— Psszt! — suttogta Laurana és Tanis szájára tette a kezét. — Hallottam valamit. Hosszú pillanatokig álltak egymáshoz simulva a sötétben, hallgatózva. Eleinte nem hallottak semmi mást, csak saját kimerült lihegésüket. Nem is láttak semmit, még egymást sem, akármilyen közel voltak is egymáshoz. Ekkor vakító fáklyafény lobbant és megszólalt egy hang.
— Mondd csak meg Lauranának, Tanis, miről van szó — biztatta Kitiara kedves hangon —, folytasd!
Kivont kard pengéje villant meg Kitiara kezében. Friss vér... vörös és zöld vegyesen... csillogott rajta. Arca fehér volt a kőportól, fölrepedt ajkából keskeny vércsík csordult végig az állán. Szemét beárnyékolta a kimerültség, de a mosolya még most is olyan csábító volt, mint régen. Eltette véres kardját, kezét beletörölte szakadt köpönyegébe, majd ujjaival szórakozottan beletúrt a hajába.
Tanis szemhéja elgyötörten lecsukódott. Arca mintha ott helyben megöregedett volna... most nagyon emberinek látszott. A fájdalom, a szenvedés, a bánat és a bűntudat nyomai most már mindig megmaradnak örökifjú elf-arcán. Érezte, amint Laurana teste megfeszül, keze a kardja után nyúl.
— Engedd ót elmenni, Kitiara — mondta Tanis nyugodtan, erősen fogva Lauranát. — Tartsd meg az ígéretedet és én is megtartom az enyémet. Engedd, hogy kikísérjem ót a városfalon túlra... azután visszajövök hozzád...
— És én valóban el is hiszem, hogy megteszed — szólt közbe Kitiara és derűs csodálkozással nézett a férfira. — Az még sohasem jutott eszedbe, Fél-Elf, hogy én megcsókolhatnálak és ugyanabban a pillanatban meg is ölhetnélek? Nem, nem hiszem, hogy igen. Most, e pillanatban is megölhetnélek, pusztán azért, mert tudom, hogy ezzel tenném a legrosszabbat ennek az elf-nőnek! — Ezzel közelebb tartotta a lobogó fáklyát Lauranához. — Tessék, nézd meg az arcát! — mosolyodott el csúfondárosan Kitiara. — Milyen gyenge és butító dolog a szerelem!
Kitiara ismét beletúrt göndör hajába, majd megvonta a vállát és körülnézett. — De nincs rá időm. Megmozdult a világ... nagy dolgok mennek végbe. A Sötétség Királynője elveszett. Másnak kell jönnie, hogy elfoglalja a helyét.
Ehhez mit szólsz, Tanis? Már hozzákezdtem a hatalmam kiépítéséhez a többi Sárkány Nagyúr fölött. — És Kitiara megütögette kardja markolatát. — Az én birodalmam lesz a legnagyobb. Együtt uraik...
Váratlanul elhallgatott és benézett a folyosóra, amelyből éppen az előbb lépett elő. Bár Tanis nem látott és nem is hallott semmit, ami fölkelthette volna a nó figyelmét, viszont érezte, hogy csontig ható hideg árad ki a folyosó torkából. Laurana hirtelen a fél-elf keze után kapott, eluralkodott rajta a félelem, s Tanis már tudta, ki közeledik feléjük, még mielőtt meglátta volna a szellempáncél fölött imbolygó, fénylő narancsvörös szemeket. — Lord Soth! — mormolta Kitiara. — Dönts minél gyorsabban, Tanis!
— Már régen döntöttem, Kitiara — válaszolta Tanis nyugodtan. Ezzel Laurana elé lépett, és amennyire csak tudta, védelmezőn altakarta őt saját testével. — Lord Soth előbb engem lesz kénytelen megölni, hogy elérhesse ót, Kit. És bár tudom, hogy az én halálom nem akadályozhatja meg ót... sem téged... abban, hogy elestem után vele is végezzetek, de utolsó leheletemmel Paladine kegyelmét kérem, hogy mentse meg az ó lelkét. Egy dologgal tartoznak nekem az istenek. Tudom, hogy ez... a végső fohászom...
meghallgatásra talál.
Tanis ekkor megérezte, hogy Laurana a hátára hajtja a fejét, meghallotta, hogy fölzokog és megnyugodott a szíve, mert ebben a zokogásban már nem volt félelem, csak az iránta érzett szeretet, szenvedély és szomorúság.
Kitiara hirtelen megingott. Látta, amint Lord Soth közeledik a romba dőlt folyosón: narancsszínű szemének két tűzpontja ott villogott a sötétben. Egyszer csak Tanis karjára tette vérmocskos kezét. — Menj! — kiáltott rá nyersen. — Fussatok vissza gyorsan a folyosón! A vége felé nyílik egy ajtó a falban. Majd kitapintjátok. Azon lejuthattok a kazamatákba és onnan ki a szabadba.
Tanis egy pillanatig értetlenül bámult rá.
— Fuss már! — csattant fbl Kitiara és megtaszította.
Tanis némán visszanézett Lord Soth alakjára.
— Csapda! — suttogta Laurana.
— Nem! — mondta Tanis és visszafordult Kithez. — Ez egyszer nem az. Ég veled, Kitiara. Kitiara körmei belevájtak a karjába.
— Ég veled, fél-elf — suttogta a lány lágy, szenvedélyes hangon és a szeme fölvillant a fáklyafényben. — Ne feledd,
ezt az irántad érzett szeretetből teszem. Most pedig menjetek!
Ezzel Kitiara elhajította a fáklyát és úgy tűnt el a sötétségben, mintha az maradéktalanul elnyelte volna.
Tanis elvakultan pislogott a hirtelen beállt feketeségben és keze kinyúlt a lány után, de mozdulata félúton megállt. Megfordult és Laurana kezét ragadta meg. Együtt bukdácsoltak át a törmeléken, a fal mellett tapogatva ki útjukat. A halott lovagból áradó dermesztő félelem megfagyasztotta a vérüket. Tanis visszanézett a folyosón és látta, mint közeledik feléjük Lord Soth, izzó tekintetét egyenesen rájuk szegezve. Tanis kétségbeesetten tapogatta a kőfalat... kereste az ajtót. Egyszer csak megérezte, hogy a hideg követ fa váltja fel. Kitapogatta és lenyomta a vaskilincset. Az ajtó kitárult előttük. Lauranát maga után vonva belépett a nyíláson, ahol a lépcsőt megvilágító, lobogó fáklyák fénye majdnem úgy vakította el őket, mint az előbb a sötétség.
Tanis még hallotta, amint Kitiara hangosan köszönti a szellemlovagot. Arra gondolt, vajon mit művel most vele Lord Soth, miután prédája kicsúszott csontkezéből. Elevenen ébredt föl benne a régi álomkép... újra látta, amint Laurana zuhan... Kitiara zuhan... ó meg csak áll tehetetlenül, képtelenül rá, hogy bármelyiküket megmentse. A lázálom hirtelen szertefoszlott.
Laurana ott várt rá a lépcsőn, aranyló haján megcsillant a fáklyák fénye. Sietve becsapta az ajtót és futva eredt a lány után, a lépcsőn lefelé.
— Az ott az elf-nó és a fél-elf — mondta Lord Soth, kinek parázsszeme könnyúszerrel fölismerte az előle megrettent egerekként iszkoló két alakot.
-Igen-válaszolta Kitiara teljesen érdektelenül. Kihúzta kardját a hüvelyéből és köpönyege szélével törölgetni kezdte róla a vért.
— Utánuk menjek? — kérdezte Soth.
— Ne! Ennél fontosabb dolgunk is akad e pillanatban. — Kitiara fölnézett a szellemalakra és rávillantotta ferde
mosolyát. —Az az elf-nő úgysem lehet a tiéd, még halálában sem. Védelmezik őt az istenek.
Soth pislákoló szemét Kitiarára meresztette. Fehér ajka megvetően lefittyedt. — Az a fél-elf férfi még most is a te urad.
— Nem, nem hinném — felelte Kitiara, Tanis után fordult és nézte, amint becsapódik mögötte az ajtó. — Néha, a nyugodt éjjeli órákon, amikor majd egymás mellett fekszenek az ágyban, Tanis majd azon kapja magát, hogy rám gondol. Emlékszik majd az utolsó szavaimra és a szíve összeszorul. Én adtam nekik a boldogságukat. És az elf-nőnek is azzal a tudattal kell leélnie az életét, hogy én azért mindig ott leszek valahol Tanis szívében. Bárhogy alakuljon is a szerelmük ezután, sikerült azt megmérgeznem.
Tökéletes a bosszúm, mindkettejük ellen. Nos, és te elhoztad, amit kértem?