— Elhoztam, Sötét Hölgy — válaszolta Lord Soth. Egyetlen varázsszóval előteremtette a tárgyat és csontkezébe fogva átnyújtotta Kitiarának, vagyis tisztelettel tette le a lába elé. Kitiara visszafojtotta a lélegzetét és szeme csaknem olyan erővel ragyogott fel a sötétben, mint az árnyéklovagé. — Nagyszerú! Most menj vissza a Dargaard-szorosba. Gyűjtsd össze a seregeidet. Megszerezzük a repülő erődöt, amelyet még Ariakas küldött Kalaman fölé. Azután visszavonulunk, újrarendezzük az erőinket és várunk.
Lord Soth ijesztően elmosolyodott és a lány lába előtt heverő tárgy felé biccentett. — Ez most már jogosan a tiéd. Akik ellened voltak, vagy halottak, a parancsod szerint, vagy elmenekültek, mielőtt elérhettem volna őket.
— Ezzel csak kissé elhalasztódott a pusztulásuk — mormolta Kitiara és hüvelyébe dugta a kardját. — Nagyszerű szolgálatot tettél nekem, Lord Soth, amiért jutalmat érdemelsz. Azt hiszem, még mindig maradt néhány elf-hajadon ezen a világon.
— Akikre kimondtad az ítéletet, meghalnak... akiknek meghagytad az életét-és Soth tekintete az ajtó felé villant —, hadd éljenek. De sohase feledd, Sötét Hölgy, hogy mindenki közül, aki neked szolgál, csak én kínálhatok föl neked örökké tartó húséget. Ezt most örömmel meg is teszem. Kérésednek megfelelően a harcosaimmal együtt visszavonulok a Dargaard-szorosba. Ott várjuk majd ki hívó szavadat.
Meghajolt a lány előtt és csontujjai közé fogta a kezét. — Ég veled, Kitiara — mondta, majd rövid szünet után megkérdezte: — Milyen érzés, kedvesem, hogy örömet szereztél az átkozottnak? Egészen érdekessé tetted nyomasztó halál-birodalmamat. Ó, hogy miért nem ismerhettelek meg élő emberként! — Az áttetsző látomás ismét elmosolyodott. — Hanem, az én időm végtelen. Még azt is kivárhatom, hogy egyszer valakivel megosszam a trónomat...
A hideg ujjak végigsimítottak Kitiara bőrén. A lány görcsösen összerándult, amint elképzelte a reá váró ásító, lidérces, végtelen, álom nélküli éjszakákat. Olyan eleven volt a szörnyú kép, hogy Kitiara lelke hideglelősen belereszketett, mialatt Lord Soth eltűnt a homályban.
Egyedül maradt a sötétben és egy pillanatra szívébe markolt a rémület. A templom ismét megremegett körülötte. Kitiara a falhoz tántorodott, félve és magányosan. Végtelenül egyedül érezte magát! Ekkora lába beleütközött valamibe a templom kövezetén. Lehajolt és hálásan zárta köré az ujjait. Fölemelte a földről.
Ez a valóság, kemény és tömör, gondolta magában és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Nem égett fáklya, amelynek fénye megcsillant volna a tárgy arany felületén vagy visszaverődött volna csiszolt, vörös ékköveirl. De Kitiarának nem kellett a fáklyák sápadt lángja, hogy megcsodálhassa a kezében tartott tárgyat.
Hosszú pillanatokig állt még az omladozó folyosón, ujjai végigsiklottak a véres korona rideg fémcsipkézetén.
Tanis és Laurana futva ereszkedett lefelé, a tömlöcbe vezető, kőbe vájt csigalépcsőn. A főporkoláb asztalánál egy pillanatra megálltak és Tanis lenézett a hobgoblin kihúlt tetemére.
Laurana rábámult. — Gyere! — sürgette és kelet felé mutatott. Látva, hogy Tanis ingadozik és észak felé tekintget, megvonta a vállát: — Látom, nem akarsz oda lejönni, ahová... engem bezártak... — Gyorsan elfordult és az arca elsápadt, amint meghallotta a bötöncellákból kihangzó sikolyokat ás üvöltéseket.
Egy űzött tekintetú sárkányfattyú loholt el mellettük. Lehet, hogy szökevény, gondolta Tanis, látva, hogy a teremtmény elfintorodik és felhördül a tiszti páncél láttán. — Caramonra gondoltam — motyogta Tanis —, biztosan őt is idehozták.
— Caramont? — kiáltott föl Laurana döbbenten. — Hogyan...
— Ő is velem jött — mondta Tanis —, meg Tika és Tass és... Kova. — Megtorpant és megrázta a fejét. — Nos, ha valóban ide zárták be őket, akkor már végük. Gyerünk!
Laurana elpirult... fölnézett a lépcsőre, aztán ismét vissza a férfira.
— Tanis... — szólalt meg elakadó hangon, de a fél-elf az ajkára tette az ujját. — Majd később lesz időnk megbeszélni. Most meg kell találnunk a kivezető utat!
Mintha csak a szavait akarná igazolni, a templom ismét megremegett. Most erősebben, mint eddig bármikor. Laurana nekitántorodott a falnak. Tanis fáradt, sápadt arca még jobban elfehéredett, amint megpróbálta megvetni a lábát.
Az északi folyosó felol hangos robaj és fülsiketítő recscsenés hallatszott. A börtöncellákban minden hang elnémult, miközben hatalmas porfelhő és sártenger zúdult a folyosóra.
Tanis és Laurana futásnak eredt. Törmelék potyogott a fejükre, ahogy kelet felé rohantak, holttesteken és lezuhant kőtömbökön át botladozva.
újabb rengés rázta meg az épületet. Elzuhantak. Tehetetlen iszonyattal nézték, amint a folyosó vonaglik és tekeredik elóttük, lassan, akár egy óriáskígyó.
Behúzódtak egy megdolt oszlop alá, összebújtak, és onnan nézték, ahogy a padló és a folyosó falai megemel
kednek és alásüllyednek, akár a tenger hullámai. Fejük fölül különös zörejt hallottak... mintha hatalmas kódarabok súrlódnának össze... de nem zuhantak le, csak megváltoztatták a helyüket. Azután a rengés megszúnt... megnyugodott minden.
Remegve álltak föl és futásnak eredtek megint. Afélelem a végsó kimerültség határán is túl hajtotta sajgó testüket. Pár perc múlva újabb rengések rázkódtatták meg a templom alapjait. Tanis minden pillanatban azt várta, hogy a fejükre omlik a mennyezet, de az szilárdan a helyén maradt. Azok a megmagyarázhatatlan zajok olyan ijesztőek és borzalmasak voltak fölöttük, hoy már-már megkönnyebbüléssel fogadták volna, ha maguk alá temetik őket a romok.
— Tanis! — kiáltott föl Laurana váratlanul. — Levegő, friss, éjszakai levegő!
Kimerülten, erejük utolsó morzsáit is összeszedve végigvonszolták magukat a kígyózó folyosón, míg oda nem értek egy sarokvasain lengő, félig nyitott ajtóhoz. Barnásvörös vérfoltot láttak meg a padlón és...
— Tass erszényei — mormolta Tanis. Letérdelt és beletúrt a surranó mindenfelé szétszórt kincsei közé. A szíve hirtelen összeszorult, keserúen megcsóválta a fejét.
Laurana is letérdelt mellé és megfogta a kezét.
— Legalább tudjuk, hogy itt járt, Tanis... idáig eljutott. Talán megmenekült.
-Sohasem hagyta volna hátra a kincseit— mondta Tanis. A fél-elf leereszkedett a rengő padlóra és kinézett Neraka városára. — Oda nézz! — szólalt meg nyersen és kimutatott az ajtónyíláson. Ez itt a vég, ahogy a surranónak is ez volt. Nézd csak! — mondta ingerültebben, látva, hogy a lány makacs nyugalmat erőltet az arcára, nem ismeri el a vereség tényét.
Laurana végül oda nézett.
Az arcát simogató húvös szellő most gúnyolódásnak túnt előtte, mivel csak füst és vér bűzét és iszonyatos halálsikolyokat sodort feléjük. Narancsvörös lángok borították el az eget, amint az ott keringő sárkányok vadul üldözték és gyilkolták egymást, mialatt Nagyuraik menekültek vagy
éppen a fölöttük való hatalomért küzdöttek egymással. Az éjszakai égbolt ragyogott a csapkodó villámok és fellobbanó lángok fényétől. Az utcákon ámokfutó sárkányfattyak száguldoztak, megöltek mindent, ami élt és mozgott, hogy végül egymást mészárolják halomra.
— Így fordul önmaga ellen a gonosz — suttogta Laurana, Tanis vállára hajtotta a fejét, úgy nézte elhűlve a döbbe
netes látványt.
— Ez mi volt? — kérdezte a férfi elgyöngült hangon.
— Elistan mondogatta egy időben — felelte a lány. A templom ismét megremegett körülöttük.