Váratlanul és legnagyobb megdöbbenésére azt vette észre, hogy mindenki valóban elhallgat és kíváncsian fordul felé.
Most, hogy valamennyien rá figyeltek, Tass rájött, hogy sejtelme sincs róla, mit mondhatna ennyi tiszteletre méltó személy előtt. Ám azzal is tisztában volt, hogy most már mondania kell valamit. Végül is, morfondírozott magában, az én hibám az egész... én olvastam abban a könyvben a sárkánygömbökről! Összeszoruló torokkal csusszant le a magas padról és előresietett a Fehér Kő és a mellette szembenálló két csoport felé. A szeme. sarkából látni vélte, amint Fizban halovány mosolyt ereszt meg felé gyűrött süvege alól.
— Én... én... — dadogta a surranó és lázasan kereste a szavakat, amikor váratlanul fény gyúlt az agyában. — Követelem, hogy képviselhessem a népemet — vetette föl a fejét büszkén Tasslehoff — és, hogy elfoglalhassam a helyemet a megfigyelő tanácstagok között.
Hosszú, barna hajtincsét hátravetette a válla fölött és közelebb lépett az asztalhoz, egyenesen a sárkánygömb elé. Reszketve nézett föl a nagy Fehér Kőre, amely ott tornyosult fölötte és a gömb fölött, azután gyorsan Gunthar, majd a Szóló felé fordult.
Abban a pillanatban Tasslehoff már tudta is, mit kell tennie. Remegni kezdett a félelemtől. Ó, Tasslehoff Fúróláb, aki életében még soha semmitől sem félt, remegés nélkül nézett farkasszemet még a sárkányokkal is, most megrémül attól, amit tenni készül! Keze úgykihűlt, mintha kesztyű nélkül gyúrt volna hógolyókat, a nyelve pedig csak úgy csattogott kiszáradt szájában. De már elhatározta magát. Csak azt kell elérnie, hogy tovább beszélhessen, s nehogy kitalálják, mit forgat a fejében!
— Bennünket, surranókat sohasem vesztek igazán komolyan, ugye? — kiáltotta Tass és úgy érezte, hogy a hangja túlságosan is hangosan sivít. — És nem is állíthatom, hogy ezért nagyon neheztelnék rátok. Nincs igazán mély felelősségtudatunk, azt hiszem, és túlságosan is csak a magunk bajával törődünk, kíváncsiak vagyunk... de kérdem én, hogyan jöhet rá bárki is valamire, ha nem furdalja a kíváncsiság?
Tass látta, amint a Szóló arca acélkeménnyé válik és még Lard Gunthar is vészesen elkomorul. Óvatosan egyre közelebb és közelebb, került a sárkánygömbhöz.
— Azt hiszem, akaratunkon kívül sok kellemetlenséget okozunk másoknak, sőt, néha még olyan dolgokat is magunkhoz veszünk, amelyek nem illetnek meg bennünket. De egyvalami, amit a surranók biztosan tudnak, az...
És ebben a pillanatban Tasslehoff futásnak eredt. Gyors és fürge lévén, akár egy egér, könnyedén siklott ki az utána kapkodó kezek közül és pillanatok alatt odaért a sárkánygömbhöz. Arcok villantak föl körülötte, szájak nyíltak ki és ordítottak, üvöltöttek rá, de már mindhiába.
Egyetlen gyors, kimért mozdulattal Tasslehoff a Fehér Kőhöz vágta a gömböt.
A kerek, ragyogó kristály viharosan örvénylő belsejével hosszú másodpercekig szállt a levegoen. Tassnak már az jutott az eszébe, hogy a gömbnek talán ahhoz is van ereje, hogy a röptét megállítsa! De ez csak egy lázas gondolatnak bizonyult a surranó tudatában.
A sárkánygömb nekicsapódott a kősziklának és ezernyi szikrázó darabra törött. Egy pillanatig tejes színű, füstgomolyagként lebegett a levegőben, mintha reménytelenül próbálná megőrizni gömbalakját, azután elkapta a tisztás fölött lebegő enyhe szellő és darabokra tépte.
Néma, döbbent csönd állt be.
A surranó csak állt ott és nyugodtan nézett le a szétzúzott sárkánygömb szilánkjaira.
— Jól tudjuk — mondta végül olyan halkan, mintha egy apró esőcsepp hullott volna a rémült csöndbe —, hogy a sárkányokkal kell megküzdenünk... és nem egymással.
Senki nem mozdult, senki nem szólt egy szót sem... csak valami tompa puffanás hallatszott a következő pillanatban.
Gnosh áljultan esett össze.
Aztán megtört a csend... majdnem akkora robajjal, amekkorát a sárkánygömb csapott. Lord Gunthar és a Szóló egyszerre vetették magukat Tass felé. Egyikük a bal, másikuk a jobb vállát ragadta meg.
— Mit tettél? — nyögte Lord Gunthar halálsápadtan, tekintetében tébolyult indulat szikrázott, keze reszketve markolta Tass vállát.
— Magát a halált hoztad ránk ezzel! — ordította és a Szóló ujjai keselyűkarmokként mélyedtek a surranó húsába. — Az egyetlen reménységünket pusztítottad el!
— És ezért, mindenekelőtt neki is meg kell halnia!
Porthios, a magas, komor képű elf-lord, villogó kardját a surranó fölé emelte. De Tass megvetette a lábát az elf-király és a lovag között, apró arcán halálos elszántság tükröződött. Tisztában voltvele, amikor tettét elhatározta, hogy halállal lakol érte.
Tanis boldogtalan lesz, ha meghallja, mit cselekedtem — gondolta magában Tass szomorúan. De legalább megtudja, hogy bátran fogadtam a halált.
— Ej, ej, ej... — szólalt meg ekkor egy álmos hang. — Senkinek sem kell itt meghalnia! Legalábbis e pillanatban nem. Ne hadonássz már azzal a karddal, Porthios... utóbb még megsebesítesz valakit!
Tass kipislogott a fölötte kavargó karok és csörömpölő páncélok tengere alól és meglátta, amint az ásítozó Fizban átlép a gnóm elernyedt teste fölött és feléjük igyekszik. Az elfek és az emberek egyként nyitottak utat előtte, mintha valami láthatatlan erő kényszerítené őket.
Porthios szembepördült Fizbannal, a dühtől habzott a szája, úgy ordította artikulálatlan hangon:
— Vigyázz, öreg, vagy téged is ugyanaz a büntetés ér el mindjárt!
— Azt mondtam, ne csápolj azzal a fegyverrel! — mordult rá Fizban ingerülten és ujjával megfenyegette a kardot.
Porthios fájdalmas üvöltéssel ejtette ki kezéből a fegyverét. Sajgó, égő kezét markolászva, döbbenten meredt a földön fekvő pengére: a markolatán éles tövisek nőttek. Fizban szorosan az elf-lord elé lépett és mérgesen nézett a szemébe.
— Derék ifjú vagy, de igazán tanulhattál volna már némi tiszteletet az idősebbek iránt. Azt mondtam az előbb, tedd le azt a kardot és komolyan is gondoltam! Legközelebb talán majd hamarabb szót fogadsz! — Fizban haragos szeme ekkor a Szóló felé fordult. — És te, Solostaran, szintén nemes férfiú voltál, úgy kétszáz esztendővel ezelőtt. Három nagyszerű gyermeket neveltél föl... mondom három gyereket! Ne fecsegj itt nekem mindenféléket arról, hogy nincs többé leányod! Igenis van, s méghozzá igazán derék leányzó! Legalábbis esze több van, mint az apjának! Biztosan az anyjától örökölte! Hol is tartottam? Persze, persze... és Tanist, a fél-elfet is fölnevelted. Hát tudod, Solostaran, ezzel a négy gyerekkel még meg is menthetjük a világot!
— Most pedig mindenki foglalja el a helyét... igen, te is, Lord Gunthar. No gyere, Solostaran, majd segítek. Nekünk, öregeknek támogatnunk kell egymást. Elég baj az, különben, hogy ilyen átkozottul bolond vagy!
Fizban tovább dörmögött a szakállába, mialatt a megrökönyödött Szólót a székéhez vezette. A fájdalomtól eltorzult arcú Porthiost a harcosai támogatták vissza a helyére.
Az egybegyűlt elfek és lovagok lassacskán, egymás között pusmogva letelepedtek... közben sötét tekintettel méregették az összetört sárkánygömb cserepeit a Fehér Kő lábánál.
Fizban leültette helyére a Szólót és villámló pillantást vetett Lord Quinath felé, aki úgy érezte, hogy mondania kell valamit, de gyorsan meggondolta magát. A vén mágus elégedetten ballagott vissza a Fehér Kőhöz, amely előtt ott állt Tass megrendülten és zavarodottan.