— Szóval elérted az Életcélodat? — szakította félbe Tass. — Jóatyád lelke...
— Végremegnyugodott! — rikoltotta Gnosh és nyomban visszatért a munkájához. — Úgyörülökhogybeugrottál éshamégegyszer errejárszlátogassmegbennünket...
— Eljövök! — mosolygott a surranó.
Fizbant két emelettel lejjebb találta meg. (Lenyűgöző repülés volt... csak elkiáltotta a kívánt emelet számát és kiugrott az űrbe. Hálók pattantak elő és rándultak vissza, csengők csilingeltek, gongok zengtek, sípok rikoltoztak. Tasst végül a talajszint fölött egy emelettel kapták el, amikor már ömlött a sok szivacs a kürtő padozatára.)
Fizban éppen a Fegyverfejlesztési Részlegnél vendégeskedett, gnómok szoros gyűrűjében, akik valamennyien osztatlan csodálattal bámultak rá.
— Ó, te vagy az, kölyök? — meresztette szemét Tassra üres tekintettel. — Epp jókor érkeztél, hogy tanúja légy a legújabb fegyverünk kipróbálásának. Ez forradalmasítja a hadviselést. Még a sárkánydárdákat is szükségtelenné teszi.
— Valóban? — rikkantotta a surranó lelkesen.
— Így igaz! — nyomatékosította Fizban. — No, állj csakszépen oda — intett egy gnóm felé, aki máris pattant, hogy teljesítse a kívánságát és szökellve igyekezett az ezerféle lommal borított helyiség közepére.
Fizban fölemelt valamit, amit Tasslehoff egy fölhergelt halászmester által kezelésbe vett íjpuskának nézett. Tulajdonképpen valóban íjpuska volt. De nyílvessző helyett egy, az elejére illesztett horogról fityegő jókora háló ékesítette. Fizban morogva és dörmögve parancsolta a gnómoknak, hogy álljanak mögé és adjanak neki elég helyet.
— Akkor most te vagy az ellenség — mondta a mágus a helyiség közepén reszkető gnómnak. Erre a gnóm azonnal dühödt, harcias képet vágott. A többiek elismerően bólogattak.
Fizban célzott és lőtt. A háló kiröppent a levegőbe,megakadt a horogban és az íj ívében, majd visszacsapott,mint egy lehulló vitorla és beterítette a varázslót.
— Az a nyavalyás horog! — dörmögött Fizban.
A gnómok gyorsan és ügyesen kiszabadították.
— Azt hiszem, búcsúzni kell — mondta Tass és lassan a mágus felé nyújtotta a kezét.
— Ne mondd! — nézett rá Fizban meglepetten. — Talán mennem kell valahová? Senki sem figyelmeztetett. Még össze sem csomagoltam...
— Én megyek valahová — magyarázta Tasslehoff türelmesen — Lauranával. Magunkkal visszük a dárdákat és... ó, de azt hiszem, erről senkinek sem szabadna beszélnem — csicseregte zavartan.
— Ne is törődj vele... hallgatok, mint a sír — suttogta Fizban olyan élesen, hogy a helyiség legtávolabbi sarkában is hallható volt. — Biztosan megtetszik neked Palanthas. Nagyon kedves város. Sturmnak add át üdvözletemet. Ó, és Tasslehoff — pillantott a mágus a surranóra cinkosan
-, azt hiszem, igazán helyesen cselekedtél, fiam.
— Úgy véled? — csipogta Tass reménykedve. — Igazán örülök. — Elgondolkodott. — Töprengtem rajta... amit mondtál... a sötét útról. Én talán...
— Attól tartok, igen — komorodott el Fizban arca, amint keményen megmarkolta a surranó vállát —, de megvan hozzá a bátorságod, hogy végigmenj rajta.
— Magam is remélem — eresztett meg Tass egy rövid sóhajtást. — Nos, minden jót. Hamarosan visszajövök. Amint vége lesz ennek a háborúnak.
— Hmm, sajnos tartok tőle, hogy már nem leszek itt — mondta Fizban olyan heves fejcsóválással, hogy a süvege félrebillent. — Hamarosan, amint tökéletesítettük ezt az új fegyvert, én is elmegyek innen... — Egy pillanatig tétovázott. — Mit mondtam, hová is kell mennem? Sehogy sem jut az eszembe! De ne is törődj vele... hamarosan találkozunk megint. Most legalább nem egy nagy halom csirketoll alatt hagysz itt! — motyogta és tétován tapogatózott a süvege után.
Tass fölemelte a padlóról és átnyújtotta neki.
— Viszontlátásra! — mormolta a surranó és a hangja elcsuklott.
— Viszontlátásra, Isten veled! — integetett Fizban derűsen. Aztán, óvatos pillantást vetve a gnómok felé, közelebb húzta magához a surranót. — Hmm, alighanem megint elfelejtettem valamit... mi is az én nevem...?
Valaki más is búcsút mondott a vén mágusnak, csak nem éppen az említett körülmények között.
Elistan hosszú léptekkel rótta Sancrist fövenyét, miközben a csónakra várt, amely majd Dél-Ergothba viszi. Az ifjú Douglas-szal elmélyült beszélgetést folytatott: Elistan a régi istenek hitérol magyarázott a lelkesen figyelő ifjúnak. Elistan váratlanul fölpillantott és meglátta maga előtt a vén, kótyagos varázslót, akivel utoljára a Tanács ülésén találkozott. Már napok óta kereste a lehetőséget, hogy szót válthasson vele, de Fizban mindig kitért az útjából. Ezért lepődött meg most annyira Elistan, amikor meglátta a homokban bukdácsolva közeledő vénembert. A mágus lehajtotta a fejét és halkan motyogott valamit maga elé. Elistan már attól tartott, hogy megint elmegy mellettük és észre sem veszi őket, amikor a vén mágus hirtelen fölemelte a fejét.
— Ó, micsoda véletlen! Nem találkoztunkmi már valahol? — kérdezte pislogva.
Elistannak egy pillanatig nem jött ki hang a torkán. A pap szélcserzett, napbarnított arca szinte kifakult. Végül azért csak megfelelt a vén mágus kérdésére, fátyolos, fojtott hangon. — De, valóban találkoztunk már, uram... én is úgy emlékszem. És bár csak a napokban mutattak be bennünket egymásnak, úgy érzem, mintha régtál fogva jó ismerősök lennénk.
— Valóban? — mérte végig a vén mágus a papot gyanakvó tekintettel. — De remélem, ezzel nem élemedett koromra óhajtasz utalni, igaz?
— Nem, persze, hogy nem — mosolyodott el Elistan.
Az öregember arca földerült.
— Hát akkor, jó utat... és biztonságosat! Isten veletek!
Ezzel az öregember, görbe, göcsörtös botjára támaszkodva elcsoszogott mellettük. Egyszer csak váratlanul megtorpant és visszafordult. — Most jutott eszembe az a fránya név... Fizban!
— Ígérem, nem felejtem el! — mondta Elistan komolyan és meghajtotta a fejét. — Fizban!
Az öreg varázsló kedélyesen biccentett és tovább csoszogott a part fövenyén, Elistan pedig gondolataiba mélyedve, megkönnyebbült sóhajtással folytatta útját.
8.
A Perechon
Régi idők emlékei
Ez őrültség, remélem tisztában vagy vele!? — sziszegte Caramon.
— Nem is lennénk itt, ha épelméjűek volnánk, nem igaz? — válaszolta neki Tanis fogcsikorgatva.
— Nem... — motyogta Caramon. — Azt hiszem, igazad van.
A két férfi egy sötét fasor árnyékában állt, egy olyan város közepén, ahol a fasorokban leginkább csak patkányokat, részegeket és hullákat láthat az arra vetődő.
A romváros neve Roncsosd volt... igen találó elnevezés egy olyan hely esetében, amely Istar Vértengerének partján áll, és olyan, akár egy sziklazátonyra vetődött hajóroncs.
A Krynn népeinek legalja söpredéke által lakott város most ráadásul megszállás alatt is állt: nyüzsögtek benne a sárkányfattyak, goblinok és mindenféle fajú zsoldosok, akiket a magas fizetség és a hadizsákmány reménye csábított a Sárkány Nagyurak táborába.
Így esett, hogy a „többi szeméthez hasonlóan", amint azt Raistlin megjegyezte, a társaság is ott hánykolódott a háború árapályának hullámain, amelyek végül Roncsosd partjára vetették őket. Azt remélték, hogy itt majd bérelhetnek egy hajót, amely elviszi őket veszedelmes útjukra, Ansalon északi partjai mentén Sancristba, vagy... valahová...