagy győzelme!
Miután ezt kimondta, Elistan fölállt és nyugodt léptekkel kiment a sátorból.
Távozása után Gunthar szótlanul ült egy ideig. Úgy érezte, hogy az egész világ néma hallgatásba burkolózik.
Éjszakára még a szél is elállt. A vihárfelhök alacsonyan szálltak és úgy elfojtottak minden hangot, hogy még az őrszem pirkadatot jelző kürtszava is szinte csak légyzümmögésnek hatott. Ekkor hirtelen valami matatást hallott.
Michael szedegette össze a szétszórt térképeket.
Gunthar fölemelte a fejét és megdörgölte a szemét.
— Mi a véleményed?
— Miről? Az elfekről?
— Erről a papról — mormolta Gunthar és kínézett a sátor nyílásán.
— Egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem — felelte Michael és követte Gunthar pillantását. — Inkább azokra a régi papokra hasonlít, akik a lovagságot is vezették az Összeomlás előtt. Csöppet sem olyan, mint ezek a mostani sarlatánjaink. Elistan olyan férfi, aki kiállna melletted a csatamezőn, Paladin áldását kérve az egyik kezével, mialatt a másikkal jól forgatná a kardját. Azt a jelet viseli a nyakában, amelyet senki sem látott azóta, hogy az istenek elfordultak tőlünk. De vajon igaz pap-e? — vonta meg a vállát Michael. — Sokkal több kell egy jelvénynél ahhoz, hogy engem meggyőzzön!
— Egyetértek — mormolta Gunthar, fölállt és a sátor függönye felé lépett. Azt hiszem, lassan itt az idő. Te maradj itt, Michael, hátha jön még valami üzenet. – Kifelé haladtában egy pillanatra még megállt a sátor bejáratában. — Milyen különös az egész, Michael — mormolta, szemmel követve Elistant, akinek alakja már nem volt több egy fehér vonalkánál a távolban. — Mi mindig is olyanok voltunk, akik az isteneknél keresik a reményt, a hit emberei, akik nem bíznak a mágiában. Most pedig ezt a reményt éppen a varázslásban igyekszünk megtalálni, és amikor majd visszatér közénk a hit reménye, nem bízunk meg benne.
Lord Michael nem válaszolt semmit. Gunthar megcsóválta a fejét és még mindig a fentieken töprengve elindult a Fehér Kő tisztása felé.
Ahogy Gunthar mondta, Solamnia népe mindig is hűséges követője volt az isteneknek. Valamikor régen, még az Összeomlás előtti időkben, a Fehér Kő tisztása az egyik legfontosabb szent helynek számított. A nagy, fehér kőszikla látványa pedig már emberemlékezet óta magára vonta minden arra vetődő figyelmét. Istar Papkirálya maga is megáldotta az örökké zöld tisztás közepén emelkedő fehérkövet, szentté nyilvánította és megtiltotta, hogybárki halandó megérintse.
Ez a tisztás még az Összeomlás után is megmaradt szent helynek, amikor a régi istenekbe vetett hit már régen elenyészett. Talán éppen azért, mert a világkatasztrófa sem ártott neki semmit. A legenda szerint, amikor a tüzes hegy aláhullott az égből, a körülötte lévő föld kiégett és megrepedezett, de maga a Fehér Kő sértetlen maradt.
A hatalmas fehér kőszikla látványa még most is olyan lenyűgöző volt, hogy senki sem merészkedett a közelébe, vagy ért hozzá. Hogy milyen, különös erővel rendelkezik, azt sem tudta senki. Csak annyi volt közismert, hogy az idő a szikla környékén mindig tavasziasan langyos volt.
Bármilyen zord lehetett is a tél, a Fehér Kő tisztásának füve mindig zöldellt.
Bár szívét súlyos gondok nyomasztották, Gunthar mégis megnyugodott, amint kilépett a tisztásra és mélyen beszívta az édeskés, meleg levegőt. Egy pillanatra ismét avállán érezte Elistan érintését, ami a belső béke érzését kölcsönözte.háborgó lelkének.
Gyorsan körülnézett és mindent rendben talált. A zöld fűvön súlyos, díszesen faragott támlájú karosszékek sorakoztak. A rendes tagok öt szőke a Fehér Kő bal oldalán állt, a megfigyelők három széke pedig a jobb oldalon. A tanácskozás tanúinak simára gyalult padjai, a Szabályzat előírásának megfelelően a sziklával és a Tanács tagjaival szemben helyezkedtek el.
A tanúk lassacskán máris gyülekeztek, állapította meg magában Gúnthar. A Szólóval érkező elfek és a Silvanesti elf-lord máris elfoglalták a helyüket. A két elf-csoport egymás mellett helyezkedett el, kissé távolabb az emberektől. Mindenki némán ült a helyén, egyesek az Éhínség Napjára emlékeztek, mások, mint például a gnómok, akik nem tartották ezt a gyászünnepet, alenyűgöző környezetet csodálták. Az első sorban a díszvendégeknek és azoknak tartották fönn a helyeket, akik szólhattak a Tanács előtt.
Gunthar látta, amint elf-harcosainak kíséretében a tisztásra lép Porthios, a Szóló komor tekintetű elsőszülötte.
Ők is az első sorban ültek le. Vajon hol lehet Elistan? — töprengett a lord. Föl akarta kérni, hogy ő is szóljon hozzá a tanácskozáshoz. Mély hatást gyakorolt rá ugyanis a férfi, még ha csupán sarlatán volt is, és remélte, hogy szavait megismétli a testület előtt.
Miközben hiába leste Elistant, három különös alakra figyelt fel, amint keresztülvágnak a tisztáson és letelepszenek az első sorban. A vén mágus volt az egyik, gyűrött, ütött-kopott süvegében, annak surranó barátja, és egy gnóm, akit a Ráseránts Hegyről visszatértükben hoztak magukkal. A furcsa hármas előző este érkezett meg útjáról.
Gunthar kénytelen volt ismét visszafordulni a Fehér Kőhöz. Fölbukkantak a Tanács megfigyelő résztvevői. Mindössze ketten voltak: Lord Quinath, a silvanestiek képviseletében és a Napszónok. Gunthar érdeklődéssel nézte a Szólót, mivel tudta, azon kevesek közé tartozik Krynn lakói közül, akik még személyesen emlékeznek az Összeomlás borzalmaira.