Már éjfélre járt az idő... a holdak nem jöttek föl ezen az éjszakán. Az eső alábbhagyott, de még felhők borították az eget. A fák között lapulók súlyos köpönyegeik ellenére is hamarosan reszkettek a hidegtől. Lábuk körül patkányok surrantak, amitol undor fogta el őket. Egy részeg hobgoblin betévedt a fasorba, botladozva elment előttük és fejjel beesett egy szemétkupacba. Nem kelt föl, ott maradt fekve és búzétöl a két várakozót elfogta a hányinger, de nem adták föl leshelyüket.
Egyszer csak rég várt hangra figyeltek föl..., részeg röhögésre és emberek köznyelvi ordítozására. A két gárdista, akikre lestek, kitámolygott a kocsmaajtón és bizonytalan léptekkel megindult feléjük.
A járdán álló magas vasserpenyőben izzó túz némi fényt vetett a sötét utcára. A martalócok a halvány fénykörbe értek, s így Tanis jobban megfigyelhette őket. Mindketten a sárkánysereg tiszti egyenruháját viselték. Most léptethették őket elő — gondolta a fél-elf —, biztosan ezt ünnepelték meg. Páncéljuk újként csillogott, viszonylag tiszta és teljesen ép volt. Ráadásul egész jó minőségű, állapította megTanis elégedetten. Kékes acélból készítették, a Nagyúr sárkánypáncéljának mintájára.
— Felkészültél? — kérdezte Caramon, mire Tanis biccentéssel válaszolt.
A harcos kivonta a kardját. — Mocskos elf! — bődült el mély, hordókongású basszusán. — Végre elkaptalak... most velem jössz a Sárkány Nagyúr elé, hitvány kém!
— Soha nem fogsz el élve! —kiáltotta Tanis és ő is kardot rántott.
A kiáltozásra a két újdonsült tiszt megtorpant és ködös tekintettel méregette a sötétséget.
Növekvő érdeklődéssel lesték Tanis és Caramon mímelt pengeváltását, amint a két harcos fölvette a megfelelő állást. Amikor Caramon háttal került a tiszteknek, a fél-elf hirtelen felédöfött és a mozdulattal kiütötte a kardot a másik kezéből.
— Gyorsan! Segítsetek elkapni! — bömbölte Caramon. — Vérdíjat túztek ki a fejére... élve vagy holtan!
A tisztek nem tétováztak. Részegen kapkodtak fegyverük után és képükön a kegyetlen gyönyör kifejezésével lódultak Tanis felé.
— Pompás! Kardhegyre vele! — biztatta őket Caramon és kivárta, amíg elhaladnak mellette. Ekkor... éppen abban a pillanatban, amikor ütésre emelték kardjukat, Caramon két hatalmas marka lecsapott a nyakukra. A fejüket nagy erővel összecsapta és hagyta, hogy elernyedt testük végigvágódjon a földön.
— Gyorsan! — mordult föl Tanis és az egyik alakot a lábánál fogva kivonszolta a tűz fényköréből, Caramon a másikkal a nyomában. Sietve nekiláttak, hogy lefejtsék róluk a páncélt
— Phű! — fintorgott Caramon —, ez itt biztosan fél-troll, és kezével próbálta elhessegetni orra elől a förtelmes bűzt.
— Ne nyavalyogj! — pirított rá Tanis, miközben kitapogatta, hogy működik a bonyolult kapcsok és szíjak rendszere. — Te legalább tudod, hogy viselik az ilyen vackokat... segíts már kinyitni, gyorsan!
— Hát persze! —vigyorgott Caramon és ügyesen belerázta Tanist a vértezetbe. — Lám, egy elf vaspáncélban! Mivé fajult ez a világ!
— Szomorú idők — mormolta Tanis. — Különben, hol is találkozhatunk azzal a hajóskapitánnyal, akit Vilmos emlegetett?
— Azt mondta, hogy hajnaltájt mindig a hajóján tartózkodik.
— A nevem Maquesta Kar-thon — mondta a nő hűvös, üzletasszonyi arckifejezéssel. — És, hadd kockáztassam meg, hogy ugye nem vagytok a sárkánysereg tisztjei... hacsak nem fogadnak föl elfeket is mostanában.
Tanis elvörösödött és lassú mozdulattal levette tiszti sisakját. — Ennyire nyilvánvaló?
A nő megvonta a vállát. — Talán nem mindenkinek... az a szakáll igazán pompás... no jó, akkor fél-elf, azt hiszem. A sisak meg eltakarja a fúledet, de ha nem öltesz álarcot, az a szép, mandulavágású szemed azonnal elárul. De nem sok sárkányfattyú nézhet a szép szemedbe, nem igaz? — Ezzel hátradőlt a székében, csizmás lábát föltette az asztalra és még egyszer, hűvösen végignézett az előtte állón.
Tanis hallotta, amint Caramon fölvihog és szabályosan lángolt a füle.
A Perechon fedélzetén voltak, a kapitány kabinjában, szemben magával a kapitánnyal. Maquesta Kar-thon Észak-Ergoth valamelyik sötét bőrű népének szülötte lehetett. Honfitársai évszázadok óta a tengereket járták, és a közhiedelemnek megfelelően értették a vízimadarak és a delfinek nyelvét. Amint Maquestát nézte, Tanisnak Vasverő Theros jutott az eszébe. A nő bőre csillogóan feketé volt, gyapjas, göndör haját aranypánt szorította a homlokára. Barna szeme éppúgy ragyogott, akár a bőre. De övében megvillant egy acéltár és a tekintete is fémes-hidegen meredt látogatóira.
— Üzleti ügyben jöttünk, kapitány, Maque... — akadt el Tanis nyelve a furcsa, idegen hangzású néven.
— Hát persze — felelte a ná. — És nevezzetek egyszerűen Maq-nak, mindkét fél számára könnyebb lesz. Jó, hogy hoztátok ezt aleveletMalacképű Vilmostól, különben szóba sem álltam volna veletek, de azt Írja benne, hogy rendes népség vagytok és a pénzetek is tiszta... szóval, beszéljetek! Hová is akartok eljutni?
Tanis és Caramon összenézett... pontosan ez volt a kérdés. A fél-elf különben abban sem volt biztos, hogy bárkinek ismernie kellene úticéljukat. Palanthas Solamniafővárosa volt és Sancrist a lovagok egyik közismert hídfőállása.
— Ó, az ég szerelmére! — csattant föl Maq a tétovázásuk láttán. Szeme fölvillant, lábát levette az asztalról és ridegen végigmérte őket. — Nos, vagy megbíztok bennem, vagy nem!
— És megbízhatunk benned? — kérdezte Tanis tétován.
Maq fölvonta a szemöldökét. — Mégis, mennyi pénzetek van?
— Éppen elég — válaszolta Tanis. — Egyelőre legyen elég annyi, hogy északra akarunk menni, a Nordmaar fok megkerülésével. Ha még ott is megfelelőnek találjuk egymás társaságát, akkor továbbutazunk. Ha nem, akkor kifizetünk, te pedig partra teszel bennünket egy biztonságos kikötőben.
— Kalaman — mondta Maq és fölegyenesedett. Látszott rajta, hogy elgondolkodik. — Az egy jó kikötő... legalább olyan biztonságos, mint bármelyik másik manapság. A fele pénz most... a másik felét Kalamanban. A továbbiakat majd megbeszéljük.
— És biztos kikötés Kalamanban — tette hozzá Tanis.
— Ki ígérhetne ilyesmit mostanság? — vonta meg a vállát Maq. — Elég kockázatos a tengeri utazás ebben az évszakban. Egykedvűen fölemelkedett és úgy nyújtózkodott ki, mint egy macska. Caramon is gyorsan talpra szökkent és elismerő pillantással nézett végig rajta.
— Áll az üzlet! — jelentette ki a nő. — Gyertek, megmutatom a hajót!
Maq fölvezette őket a fedélzetre. A hajót megbízhatónak, stabilnak látta Tanis, aki egyébként semmit sem értett a tengerészethez. A nő eleinte hűvösen viselkedett és beszélt velük, de a hajó bemutatása alatt láthatóan fölengedett.
Tekintete és hanghordozása ugyanolyan— gondolta Tanis —, mint Tikáé, amikor Caramonnal beszélget. A Perechon nyilvánvalóan Maq egyetlen szerelme volt.
Maga a hajó csöndes volt és kihalt. — A legénység az első tiszttel együtt partra szállt — magyarázta Maq. Tanis egyetlen alakot látott afedélzeten, amint éppen egy vitorlát göngyölt össze. Amikor elmentek mellette, a matróz fölnézett rájuk és Tanis észrevette, hogy összerezzen a sárkánysereg tiszti páncélja láttán.