Ez volt hát a Szépséges Tarsis, a város, ahová a társaság nem sokkal napfölkelte után bemasírozott.
4.
Letartóztatás!
A társak elválnak egymástól
Baljós búcsúzkodás
A város falain szundikáló néhány őr ezen a reggelen arra ébredt, hogy egy kis, fölfegyverzett, de az út fáradalmaitól elcsigázott csapat kér bebocsáttatást. Nem tagadták meg tőlük, sót... különösebben ki sem faggatták őket. Egy halk szavú, vöröses szakállú fél-elf, akihez hasonlót Tarsis lakói már évtizedek óta nem láttak, elmondta, hogy messziről jönnek és szállást keresnek. Társai nyugodtan álltak mögötte, nem tettek semmiféle fenyegető mozdulatot. Az őrök, nagy ásítozás közepette, a Vörös Sárkány fogadóba irányították őket.
Ezzel az ügy le is zárulhatott volna, hiszen Tarsisban ahogy szaporodtak a háborúról szóló híresztelések, egyre több különös idegen bukkant föl. Ám az egyik idegen köpenyét félrelibbentette a szél, amint átlépett a kapun és az őrök a reggeli napfényben megvillanó, ragyogó páncélra figyeltek föl alatta. Az Ősi mellvérten meglátták Solamnia lovagjainak gyűlölt és annyit ócsárolt jelvényét. Az egyik őr mogorva képpel az árnyékba húzódott és észrevétlenül az ébredező város utcáin végigvonuló csoport nyomába szegődött.
A katona leste, amint belépnek a Vörös Sárkányba. Addig várakozott odakint a hidegben, amíg biztos nem lehetett benne, hogy elfoglalták a szobáikat, akkor beosont és súgott pár szót a tulajdonos fülébe. Azután bekukkantott az ivóba, meggyőződött róla, hogy a társaság valóban letelepedett egy asztalhoz és elrohant, hogy megtegye jelentését.
— Így van az, ha megbízunk egy surranó térképében! — mormolta a törpe ingerülten, eltolta maga elől üres tányérját és keze fejével megtörölte a száját. — Lám, itt vagyunk egy tenger nélküli kikötőben!
— Nem én vagyok a hibás! — méltatlankodott Tass —, amikor odaadtam Tanisnak a térképet, megmondtam, hogy az az Összeomlás előttről való. „Tass — kérdezte Tanis, mielőtt elindultunk —, van olyan térképed, amelyen rajta van a Tarsisba vezető út?„ — Azt feleltem, hogy van és odaadtam neki ezt itt. Rajta van Thorbardin, a föld alatti törpeország, Déli Kapu és Tarsis is, minden ott van a valóságban is, ahol mutatja... arról meg én nem tehetek, hogy közben történt valami az óceánnal!
— Jól van, elég! — sóhajtott Tanis —, téged senki sem vádol és más sem hibás, csak úgy látszik, túlzottak voltak a reményeink.
A surranó megnyugodott, visszavette a térképet, összetekerte és betette a tokba, Krynn többi, kincset érő térképe mellé. Aztán hegyes állát a tenyerébe fektette és végignézett az asztal körül komoran ülő társain. Azok kissé letörten tárgyalni kezdték, mitévők legyenek.
Tass unatkozott... szerette volna földeríteni a várost.
Annyiféle látnivaló volt ott... Kovának szó szerint vonszolnia kellett a surranót, végig az utcákon. Ott volt a legendás piactér, tele csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokkal, amelyek várták, hogy megbámulják őket.
Találkozott néhány surranóval is, akikkel feltétlenül beszélni akart.
Aggódott hazája sorsáért. Ekkor Kova megbökdöste az asztal alatt, mire újból Tanisnak szentelte a figyelmét.
— Ma éjjel megszállunk itt, pihenünk egyet, kiderítjük, amit lehet, aztán üzenetet küldünk Déli Kapuba. Talán még délebbre akad egy másik kikötőváros — morfondírozott a fél-elf. — Páran elmehetnénk földerítő útra, mi a véleményed, Elistan?
A pap eltolta maga elől érintetlen tányérját. — Azt hiszem, ez az egyetlen lehetőségünk — mondta szomorúan. — De én visszamegyek Déli Kapuba, nem hagyhatom sokáig magára a népemet. Neked is velem kellene jönnöd — tette a kezét Lauranáéra. — Nem nélkülözhetem a segítségedet.
Laurana Elistanra mosolygott, de amint a fél-elf komor képére nézett, rögtön lehervadt arcáról a mosoly.
— Mi is megbeszéltük a dolgot Zúgószéllel — szólalt meg Aranyhold —, csatlakozunk Elistanhoz. — Ezüst-arany haja megcsillant az ablakon beszűrődő napfényben. — A népnek szüksége van gyógyító tudományomra.
— Különben is az ifjú pár már vágyik egy kis magányra a saját sátrában — mormolta Caramon alig hallhatóan.
Aranyhold arcát sötét rózsaszín pír öntötte el, amikor meglátta, hogy férje mosolyog.
Sturm megvetően mérte végig Caramont és így szólt: — Én veled tartok, Tanis barátom — ajánlotta föl.
— Természetesen mi is — jelentette ki Caramon sietve.
Sturm összevont szemöldökkel figyelte a varázslót, aki ott ült a tűz közelében és köhögését csillapító, gyanús főzetét kortyolgatta. — Nem tudom, alkalmas-e a testvéred ilyen megpróbáltatásra, Caramon... — kezdte a lovag.
— Hirtelen hogy aggódsz az egészségem miatt, lovagom — suttogta Raistlin gúnyosan. — De valójában nem is az izgat ugye, Fényeskardú Sturm? Inkább a növekvő hatalmam az, amitől tartasz! — Te félsz tőlem...!
— Elég legyen! — csattant föl Tanis, Sturm elsötétülő képének láttán.
— Vagy a mágus megy vissza vagy én — szögezte le Sturm hidegen.
Tasslehoff ezt a pillanatot használta fel arra, hogy észrevétlenül elosonjon az asztal mellől, ahol mindenki a lovag, a fél-elf és a varázsló közötti vitára figyelt. Tass kioldalgott a Vörös Sárkány bejárati ajtaján, amelynek elnevezése különösen mulatságos volt számára, bár Tanis csöppet sem találta annak.
Tassnak ez járt épp a fejében, mialatt a sok érdekes látványban gyönyörködve végigszökellt az utcán. Tanis mostanában már semmin sem nevet — gondolta. Mintha a fél-elf egy egész világ terhét hordozná a vállán. Tasslehoff gyanította, mi lehet Tanis baja: egyik erszényéből előhúzott egy gyűrűt és figyelmesen tanulmányozni kezdte. Az elf-mester készítette finom aranyékszer egymásba fonódó fűzfaleveleket mintázott. Még Qualinestiben vette föl a földről, ezúttal a surranó nem úgy „szerezte„. Laurana hajította el bánatában, miután Tanis visszaadta neki.
A surranó végiggondolta a helyzetet és arra lyukadt ki, hogy a legjobb, ha szétválnak és mindenki megy a maga útján, mert mindannyiuknak új kalandokra van szüksége.
Ő maga természetesen Kovával és Tanissal tart... A surranó meg volt győződve róla, hogy egyikük sem boldogulna nélküle. Előbb azonban körülnéz ebben az izgalmas városban.
Tasslehoff elért az utca végére, ahonnan még láthatta a Vörös Sárkán fogadó cégérét. Pompás! Még senki sem kutat utána. Éppen meg akarta kérdezni egy arra vetődő utcai árustól, hogyan juthat el a piactérre, amikor olyasvalamit vett észre, amitől ez az érdekes város még sokkal izgalmasabbá válhat számára...
Tanis, legalábbis egy időre, elsimította a Sturm és Raistlin között dúló vitát. A varázsló úgy döntött, hogy Tarsisban marad és fölkutatja a régi könyvtár maradványait. Caramon és Tika fölajánlotta, hogy elkísérik, míg Tanis, Sturm és Kova (természetesen Tass-sal együtt) lemegy délre és visszafelé jövet csatlakozik ismét a fivérekhez. A társaság többi tagja pedig elviszi a lehangoló híreket Déli Kapuba.
Miután mindezt megtárgyalták, Tanis odament a fogadó tulajdonosához, hogy kifizesse az éjszakai szállás árát.
Éppen az ezüstpénzeket számolta le a pultra, amikor valaki megérintette a karját.
— Szeretnék egy másik szobába költözni, Elistan közelébe — szólította meg Laurana.