— Nocesta, Berem! — vetette oda neki Maq megnyugtatóan, miközben elhaladtak mellette, és kezével lazán Tanis és Caramon felé intett. — Nocesta... utasok... pénz!
A férfi bólintott és szó nélkül folytatta munkáját.
— Ki ez az ember? — kérdezte Tanis halkan, miközben visszafelé ballagtak, hogy a kapitányi kabinban végleg nyélbe üssék az üzletet.
— Kicsoda? Berem? —kérdezte vissza Maq és körülnézett. — Ő a kormányos. Nem sokat tudok róla... pár hónappal ezelőtt bukkant föl, munkát keresett. Fölvettem fedélzetmosónak. Aztán a kormányosomat megölték egy összecsapásban a... ne is törődjetek vele... De az a fickó igen ügyes kormányosnak bizonyult, valójában jobb, mint az elődje. Különben eléggé különös alak. Néma. Egyetlen hangot sem hallani tőle és sohasem száll partra, hacsak nem kényszerítik. A nevét beírta a hajónaplóba, különben annyit sem tudnék róla. Miért kérded? — fordult Tanishoz, látván, hogy a fél-elf még mindig a férfit nézi.
Berem magas volt és erős testalkatú. Első tekintetre középkorúnak látszott, legalábbis emberi mércével mérve. A haja szürke, arca simára borotvált és cserzett, meglátszott rajta a hosszú, tengeren töltött idő hatása. A szeme viszont fiatalosan, tiszta fénnyel csillogott. A vitorlavarrótűt tartó keze sima és erős volt, akár egy fiatal emberé. Meglehet, elf-származék — gondolta Tanis —, bár erről egyetlen más vonása sem tanúskodott.
— Valahol már láttam — mormolta a fél-elf. — És te, Caramon? Nem emlékszel rá?
— Ugyan már! — dünnyögte a nagydarab harcos. — Sok száz embert láttunk az elmúlt hónapban... talán ott lehetett valamelyik előadásunk közönségének soraiban.
— Nem! — rázta meg a fejét Tanis. — Amikor először megláttam, Pax-Tharkas és Sturm jutott az eszembe róla.
— Hé, fél-elf, nekem sok dolgom van — szólalt meg Maquesta. — Döntünk végre, vagy tovább motyogtok egy vitorlafércelő alak fölött?
Ezzel a nő lement a csapóajtón. Caramon fegyverzetével csörömpölve, esetlenül botorkált utána. Tanis vonakodva követte őket. Az utolsó pillanatban visszanézett a férfira és azon kapta, hogy az különös, átható pillantással bámul utánuk.
— Akkor rendben van... te visszamész a fogadóba a többiekhez... én megveszem a szükséges holmikat. Amint a hajó készen áll, útra kelünk. Maquesta azt mondja, úgy négy nap múlva.
— Jó lenne hamarabb — dörmögte Caramon.
— Én is szeretném — felelte Tanis komoran. — Túl sok nyavalyás sárkányfattyú hemzseg errefelé. De meg kell várnunk a dagályt... vagy valami ilyesmi. Menj vissza a fogadóba és ne engedj ki az utcára senkit! Mondd meg a testvérkédnek, hogy szerezzen annyi füvet a kotyvalékához, amennyit csak tud, mert sokáig leszünk a tengeren! Pár óra múlva én is odamegyek, amint megvásároltam mindent.
Tanis nyugodtan sétált végig Roncsosd népes utcáin, senkinek sem volt feltűnő új sárkánypáncéljában, bár örült volna neki, ha leveheti. Megizzadt alatta, nehéz volt és törte a bórét. Mellesleg az sem volt egyszerű, miként viszonozza a sárkányfattyak és goblinok rafinált tisztelgését. Az egyenruhája által kiváltott általános tisztelet láttán lassacskán tudatára ébredt, hogy a zsoldosok, akiknek a páncélját megszerezték, igencsak magas rangúak lehettek. A fölismerés egyáltalán nem volt kellemes számára. Ezek szerint bárki, bármikor fölismerheti az öltözékét.
Azzal viszont tisztában volt, hogy nélküle semmire sem mehetne. Egész Roncsosdban. erősen feszült légkör uralkodott. Az utcákon is mintha jóval több sárkányfattyú járőrözött volna. A helyi lakosság többsége otthon lapult, az üzletek is jobbára zárva voltak... a kocsmák kivételével.
Ahogy sorra hagyta maga után a bezárt boltokat, Tanis aggódni kezdett, végül is hol szerezhetné be a hosszú tengeri utazáshoz szükséges dolgokat?
Éppen ezen töprengett egy bezárt boltajtó előtt, amikor váratlanul egy kéz ragadta meg a csizmáját és a földre terítette őt.
A meglepetéstől elakadt a lélegzete, a fejét súlyosan beverte a macskaköves burkolatba, és egy pillanatra teljesen megbénult a fájdalomtól. Ösztönösen a lábát markoló valami felé rúgott, de a szorítás túl erősnek bizonyult. Érezte, amint bevonszolják egy sötét sikátorba.
Heves mozdulatokkal próbálta lerázni kábultságát, hogy jobban megnézhesse támadóját. Egy elf volt az! A ruhája piszkos és rongyos, elf-vonásait eltorzította a bánat és a gyűlölet, úgy tornyosult fölé, magasra emelt lándzsájával a kezében.
— Hitvány sárkányfattyú! — hörögte köznyelven. — A fajtád pusztította el a családomat... ölte meg a gyermekeimet és a feleségemet! Hiába könyörögtek kegyelemért, a tulajdon ágyukban végeztek velük. Ezt miattuk kapod! — és döfésre emelte a lándzsát.
— Shak ! It mo dracosali! — kiáltotta Tanis kétségbeesetten elf-nyelven és megpróbálta letépni a sisakját. De a gyásztól tébolyult elf nem látott és nem hallott semmit. Fegyvere lesújtott... de a következő pillanatban tágra nyilt a szeme a rémülettől. A lándzsa kiesett a kezéből, amint egy kard hegyét érezte meg a hátában. A haldokló elf ordítva vágódott el és hangos puffanással zuhant a járdára.
Tanis döbbenten nézett föl, vajon ki menthette meg az életét... és egy Sárkány Nagyurat pillantott meg a halott elf teteme fölött.
— Meghallottam a kiáltozásodat és láttam, hogy egyik tisztem keveredett bajba. Gondoltam, segítségre van szükséged — mondta a Sárkány Nagyúr és kinyújtotta kesztyűs kezét, hogy fölsegítse Tanist.
A fájdalomtól kábultan és csak arra gondolva, hogy el ne árulja magát, Tanis elfogádta a Nagyúr segítségét és nehézkesen talpra állt. Arcát félrefordította, hálát rebegett a sikátor sötétségéért, és reszelős hangon köszönetet mormolt. Ekkor észrevette, hogy a Nagyúr szeme kigúvad az álarca mögött.
— Tanis...?
A fél-elf teste görcsösen összerándult, még támadója lándzsája sem üthetett volna rajta kínzóbb és fájóbb sebet. Meg sem tudott szólalni, csak tehetetlenül bámulta, amint a Nagyúr gyors mozdulattal lekapja fejéről kékes-aranyló fénnyel sziporkázó sárkánymaszkját.
— Tanis, hát te vagy az!? — kiáltotta a Nagyúr és széttárta a karját.
A fél-elf csak két csillogó, barna szemet és vonzó, ferde mosolyra húzódó szájat látott maga előtt.
— Kitiara...!
9.
Tanis fogságban
— Nos, Tanis, hát tiszt lettél, s ráadásul az én parancsnokságom alatt állsz! Gyakrabban kellene szemlét tartanom a csapataim fölött! nevetett föl Kitiara és szorosan belékarolt. — Hiszen remegsz!
Jókorát estél! No, gyere! A szállásom itt van a közelben. Iszunk egyet, ellátjuk a sebeidet, azután... beszélgetünk.
Tanis... egyáltalán nem a fejsebétől szédülten... hagyta, hogy Kitiara kitámogassa a fasorból a járdára. Túl sok minden történt vele és túl hirtelen. Egy perce még a bevásárláson járt az esze, most pedig karonfogva sétál egy Sárkány Nagyúrral, aki éppen most mentette meg az életét, és aki nem más, mint az a nő, akit oly sok éven át szeretett.Kényszeredetten bámult rá, és Kitiara... a ráirányuló tekintet tudatában... viszonozta a pillantását hosszú, koromfekete szempillái alól.
Jól áll neki az éjkék, csillogó, sárkánypikkelyes páncél — kapta magát Tanis a gondolaton. Testhezálló volt a páncél, kiemelte hosszú combjának ívét.
Sárkányfattyak nyüzsögtek körülöttük, lesve, hogy a Nagyúr legalább egy biccentésre méltatja őket. Kitiara azonban ügyet sem vetett rájuk, könnyedén cseverészett Tanisszal, mintha csak előző nap délután váltak volna el egymástól és nem öt esztendővel ezelőtt. A férfi nemkövette a szavait, agya még mindig a döbbenetes helyzetet emésztette, míg a teste... ismét... fölhevült a nő közelségétől.