A talaj most is rengett a lába alatt, miközben por szállingózott a mennyezetről. Az egyik falról egy kép hull ott le hangos csattanással. Tanisnak fogalma sem volt róla, hol lehet éppen Laurana. Annyit látott csak, hogy a lány belépett ide, semmi többet.
Igaz, hogy a templomban börtönözték be, de a föld alatti kazamatákban. Az járt a fejében, vajon egyáltalán fölfogta-e Laurana, hogy hol van, amikor idehurcolták és volt-e bármilyen elképzelése a kivezető útról. Ekkor döbbent rá, hogy maga is csak homályosan sejti, hol van. Észrevett egy, még lobogó fáklyát, lekapta a falról és körbevilágított vele a helyiségben. Egy tapétával borított ajtó fityegett törött pántján, félig nyitva. Benézett rajta és egy homályosan megvilágított folyosó tárult föl előtte.
Tanis visszafogta a lélegzetét. Most már tudta, hogyan találhatja meg ót!
A folyosó levegője könnyedén megrezdült — friss volt, tele volt, tele a tavasz gazdag illatával és hűvös az éjszaka áldott békességétol —, és végigcirógatta az arcát. Lauranának is meg kellett éreznie ezt a fuvallatot, amibol rájöhetett, hogy a folyosó kivezet a szabadba. Tanis gyorsan végigfutott rajta, nem törődött a fejét hasogató fájdalommal, erővel kényszerítette elgyötört izmait, hogy engedelmeskedjenek agya parancsainak. Egy szomszédos helyiségből váratlanul egész csapatnyi sárkányfattyú özönlött elő. Eszébe jutott, hogy még mindig a sárkánysereg egyenruhája van rajta, hát megállította őket.
— Az elf-nő! —kiáltotta. —Nem menekülhet! Nem láttátok valahol?
Ez a csoport biztosan nem találkozott vele, legalábbis gyors, türelmetlen horkantásaikból arra következtetett. De a következd csapat sem látta, amelyikkel összefutott. Két, zsákmány után kajtató sárkánykatona viszont azt állította, hogy látta a lányt. Bizonytalanul mutogattak előre, amerre Tanis amúgy is haladt. Reménykedni kezdett.
A csarnokban mostanra véget ért az elkeseredett küzdelem. A gyilkolást túlélő Sárkány Nagyurak kimenekültek valahogy és csatlakoztak a templom falain kívül táborozó csapataikhoz. Odakint is volt némi csetepaté. Legtöbben azonban visszavonultak, hogy kivárják, ki lesz a gyóztes. Mindenkit két kérdés foglalkoztatott. Az első: vajon itt maradnak-e a sárkányok, ezen a világon, vagy éppúgy visszavonulnak a Királynőjükkel, mint a Második Sárkányháború után?
S a második: ha itt maradnak a sárkányok, ki parancsol majd nekik?
Tanis azon kapta magát, hogy szintén ezeket a kérdéseket fontolgatja, miközben végigrohant a termeken, néha rossz folyosóra tért, tömör falba ütközött, ahonnan vissza kellett mennie oda, ahol ismét megérezte a friss levegő fuvallatát.
Végül annyira kifáradt, hogy már semmin sem törte a fejét. A kimerültség és a fájdalom mostanra már teljesen a hatalmába kerítette. Lába elnehezült, minden lépés külön erőfeszítést jelentett számára. A feje lüktetett, a szeme fölötti vágás újból vérezni kezdett. A föld közben megállás nélkül rengett a lába alatt. Szobrok fordultak le talapzatukról, kőkoloncok hullottak a mennyezetrol, sűrű porral takarva be mindent.
Kezdte elveszíteni a reményt. Bár biztos volt benne, hogy abban az egyetlen irányban halad, amerre Lauranának is mennie kellett, a legutóbbi néhány szembejövő sárkánykatona már nem látta a lányt. Mi történhetett? Talán már... Nem! Erre gondolnia sem szabad! Ment hát tovább és egyszerre érezte a szemből áramló levegő frissességét és a háta mögül felgomolygó füstöt.
A lehulló fáklyák tüzeket gyújtottak. A templomot lassan elborították a lángok. Végre, amikor éppen túljutott egy szűk folyosón és keresztülmászott egy romhalmazon, meghallott egy hangot. Megállt és visszafojtotta a lélegzetét. Igen, ott van megint... kicsivel előtte. Megpróbált keresztülnézni a poron és füstön, keményen megmarkolta a kardját. A legutóbbi sárkánycsapat szemében csak úgy izzott a gyilkolás vágya. Egy magányos ember-tiszt igazán könnyú prédának ígérkezett, de akkor valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a Sötét Hölgy társaságában látták őt. Legközelebb viszont nem biztos, hogy ilyen szerencséje lesz.
A folyosón romhegyek tornyosultak előtte, ahol a mennyezet beomlott. Mélységes volt a sötétség... a kezében szorongatottfáklya adta az egyetlen fénysugarat... de Tanis kétségek között vergődött: egyrészt vágyott a fény után, másrészt félt tőle, hogy akkor hamarabb leleplezik. Végül úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot és megtartja a fáklyát. Sohasem találja meg Lauranát, ha teljes sötétségben kell végigkutatnia az egész környéket.
Hamarosan megint csak az álruhájában bízhatott.
— Ki jár ott? — ordított föl nyersen és fáklyájával vakmerően bevilágított a romos folyosóra. Fényes páncél villanására és egy futó alakra figyelt föl, de az távolodott tőle, nem felé rohant. Különös egy sárkányfattyú részéről... úgy érezte, hogy a tulajdon agya három-négy lépéssel mögötte botladozik. Most már világosabban kivehette az alakot... magas volt, karcsú és meglepően gyorsan futott előtte...
— Laurana! — kiáltotta utána, majd elf-nyelven: — Quisalas!
Tanis szidta az útjába kerülő törött oszlopokat és márványtömböket, megbotlott, tovább futott, megint megbotlott, elesett, de kényszerítette sajgó testét, hogy engedelmeskedjék neki, míg utol nem éri a lányt. Elkapta a karját és megállította, de csak azután foghatta meg erősebben, mikor nekidólhetett a falnak. Minden lélegzetvétel tüzes kínokat okozott neki. Annyira elkábult, hogy egy pillanatig úgy érezte, menten meghal. Mégis halálos szorítással tartotta a lányt, szemével éppúgy, ahogy a kezével.
Most értette csak meg, miért nem látták a lányt a sárkányfattyak. Laurana eldobta ezüstvértjét és egy halott sárkánykatonától elvett páncéllal helyettesítette azt. Laurana egy pillanatig csak bámult Tanis szemébe. Először nem is ismerte föl és már mozdult a keze, hogy keresztüldöfje a karajával. Az az egyetlen elf-szó állította meg: Quisalas! — kedvesem. Ez... és a férfi arcán tükröződő szenvedd vágyakozás.
— Laurana! — suttogta Tanis olyan megtört hangon, amilyen Raistliné volt valaha. — Ne hagyj itt! Várj... hallgass meg... kérlek!
Laurana heves karmozdulattal kiszabadította magát a szorításából, de nem ment tovább. Már szóra nyitotta a száját, amikor az épület újabb, hirtelen rengése beléfojtotta a szót. Miközben por és hulladék potyogott körülöttük, Tanis magához rántotta és saját testével oltalmazta ót. Reszketve bújtak egymáshoz, de egyszer csak vége szakadt a rengésnek. Tökéletes sötétségben maradtak... Tanis elejtette a fáklyát.
— Ki kell jutnunk innen! — mondta a férfi megrendülten.
— Megsebesültél? — kérdezte Laurana hűvösen és ismét megpróbálta kiszabadítani magát. — Ha igen, segíthetek rajtad... de ha nem, inkább előzzünk meg minden további búcsúzkodást. Bármi is...
— Laurana! — mormolta Tanis csöndesen. — Nem kérem én, hogy megértsd... én magam sem értem! Nem kérek tőled bocsánatot, hiszen én sem tudok megbocsátani magamnak. Mondhatnám azt, hogy szeretlek... mindigis téged szerettelek. De az nem lenne igaz, mert igaz szerelem csak attól származhat, aki magát is szereti... én pedig most a sajátképem látványát sem bírnám elviselni. Annyit mondhatok hát csak, Laurana, hogy...