— Te meg — nézett Fizban a surranóra, mintha még sohasem látta volna — menj és szedd rendbe azt a szegény fickót! — intett a még mindig ájultan heverő gnóm felé.
Tasslehoff remegő térddel ballagott oda Gnoshnoz, leguggolt hozzá és örült neki, hogy valami mást láthat maga előtt, nem csak azokat a haragos arcokat.
— Gnosh — paskolta meg a gnóm arcát és szerencsétlen ábrázattal suttogta — sajnálom, tényleg, nagyon sajnálom. Úgy értem, az Életcélod miatt, meg az apád lelkéért, meg mindenért. De úgy éreztem, nem tehetek másképp.
Fizban lassan körbefordult, hátratolta homlokából a süvegét és végignézett az egybegyűlteken. — Igen, most pedig egy kis leckében részesítelek majd benneteket. Rászolgáltatok, méghozzá valamennyien... tehát ne pöffeszkedjetek ott olyan önelégülten. Annak a surranónak — mutatott a rémületében fölvisító Tass felé — több ész szorult a nevetséges kontya alá, mint legtöbbötök fejébe együttvéve. Tisztában vagytok vele, mi lett volna a sorsotok, ha annak a surranónak nincs elég bátorsága véghezvinni azt, amit megtett? Tudjátok? Nem? Nos, majd én elmondom nektek. Csak előbb hadd keressek magamnak valami ülőhelyet... — nézett körül Fizban tétován. — Aha, ott pontosan jó lesz! — ezzel elégedetten bólogatva, a vén mágus keresztültotyogott a tisztáson és letelepedett a földre, és hátát nekivetette a szent Fehér Kőnek!
Az egybegyűlt lovagok felnyögtek a borzalomtól. Gunthar azonnal talpra szökkent ekkora szentségtörés láttán.
— Egyetlen halandó sem érintheti a Fehér Követ — ordította és Fizban felé csörtetett.
Az öreg lassan a tajtékzó lovag felé fordította a fejét. — Csak még egyet szólj — mondta ünnepélyesen — és gondoskodom róla, hogy egészben essen le a bajuszod! Most pedig ülj le és fogd be a szád!
Gunthar szava teljesen elakadt a vén mágus fejedelmi intésére. Tehetetlenül támolygott vissza a székéhez.
— Hol is tartottam, mielótt félbeszakítottatok? — mérgelődött Fizban. Körülnézett és a szeme megakadt a sárkánygömb törött darabjain. — Hmm, igen... egy történetet akartam elmesélni nektek. Valamelyikőtök végül megszerezte volna a gömböt... és szépen haza is vitte volna, hogy „biztonságba helyezze" vagy éppen „megmentse általa a világot". És valóban, képes is lett volna megmenteni a világot, föltéve, ha tudja,hogyan kell azt használni. De hát, melyikótök rendelkezik ezzel a tudással? Kinek van hozzá elég ereje? Azt a gömböt a régi idők legnagyobb, leghatalmasabb mágusai készítették. A leghatalmasabbak, együttes erővel... értitek? Egyszerre dolgoztak rajta a Fehér köpönyegesek és a Fekete köpönyegesek. Ezért szorult bele a jó és a gonosz lényege egyaránt. A Vörös köpönyegesek elegyítették és kötötték meg varázserejükkel e két elemet. Keveseknek akad manapság annyi ereje és hatalma, hogy megértse a gömböt, föltárja a titkát és parancsolhasson neki. Valóban nagyon kevesen — villant föl Fizban szeme — és egyikük sincs itt, közöttetek!
Hosszú, mélységes csönd ereszkedett a gyülekezetre, mialatt hallgatták a vén mágus szavait, akinek hangja meglepően erős volt, csak úgy szárnyalt a viharfellegeket szétkergető, frissen támadt szél süvöltése fölött.
— Ha valamelyikőtök elvitte volna a gömböt és a használatával is megpróbálkozott volna, csak későn vette volna észre, mekkora bajt hozott magára. Olyan biztosan összeroppantatok volna, ahogy a surranó zúzta szét a gömböt. Ami pedig a reménység elveszítését illeti, megvallom, a remény egy időre homályba veszett, de most ismét újjászületett...
Egy hirtelen támadt szélroham lekapta az öreg süvegét és játékosan eltáncolt vele. Fizban ingerülten felhördült és hevesen utánakapott.
Abban a pillanatban, amikor a vén mágus előrehajolt, a felhőkön keresztültört az első napsugár. Ekkor vakító ezüst fény villant, amit reccsenő, fölsiketítő csattanás követett, mintha maga a föld repedne ketté.
A gyülekezet félvakon pislogott a fölvillanó fényben, döbbenten és iszonyattal nézve az előttük kibontakozó szörnyű jelenetet.
A szent Fehér Kő kettéhasadt!
A vén mágus elnyúlva hevert a földön, az egyik kezében a süvegét szorongatta, a másikat ijedt mozdulattal, védőn emelte a feje fölé. Fölötte, pontosan azon a helyen, ahol az előbb, ült, egy hosszú, ragyogó ezüstfegyver fúródott a kősziklába. Egy ezüstkarú, fekete ember hajította oda, aki most odasétált és megállt mellette. Három alak haladt a nyomában: egy elf-nő, bőrpáncélban, egyvén, fehérszakállú törpe és Elistan.
A síri csöndben a fekete ember előrenyúlt és kiemelte a fegyvert a leomlott kőszikla törmelékei közül. Magasan a feje föléé emelte és a tüskés, ezüst dárdahegy fényesen fölragyogott a déli nap sugaraiban.
— Vasverő Theros vagyok — dörögte a férfi mély hangon — és ezt az elmúlt hónapban kovácsoltam ki. — Megrázta a fegyvert. — Az olvadt ezüstöt az Ezüst Sárkány szobra szívének rejtett mélységéből bányásztam elő. Az istenektől kapott ezüstkarommal kovácsoltam e fegyvert, ahogyan a legendák megjósolták. És íme, most elhoztam nektek... Krynn összes népének... hogy végre egyesüljünk egymással és úgy verjük vissza a hatalmas gonoszt, amely örök sötétségbe akar taszítani bennünket!
— Íme, elhoztam nektek... a sárkánydárdát!
E szavakkal Theros beleszúrta a fegyvert a földbe. Ott állt a dárda, egyenesen és fénylőn, a sárkánygömb összetört szilánkjai között.
7.
Váratlan utazás
— Ezzel az én küldetésem véget ért — mondta Laurana —, most már szabadon elmehetek.
— Igen. — mormolta Elistan csöndesen —, és én azt is tudom, miért távozol. Laurana elpirult és lesütötte a szemét. — De mégis, merre indulsz?
— Silvanestibe — válaszolt a lány —, ott láttam őt legutoljára.
— És akkor is csak álmodban...
— Nem, az több volt, mint egyszerű álom — felelte Laurana és megborzongott. — Olyan valóságosnak tűnt... és ő is benne volt. Tehát é1 és nekem meg kell találnom!
— Akkor pedig, kedvesem, legjobban teszed, ha itt maradsz — tanácsolta Elistan. — Azt mondod, hogy álmodban ő is talált egy sárkánygömböt. Ha tényleg így van, ide kell jönnie, Sancristbal
Laurana nem válaszolt. Szomorúan és tétován nézett ki Lord Gunthar várkastélyának ablakán, ahol Elistannal, Kovával és Tasslehoffal együtt vendégeskédtek.
Tulajdonképpen az elfekkel kellett volna lennie, mivel apja, mielőtt távozott volna a Fehér Kő tisztásról, kérte őt, hogy menjen vissza velük Dél-Ergothba. De Laurana nem állt kötélnek. Bár nyiltan magának sem vallotta be, mégis jól tudta, hogy többé már sohasem fog saját népe körében élni.
Apja nem erőltette a dolgot és Laurana látta a szemében, hogy megértette ki nem mondott gondolatát. Az elfek években mérték az idő múlását, nem napokban, mint az emberek. Ám, ami az apját illeti, mintha az idő fölgyorsult volna, és a Szóló szinte a szeme láttára változott. Úgy érezte, mintha Raistlin homokóra-szemén keresztül nézte volna őt és rémisztő volt számára ez az érzés. Annál is inkább, mivel bejelentése csak tovább fokozta apja boldogtalanságát.
Gilthanas nem tért vissza és Laurana még csak azt sem mondhatta meg a Szólónak, merre lehet kedvelt fia, mivel annak Silvarával megtett útja sötét volt és titokzatos.
Laurana csak annyit hozhatott apja tudomására, hogy Gilthanas nem halt meg.
— Nem tudod, mégis merre lehet? — kérdezte a Szóló, rövid hallgatás után.