— Gyöngébb vagyok, mint gondoltam —motyogta és sajgó oldalához kapott. — Csak hadd... szusszanjak még egyet! — ezzel kiegyenesedett és elfehéredő ajakkal, verejtéktál csatakos arccal még egy lépést tett előre.
Raistlin sötét mosollyal nézte, amint a fivére felé támolyog. Végül a varázsló előrenyújtotta a karját.
— Támaszkodj csak rám, testvér! — suttogta lágyan.
Az Audiencia Csarnokának hatalmas, boltíves mennyezete szélesen megnyílt. Hatalmas kádarabok zuhantak alá a terembe, kioltva minden, útjukba kerülő életet. A csarnokban uralkodó zűrzavar azonnal rémült pánikba csapott át. Parancsnokaik szigorú utasításaira fittyet hányva — pedig a tisztek minden parancsszó mellé korbácsütéseket és kardcsapásokat is osztogattak —, a sárkányfattyak tébolyultan menekültek az összeomló templomból, kíméletlenül lemészárolva mindenkit, aki az útjukba akadt..., még saját harcostársaikat is. Egyik-másik, különlegesen nagy hatalmú Sárkány Nagyúrnak sikerült némi lelket vernie a testőrségébe és így kimenekülnie a szabadba. Sokan elestek azonban, részben társaik kardcsapásaitól, részben az alázuhanó kőtömbök által, vagy éppen a menekülök tiporták őket halálra.
Tanis keményen tört magának utat a kavarodásban és egyszer csak megpillantotta azt, amiért az istenekhez fohászkodott... Aranyló hajtömeget, amely gyertyalángként lobbant föl Solinari sugaraiban.
— Laurana! — kiáltotta — bár tisztában volt vele, hogy hangja elvész a rettentő lármában. Dühödten próbálta keresztülverekedni magát a tolongókon. Egy lepattant kőszilánk fólsebezte az arcát. Érezte, amint a forró vér csurog a nyakába, de most sem a fájdalom, sem a vér nem tűnt valóságosnak és hamar meg i s feledkezett róluk, amint ütve-vágva-szúrva tört előre a nyüzsgő sárkányfattyak között, hogy utolérje a lányt. Olykor már egész közel került hozzá, hogy a következő pillanatban ismét elsodorja tőle a vak áradat.
Laurana az egyik előcsarnok ajtaja mellett vetette meg a lábát, harcolt a sárkányfattyakkal, a hosszú, háborús hónapok alatt elsajátított szakértelemmel forgatva Kitiara kardját. Tanis már-már elérte őt, amikor ellenségeit leverve, a lány magára maradt egy pillanatra.
— Laurana, várj! — üvöltötte túl a bömbölő zsivajt.
A lány végre meghallotta. Ránézett a holdfényben úszó termen át és Tanis látta, hogy a tekintete nyugodt, a szeme meg sem rebben.
— Ég veled, Tanis! — kiáltotta Laurana elf-nyelven. — Az életemmel neked tartozom, de a lelkemmel nem!
Ezzel megfordult és otthagyta a férfit..., kilépett az előcsarnok ajtaján és eltűnt a sötétben. A templom mennyezetének egy nagyobb darabja zuhant ekkor a gránitpadlóra és törmelékkel borította el Tanist. A fél-elf egy pillanatra kimerülten megállt, úgy bámult a lány után. Szemét elborította homloksebének vére. Szórakozottan letörölte és váratlanul folkacagott. Addig rázta a nevetés, amíg könnyei össze nem keveredtek a vérével. Végül nehezen erőt vett magán, megmarkolta vérfoltos kardját és Laurana után eredt a sötétbe. — Ezen a folyosón menekültek, Raist... Raistlin. — Caramon belegabalyodott saját fivére nevébe. Az a régi becenév valahogy már nem illett ehhez a csöndes, fekete csuhás alakhoz.
A főporkoláb asztala mellett álltak, nem messze a hobgoblin tetemétől. Körülöttük tébolyultan vonaglottak a falak: megváltoztak, leomlottak, elgörbültek és újjáépültek. Caramont iszonyat töltötte el a látványuktól, mint valami lidérces álom, amelyre nem emlékszik vissza pontosan. Ezért inkább a fivérére nézett, hálásan szorítva Raistlin vézna karját. Az legalább hús-vér valami volt, valami valóság ennek a rémálomnak a közepén. — Tudod, hogy hová vezet? — kérdezte Caramon és belebámult a keletnek induló folyosóba.
— Igen — válaszolta Raistlin színtelen hangon.
Caramon torkát összeszorította a félelem. — Te tudod..., hogy valami... történt velük... — Ostobák voltak — mormolta Raistlin keserűen. — Az álom előre figyelmeztette őket — és a fivérére nézett —, akár a többieket. Talán mégis idejében odaérkezhetek, de sietnünk kell. Figyelj csak!
Caramon fölnézett a lépcsőaknába. Jól hallhatta odaföntről a karmos lábak dobogását, amint a katonák el akarják zárni az összeomló tömlöckamrákból kiszabadult sok száz rab menekülésének útját. A harcos kardja markolatához kapott.
— Hagyd el! — förmedt rá Raistlin. — Gondolkodj egy csöppet! Még mindig sárkánypáncélt viselsz! Mi különben sem érdekeljük őket. A Sötétség Királynőjének vége. Többé nem engedelmeskednek neki. Nem kell ezeknek más, csak némi zsákmány. Maradj mellettem és lépkedj határozottan, céltudatosan!
Caramon mély lélegzetet vett és engedelmeskedett testvére utasításának. Valamennyire máris visszatért az ereje és nem volt már szüksége támaszra. A sárkányfattyakra, akik csak egy kurta pillantásra méltatták őket, ügyet sem vetettek... a két testvér nekivágott a folyosónak. A falak itt még most is változóban voltak, a mennyezet remegett, a padló hullámzott a lábuk alatt. Hátulról kísérteties üvöltések hallatszottak, amint a foglyok ki szabadulásukért harcoltak.
— Legalább ezt az ajtót nem őrzi senki! — mutatott előre Raistlin.
— Ezt hogy érted? — torpant meg a harcos és riadtan nézett fivérére.
— Csapda védi — suttogta Raistlin —, emlékezz csak arra az álomra!
Caramon elsápadt és futva indult meg a folyosón az ajtó felé. Csuklyás fejét csóválva, Raistlin lassan ballagott utána. Megkerülte a sarkot és meglátta a testvérét, amint két elnyúlt alak mellett térdel a földön.
— Tika! — nyögött föl Caramon. A lány sápadt arcából hátrasimította a vörös tincseket és kitapintotta nyaki verőerét. Szemhéja egy pillanatra hálásan lecsukódott, majd a surranó felé nyújtotta a kezét. — És Tass... ó, nem!
Neve hallatán a surranó szeme résnyire nyílt, mintha a szemhéja túl nehéz lenne hozzá, hogy fölemelje.
— Caramon... — mondta Tass megtört suttogással ...bocsáss meg!
— Tass! — nyögte Caramon és erős karjába emelte a surranó könnyú, lázban égő testét. Szorosan magához ölelte és úgy ringatta, akár egy csecsemőt. — Csitt, Tass! Ne beszélj! Görcsös rángás futott végig a surranó tagjain. Caramon fájdalmára tekintettel körülnézett és a földön észrevette
Tass szétszórt kincseit, mint valami játékokat egy gyerekszobában. Szemét elöntötték a könnyek.
— Megpróbáltam megmenteni ót... — suttogta Tass és megvonaglott a fájdalomtól —, de nem sikerült...
— Megmentetted 6t, Tass — mormolta Caramon elcsukló hangon — nem halt meg, csak megsebesült. Mindjárt jobban lesz.
— Igazán? — Tass lázas fényben égő szeme megcsillant, de nyomban el is homályosult. — Én... attól tartok, nem vagyok valami jól, Caramon. De ... de tényleg... nincs semmi baj. Mo...most megyek Kovához. Már biztosan vár rám. Nem is lenne szabad, hogy ott kóboroljon... egyedül. Én... nem is tudom, hogyan... mehetett el így... nélkülem. — Mi lehet a baja? — kérdezte a fivérét Caramon, amint Raistlin gyorsan a surranó fölé hajolt, aki összefüggéstelenül motyogott.
— Méreg — mormolta Raistlin és a fáklyafényben megvillanó kis aranytűre nézett A mágus előrenyúlt és enyhén megtaszította az ajtót. A zár engedett, és az ajtószárny résnyire kinyílt.
Odakintről üvöltéseket és sikolyokat hallottak, amint a katonák és Neraka rabszolgái fejvesztve menekültek a haldokló templomból. Odafönt az ég is megtelt a sárkányok bömbölésével. A Nagyurak egymással harcoltak. Most dől el, ki kerekedik fölül győztesen ebben az új világban — gondolta Raistlin —, és csöndesen elmosolyodott magában. Gondolatait a karján érzett kemény szorítás szakította meg.