Az álarctól Kitiara haja átnedvesedett, fürtjei halántékára és homlokára simultak. Néha szórakozottan félresimította őket kesztyűs kezével. Régi szokása volt ez a mozdulat és az apró, jelentéktelen gesztus élénk emlékeket ébresztett...
Tanis megrázta a fejét, elkeseredetten próbálta összerakni széttört világának darabjait, hogy végre odafigyelhessen a lány szavaira. Barátai élete attól függ, mit cselekszik most.
— Füllesztő ez a sárkánysisak — mondta éppen a nő — és nincs is rá szükségem, hogy kordában tartsam az embereimet, nem igaz? — kacsintotta a másik felé.
— P...persze — dadogta Tanis és érezte, hogy elvörösödik.
— A régi jó Tanis — dorombolta a lány és egész testével hozzásimult. — Még mindig úgy pirulsz el, mint egy kisiskolás. De te sohasem voltál olyan, mint a többiek... soha — tette hozzá lágyan. Magához vonta és szorosan átölelte a férfit. Behunyta a szemét és nedves ajkát az övéhez érintette...
— Kit...! — nyögte Tanis fojtott hangon és hátratántorodott. — Ne itt! Ne a nyílt utcán! — tette hozzá mentegetőzve.
Kitiara egy pillanatig mérgesen nézett rá, aztán meg-vonta a vállát és leengedte a karját, hogy ismét a férfi karjába fűzze. Így vonultak tovább az utcán, a sárkányfattyak tréfálkozó rikoltozásának kíséretében.
— A régi Tanis! — ismételte meg Kitiara, ezúttal kurta, szisszenő sóhajtással. — Nem is tudom, miért bocsátom meg neked ezt! Ha bárki más így visszautasítana, rögtön a kardom élén végezné... Különben megjöttünk.
Kitiara belépett a város legjobb fogadójába, a Sós Szellőbe. A magas sziklán terpeszkedő épület Istar Vértengerére nézett, amelynek hullámai harsogva törtek meg a lenti zátonyokon. A fogadós elébük loholt.
— A lakosztályomat rendbe tették? — kérdezte Kitiara hűvösen.
— Természetesen, Nagyúr — lihegte a fogadós nagy hajbókolással. Amint nekivágtak a lépcsőnek, a tulajdonos gyorsan elébük vágott, hogy meggyőződjék róla, valóban minden rendben van-e odafönt.
Kit körülnézett, s miután kielégítőnek találta a helyzetet, sárkánysisakját hanyagul ledobta egy asztalra és kezdte lehúzni a kesztyűjét. Letelepedett egy karosszékbe és szándékos, érzéki hanyagsággal keresztbe vetette a lábát.
— A csizmámat! — mosolygott Tanisra.
A férfi nyelt egyet, halványan visszamosolygott rá és megmarkolta az egyik csizmás lábat. Régi játékuk volt ez..., hogy Tanis szabadítsa meg a lányt a csizmájától. A játék mindig azzal ért véget, hogy... De Tanis megpróbálta elterelni gondolatait azokról az emlékekről.
— Hozz nekünk egy palackkal a legjobb borodból — mondta Kitiara a hajbókoló fogadósnak —, és két poharat! — Barna szemét Tanisra szegezte és odanyújtotta a másik lábát is. — Aztán hagyj bennünket magunkra!
— De... uram — makogta a fogadós bizonytalanul —, üzenet érkezett Ariakus Sárkány Nagyúrtól...
— Ha be merészeled tolni a képedet ebbe a szobába, miután fölhoztad azt abort ... levágom a füledet — mormolta Kitiara negédesen, de közben csillogó tört húzott elő az övéből.
A fogadós elsápadt, bólintott és sietve távozott.
Kit fölkacagott. — Így ni! — sóhajtotta és megmozgatta kék selyemharisnyába bújtatott lába ujjait. — Most pedig én húzom le a te csizmádat...
— Én... nekem igazán mennem kellene — mormolta Tanis és erősen izzadt a páncélja alatt. — A... parancsnokomnak biztosan föltűnik a hosszú távollétem...
— De a hadtestednek én vagyok a parancsnoka! – jegyezte meg Kitiara csúfondárosan. — Holnaptól pedig te leszel a hadtestparancsnok! Vagy még több, ha úgy akarod...! Most pedig ülj le!
Tanis nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedjék, és a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy nem is akart mást, mint engedelmeskedni.
— Annyira örülök, hogy látlak! — duruzsolta Kit, amikor elébe térdelt és megfogta a csizmáját. — Sajnálom, hogy nem mehettem el Vigaszba, arra a találkozóra. Hogy vannak a többiek? Hogy van Sturm? Talán éppen a lovagokkal csatázik... gondolom. Nem csodálkozom rajta, hogy elváltatok egymástól. Olyan barátság volt a tiétek, amelyet sohasem értettem meg igazán...
Kitiara tovább fecsegett, de Tanis már nem figyelt oda a szavaira. Csak nézett rá elbűvölten. Már el is felejtette, milyen kedves, érzéki, milyen vonzó a lány. Elkeseredetten próbált a saját veszélyes helyzetére összpontosítani. De minden gondolatot kiszorított elméjéből a Kitiarával eltöltött szenvedélyes éjszakák emléke.
Ebben a pillanatban Kit fölnézett, egyenesen a szemébe. A férfi tekintetéből áradó szenvedély megragadta és foglyul ejtette... hagyta, hogy a csizma kicsússzon a kezéből. Tanis ösztönösen előrehajolt és magához vonta a lányt. Kitiara a nyaka köré fonta a karját és ajkát a férfiéra tapasztotta.
Érintésére Tanist teljesen hatalmába kerítették az öt éve szívét marcangoló érzések és vágyak. A lány meleg, nőies illata elkeveredett a bórpáncél és a fegyverek acéljának szagával. A csókja, akár maga a tűz! Elviselhetetlenné fokozódott benne a fájdalom... és Tanis csak egyetlen módját tudta a levezetésének.
Amikor a fogadós bekopogtatott az ajtón, nem kapott választ. Elismeréssel megcsóválta a fejét... a harmadik férfi volt ez, ugyanannyi nap alatt... letette a palackot a küszöbre és távozott.
— És most — dünnyögte Kitiara álmosan, Tanis karjai között... mesélj az én kis öcsikéimről! Még mindig együtt vagytok? Legutoljára akkor láttam őket, amikor Tarsisból menekültetek, azzal az elf-nővel.
— Szóval te voltál az! — mondta Tanis és visszagondolt a kék sárkányokra.
— Hát persze — húzódott közelebb hozzá Kit. — Tetszik a szakállad — mormolta a férfi arcát cirógatva —, eltakarja azokat a nem túl csábos elf-vonásaidat. Különben, hogyan kerültél a seregbe?
Tényleg, hogyan? — gondolta magában Tanis rémülten.
— Elf...elfogtak bennünket Silvanestiben. Az egyik tiszt meggyőzött róla, hogy ostobaság harcolnom a Sö ... Sötétség Királynője ellen.
— És az én öcsikém?
— El ... elváltunk egymástól — nyögte Tanis gyenge hangon.
— Kár — sóhajtott föl Kit — szerettem volna újra látni őket. Caramon már biztosan valóságos óriás. És Raistlin... úgy hallottam, egész ügyes mágus lett belőle. Még mindig vörös köpönyeget visel?
— A...Azt hiszem — motyogta Tanis —, már nem láttam őt...
— Már nem sokáig fogja azt viselni — mondta Kit önelégülten. — Ő éppen olyan, mint én... Raist mindig is vágyott, a hatalomra...
— És veled mi újság? — szakította félbe Tanis. — Mit művelsz errefelé, ilyen messzire a hadműveletektől? A harcok északon zaj...
— Hogy mit csinálok itt? Pontosan azt, amit te magad is! — válaszolta Kit tágra nyiló szemmel. — A Smaragdembert keresem, természetesen.
— Valahol mintha már találkoztam volna vele — mormolta Tanis és megrohanták az emlékképek. Az a matróz a Perechon fedélzetén! A férfi, aki Pax-Tharkasban együtt menekült a szerencsétlen Ebennel. Az ember a mellkasa közepébe ágyazott zöld drágakővel!
— Szóval megtaláltad!? — ült föl Kitiara mohó arccal. — Hol, Tanis? Hol? — és barna szeme fölragyogott.