Később ádáz viták forrása lett, hová is menjenek... különösen miután Raistlin valamelyest fölépült váratlan nyavalyájából. A társaság aggódó pillantásokkal méregette őt, miután megpróbálkozott a. sárkánygömb fölhasználásával... és nem csupán az egészségi állapota miatt. Mi történhetett, amikor hozzányúlt a gömbhöz? Vajon milyen újabb veszedelemnek tette ki őket?
— Nem kell félnetek — nyugtatta őket amágus megszokott, suttogó hangján. — Én nem vagyok olyan gyönge és bolond, mint az az elf-király. Hatalmamba kerítettem a gömböt, az pedig nem szerzett uralmat fölöttem.
— Akkor hát, mire való és hogyan válhatna a hasznunkra? — kérdezte Tanis némi ijedelemmel a mágus fémes arcának jeges kifejezése láttán.
— A gömb fölötti hatalom megszerzése kiszipolyozta minden erőmet — felelte Raistlin és mereven bámulta a mennyezetet az ágya fölött. — Sokat kell még tanulnom, mielőtt rájövök a használatának igazi titkára.
— Tanulnod... — ismételte meg Tanis. — Tanulmányoznod magát a gömböt?
Raistlin rávillantotta a szemét, majd ismét a plafonra meredt. — Nem — válaszolta hidegen. — Azoknak a régi mágusoknak a könyveit, akik megteremtették a gömböt. El kell mennünk Palanthasba, az ott élő tudós, Astinus könyvtárába.
Tanis egy darabig nem szólt semmit, csak hallgatta, hogyan szörcsög a levegő a keservesen lélegző varázsló tüdejében.
Vajon miért ragaszkodik ehhez az élethez? — töprengett magában Tanis.
Reggel még havazott, de a hóesés később esőre váltott. Tanis hallgatta, hogy dobolnak az esőcseppek a kocsi tetején. Az égen súlyos felhők száguldottak. Először azt hitte, hogy csak a nappali sötétség okozza, de ahogy Raistlint nézte, érezte, amint testében szétárad a hideg, míg csaknem megdermeszti a szívét.
— Ezekre a könyvekre gondoltál, amikor azokat az ősi varázsigéket emlegetted? — kérdezte végül.
— Hát persze, mi másra? — a köhögés egy pillanatra a mágusba fojtotta a szót, azután halkan mormolta maga elé: — Mikor beszéltem én... régi varázsigékről?
— Amikor itt rád találtunk — felelte Tanis és közelebb hajolt a mágushoz. Mély ráncra lett figyelmes Raistlin homlokán és észrevette, hogy akadozó hangja is megfeszül.
— És mit mondtam?
— Nem sokat — dörmögte Tanis komoran. — Csak valami ősi varázsigéket emlegettél, amelyek hamarosan a tieid lesznek.
— Csak ennyit?
Tanis nem felelt neki azonnal. Raistlin különös, homokóra-szeme hidegen meredt rá. A fél-elf megrázkódott és lassan bólintott. Raistlin elfordította a fejét és lehunyta a szemét. — Most aludnom kell — suttogta halkan. – Ne feledd, Tanis, Palanthas!
Tanisnak el kellett ismernie magában, hogy pusztán személyes indítékok folytán igyekezett annyira Sancristba.
Reménytelenül is abban reménykedett, hogy Laurana, Sturm és a többiek ott lesznek, s különben is, ígéretének megfelelően, oda kellett elvinnie a sárkánygömböt. Mindezzel szemben állt Raistlin határozott követelése, hogy Astinus könyvtárába menjenek és tárják föl a gömb működésének titkát.
Gondolatai még akkor is kuszán kavarogtak, amikor Roncsosába értek. Végül is úgy döntött, hogy egy északi irányba tartó hajóra szállnak majd föl és később határozzák el, hol kötnek ki.
Roncsosdba érvén azonban sokkhatásként érte őket a felismerés: több sárkányfattyú nyüzsgött a városban, mint amennyit a Port Baliforból északra vezető útjukon összesen láttak. Az utcákon egymást érték a minden idegen iránt élénken érdeklődő, állig fölfegyverzett őrjáratok. Tanisék még a városba érkefésük előtt szerencsésen túladtak a kocsin, s így könnyen elkeveredhettek a nagy forgatagban. De alig pár perce voltak csak a falakon belül, amikor tanúi lehettek, amint a sárkányfattyak egyik árjárata letartóztat egy embert, úgymond „kihallgatás" végett.
A látvány megriasztotta őket, s ezért megszálltak az első, útjukba akadó fogadóban, egy lezüllött, városszéli negyedben.
— Hogy jutunk el így egyáltalán a kikötőbe, arról nem is beszélve, miként bérelhetünk valami hajót? — kérdezte Caramon, miután elfoglalták lepusztult szobáikat. — Mi van itt?
— A fogadós azt állítja, hogy egy Sárkány Nagyúr tartózkodik a városban. A katonái meg valami kémeket vagy kiket keresnek — mormolta Tanis nyugtalanul. A társaság tagjai összenéztek.
— Lehet, hogy éppen ránk vadásznak-mondta Caramon.
— Nevetséges! — vágta rá Tanis gyorsan... túlságosan is gyorsan. — Rémeket láttok. Ugyan, honnan tudhatnák, hogy itt vagyunk, vagy éppenséggel mit hoztunk magunkkal?
— Nem is tudom... — dörmögte Zúgószél sötéten és Raistlinre nézett.
A mágus hűvösen viszonozta a pillantását, de válaszra nem méltatta. — Hozz forró vizet az italomhoz! — utasította Caramont.
— Egyetlen dolgot tudok elképzelni — mondta Tanis, amikor Caramon visszajött a fivére által rendelt vízzel. — Caramonnal kimegyünk ma este és elintézünk két katonát a sárkányseregboől. Megszerezzük az egyenruhájukat. Nem a sárkányfattyakét — tette hozzá sietve Caramon undorodófintora láttán. — A nálunk szolgálatot teljesítő ember-zsoldosokét. Akkor aztán szabadon mozoghatunk a városban.
Némi vita után mindenki belátta, hogy ez az egyetlen megvalósíthatónak tűnő elképzelés. Kedvetlenül elfogyasztották vacsorájukat a szobáikban, mivel elég kockázatosnak látták az ivót.
— Remélem rendbe jössz — aggódott Caramon, amikor visszavonultak közös szobájukba.
— Nincs szükségem gondoskodásra — felelte Raistlin, fölkelt, elővett egy varázskönyvet, hogy elmerüljön a tanulmányozásában, de a rátörő köhögési roham nyomban hétrét görnyesztette.
Caramon támaszt nyújtott volna neki, de a mágus elhárította a kezét.
— Menj innen — nyögte Raistlin —, hagyj engem békén!
Caramon tétovázott, aztán fölsóhajtott: — Hát persze, Raist! mormolta, majd kiment a szobából és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Raistlin egy darabig csak állt és zihálva kapkodta a levegőt. Lassan átvágott a szobán és letette a könyvet. Reszkető kézzel kiemelt egy zacskót a sok holmi közül, amit Caramon halmozott föl az ágya mellett álló asztalon. Kinyitotta és kiemelte belőle a sárkánygömböt.
Caramon és Tanis..., a fél-elf kámzsáját mélyen a fejébe húzva — nekivágott Roncsosd utcáinak és két olyan katonára vadászott, akiknek az egyenruhája megfelelhetett volna nekik. Tanis esetében még elég könnyen ment volna a dolog, de már sokkal nehezebb volt olyan gárdistát találniuk, akinek a páncélja ráment volna Caramon hatalmas testére.
Mindketten jól tudták, hogy igyekezniük kell. Többször is sárkányfattyak gyanakvó pillantását érezték magukon. Két sárkányember egyszer meg is állította őket és durván faggatóztak róla, mit keresnek arrafelé? Caramon nyers zsoldosnyelven azt felelte nekik, hogy be akarnak állni aSárkány Nagyúr seregébe, mire útjukra bocsátották őket, de a jó barátok tisztában voltak vele, hogy csak idb kérdése és elkapja őket valami komolyabb őrjárat.
— Kíváncsi vagyok, mégis mi történik itt? — mormolta Tanis gondterhelten.
— Talán a háború kedvezően alakul a Nagyurak... — kezdte Caramon, majd fölkiáltott —...odanézz Tanis! Abba a kocsmába, mintha...!
— Látom... iigen, alighanem a te méreted! Húzódjunk be a fasorba, ott megvárjuk, amíg kijönnek és akkor...! — és a fél-elf olyan mozdulatot tett, mintha valakinek kitekerné a nyakát. Caramon bólintott. Keresztülvágtak a mocskos utcán és behúzódtak a fák árnyékába, olyan helyre, ahonnan szemmel tarthatták a kocsma ajtaját.