A Szóló annyira összegörnyedt, hogy már-már nyomoréknak látszott. A haja megszürkült, az arca megnyúlt, de tekintete még mindig ragyogott, szinte lebilincselő volt. A mellette elhelyezkedő Quinath elf-lordot Gunthar ismerte... éppolyan gőgösnek és izgágának tartotta, mint a qualinesti Porthiost, csak az esze nem vágott úgy, mint az utóbbié.
Ami Porthiost illeti, Gunthar úgy érezte, hogy talán még meg is kedvelhetné a Szóló legidősebb fiát. Porthios rendelkezett mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a lovagok nagyra becsültek, attól eltekinteve, hogy eléggé hirtelen természetű volt.
Gunthar kénytelen volt abbahagyni a szemlélődést, mivel eljött az idje a rendes tagok megérkezésének és neki is el kellett foglalnia a helyét. Elsőként a sötét bőrű Mir Kar-thon lépett elő... Az észak-ergothi haja acélszürke volt, karja óriáshoz méltóan izmos. A következő Serdin MarThasal volt, a sancristi száműzöttek képviselője, s végül ő maga következett, Lord Gunthar, Solamnia Lovagja.
Miután elfoglalta helyét, Gunthar még egyszer végignézett a gyülekezeten. A hatalmas Fehér Kő ott ragyogott mögötte, pedig a nap egyáltalán nem sütött. A Fehér Kő túlsó oldalán helyezkedett el a Szóló, mellette Lord Quinath. Velük átellenben, a Tanáccsal szemben sorakoztak padjaikon a tanúként jelenlévők. A surranó láthatóan szorongott, idegesen lóbálta rövid lábát a magas padon ülve. A gnóm egy papírcsomónak látszó csomagban kotorászott. Gunthar megborzongott és azt kívánta, bárcsak lenne még ideje rá, hogy gyorsan kikérdezze őket. A vén mágus ásított, kinyújtotta a nyakát és körülpillantott.
Minden készen állt. Gunthar intésére két lovag lépett elő, egyikük kezében egy arany állvány volt, míg a másik egy faládát cipelt. Halálos csönd telepedett a gyülekezetre... mindenki a sárkánygömböt várta.
A lovagok közvetlenül a Fehér Kő előtt álltak meg.
Egyikük a földre helyezte az arany állványt. A másik letette a ládát, kinyitotta és óvatosan kiemelte belőle az eredeti, mintegy két lábnyi nagyságúra nőtt gömböt.
A testületen halk moraj futott végig. A Napszónok kényelmetlenül fészkelődött és mogorva képet vágott. A fia, Porthios a mellette álló elf-lordhoz fordult és mondott neki valamit. Gunthar ekkor vette csak észre, hogy az elfek valamennyien fegyvert viselnek. Nem valami jó jel — gondolta —, ismerve az elfek szokásait.
De nem tehetett mást, folytatnia kellett, amit elkezdett. Miután csendre intette a gyülekezetet, Lord Gunthar Uth Wistan fölemelkedett. — A Fehér Kő Tanácsának ülését ezennel megnyitom! — jelentette be hangosan.
Alig két perc múltán Tasslehoff már teljesen tisztában volt vele, hogy a dolgok menthetetlenül összezavarodtak.
Lord Gunthar még nem is ért igazán üdvözlő beszédének végére, amikor a Napszónok fölemelkedett.
— Az én szavam rövid lesz! — jelentette ki az elf-vezér olyan hangon, amely pontosan illett a fölötte tornyosuló viharfelhők acélszürkeségéhez. — A silvanestiek, a qualinestiek és kaganestiek tanácskozásra gyűltek egybe, röviddel azután, hogy a sárkánygömböt eltávolították a táborunkból. A három elf-közösség képviselői első ízben találkoztak egymással a Testvérgyilkos Háborúk óta. — Itt megállt, hogy ezzel is külön nyomatékot adjon előző szavainak, azután folytatta:
— Elhatároztuk, hogy félreteszünk minden közöttünk meglévő ellentétet, annak a tökéletes egyetértésnek a jegyében, hogy a sárkánygömb az elfeket illeti meg, és nem az embereket vagy Krynn bármely más fajhoz tartozó lakosát. Ezért azzal a célal jöttünk a Fehér Kő Tanácsa elé, hogy haladéktalanul visszaköveteljük a gömböt. Ennek fejében megfogadjuk, hogy hazánkba szállítjuk és gondoskodunk a biztonságáról, amíg el nem jön a nap... ha egyáltalán eljön... amikor igazán szükség lesz rá.
A Szóló leült, sötét szemét végigfuttatta a gyülekezeten, amelynek csöndjét halk mormogás törte meg. A Tanács, Lord Gunthar mellett ülő többi tagja borús képpel csóválta meg a fejét. Az észak-ergothiak sötét bőrű vezére nyersen odasúgott valamit Guntharnak, és közben megrázta ökölbe szorított kezét.
Lord Gunthar végighallgatta, hosszú pillanatokig bólogatott még utána is, majd fölállt, hogy megadja a választ.
Beszéde hűvös, nyugodt és az elfek szempontjából kedvező volt, ám a szavai közül félig burkoltan az is kicsendült, hogy a lovagok előbb küldik az elfeket Abyss mélységes mélyére, mintsem a gömböt átengedjék nekik.
A Szóló tökéletesen megértette a bársonyos szavakba burkolt acélos üzenetet, ezért azonnal szót kért. Válasza egyetlen mondat volt csupán, de hallatára a tanúk legtöbbje fölpattant a helyéről.
— Ebben az esetben, Lord Gunthar — kiáltotta, —, az elfek e szent pillanatban megüzenik a háborút!
Az emberek és az elfek egyszerre lódultak meg az arany talapzatán álló és kristálygyomrában tejfehér ködfénnyel gomolygó sárkánygömb felé. Gunthar kardja markolatával verte az asztalt és ordítva intette csöndre a gyülekezetet.
A Szóló néhány éles szót kiáltott oda a fiának, Porthiosnak elf-nyelven, mire végül, nagy nehezen helyreállt a rend.
De a légkör pattanásig feszült, mintha vihar készült volna kitörni. Fölszólalt Gunthar. A Szóló válaszolt neki.
Erre Gunthar felelt azonnal, szinte egymás szavába vágtak.
A barna bőrű tengerészvezér elveszítette a türelmét és néhány éles megjegyzést tett az elfekre. A silvanestiek vezére fogvicsorgató dühöt váltott ki belole epésen gúnyos visszavágásával. Néhány lovag eltávozott, hogy pillanatok múltán állig fölfegyverkezve térjen vissza. Fölsorakoztak Gunthar mellett, kezük fegyverük markolatán. A Porthios vezette elfek szintén fölpattantak és a Szóló köré sereglettek.
A jelentését a markában szorongató Gnosh szomorúan vette tudomásul, hogy aligha kérdeznek tőle bármit is.
Tasslehoff kétségbeesetten kereste szemével Elistant.
Még mindig reménykedett benne, hogy a pap végül megérkezik. Ő biztosan lecsillapíthatná a tömeget... vagy talán Laurana. Hol lehet az elf-lány? A barátairól semmit sem tudnak, tájékoztatták hűvösen az elfek. Laurana, a fivérével együtt bizonyára odaveszett a vadonban. Nem lett volna szabad elhagynom őket, gondolta magában Tass. Egyáltalán nem kellene itt lennem! Talán még Fizban tehetne valamit? Tass reménykedve fordult oda hozzá, de a vén mágus édesdeden aludt!
— Ébredj már, kérlek! — rángatta ót Tass könyörögve. — Valakinek csinálnia kell valamit!
Ekkor meghallotta Gunthar haragos kiáltását: — A sárkánygömb jog szerint nem titeket illet meg... Lady Laurana és társai nekünk hozták el, amikor a hajójuk elsüllyedt! Erőszakkal akartátok otttartani Ergothban és a tulajdon lányotok...
— A lányom. nevét ne említsd! — dörögte a Szóló mély, nyers hangon. — Nekem nincs többé leányom!
Tasslehoff lelkében valami megpattant. Zavaros emlékképek kavarogtak előtte: Laurana, amint elkeseredetten harcol a sárkánygömböt őrző gonosz varázslóval, küzd a sárkányfattyakkal, nyílvesszejét kilövi a fehér sárkányra és Laurana, amint önfeláldozóan ápolja őt, amikor közel jár a halálhoz. Hogy a saját népe vesse ki magából, amikor olyan áldozatkészen harcolt az ő megmentésükért, amikor annyi mindent tett kockára miattuk...
— Hagyjátok abba! — hallotta meg hirtelen Tasslehoff saját, teli torokból visított kiáltását. — Hagyjátok abba ezt rögtön és hallgassatok meg engem!