— Elistan! — kacagott föl Tanis keserúen. — Hol vannak most az ő istenei? Tán bámulnak le,a mennyei palotáikból és gyönyörködnek a látványosságban? A Sötétség Királynóje elmenekült, a temploma összeomlik. És mi itt vagyunk, csapdába esetten. Három percig sem maradunk ott kinn életben...
Ekkor torkán akadt a szó. Gyengéden félretolta Lauranát, előrehajolt és belekotort Tasslehoff szétszórt kincseibe. Gyors mozdulattal félresöpört egy kis, törött kék kristálydarabot, egy selyemfa-forgácsot, egy smaragdot, egy apró, fehér csirketollat, egy fonnyadt, fekete rózsát, egy sárkányfogat és egy ügyes törpekéz-faragta fadarabot, amely magát a surranót ábrázolta. A kacatok között ott volt egy kicsiny aranytárgy is, megcsillant az odakinti lángoló égi tűz és általános rombolás rőt fényében.
Tanis fölemelte és a szeme megtelt könnyel. Erősen a markába szorította és érezte, amint éles pereme belevág a húsába.
-Mi az?-kérdezte Laurana és, mert nem tudta a választ, hangja elcsuklott a félelemtől. — Bocsáss meg nekem, Paladine! — suttogta Tanis. Közelebb vonta magához Lauranát, felé nyújtotta és kinyitotta a kezét.
Egy finoman metszett, keskeny, arany fűzfalevelekből formázott kecses gyűrű pihent a tenyerén... és a gyűrű körül, még mindig mágikus álomba merülve, ott tekeredett egy parányi aranysárkány.
14
A történet vége. Vagy a jó győz, vagy a gonosz
Nos, kiértünk a városból — mormolta Caramon a testvére felé, szemét a sárkányfattyakra szegezve, akik várakozóan pillogtak rá. — Te maradj itt Tikával és Tassal! Én visszamegyek és megkeresem Tanist. Ezt a bandát is magammal viszem...
— Nem, testvér — mondta Raistlin csöndesen és aranyszeme fölvillant Lunitari vöröslő fényében. — Tanisnak úgysem segíthetsz..., az ő sorsa a saját kezében van már. — A varázsló fölnézett a lángoló, sárkányokkal teli égre. — Te magad is veszélyben vagy még, azokkal együtt, akiket rád bízott a végzet.
Tika kimerülten állt Caramon mellett, arca megnyúlt a szenvedéstől. És bár Tasslehoff éppoly kedélyesen vigyorgott, mint bármikor, az arca sápadt volt és a számében olyan mélységes szomorúság tükröződött, amilyet egy surranótól még soha nem látott senki. Caramon arca elsötétült, amint végignézett rajtuk.
— Pompás — dörmögte —, és hová menjünk innen?
Raistlin fölemelte a kezét és előremutatott. Fekete köpönyegének ujja meglebbent, keze mereven döfött az éjszakai ég felé, fehér volt és vékony, mint a csupasz csont. — Azon a hegygerincen van egy fényfolt...
Mindenki odafordult, hogy megnézze, még a sárkányfattyak is. Messze, a kopár síkságon túl, Caramon egy hegy árnyékát látta kiemelkedni a holdsütötte háttérből. Annak a csúcsán villódzott a fehér fény, tiszta ragyogással, rezzenetlenül, akár egy csillag. — Valaki vár ott rátok — mormolta Raistlin.
— Ki az? Tanis? — kérdezte a harcos élénken.
Raistlin Tasslehoffra nézett. A surranó nem fordult el a fénytől, mereven bámulta tovább. — Fizban... — suttogta maga elé.
— Igen — hagyta jóvá Raistlin —, és nekem most mennem kell.
— Hogyan? — akadt el Caramon hangja. — De... gyere velem... velünk... találkoznál Fizbannal...!
— A mi találkozásunk nem lenne valami kellemes — rázta meg a fejét Raistlin és fekete kámzsájának redői meglibbentek körülötte.
— És ezekkel mi legyen? — intett Caramon a sárkányfatytyak felé.
Raistlin sóhajtva fordult szembe a teremtményekkel. Fölemelte a kezét és kimondott néhány különös szót. A sárkányfattyak hátrálni kezdtek, félelem és iszonyat torzította el hüllőképüket. Raistlin ujjából villám szökkent elő. A hüllőemberek fölüvöltöttek, lángra lobbantak és rángatózva terültek el a földön. Testük azonnal kávé változott, amint megkaparintotta őket a halál.
-Ezt nem kellett volna tenned, Raistlin — motyogta Tika remegő hangon. — Biztosan békén hagytak volna bennünket.
— Különben is, vége a háborúnak — tette hozzá zordan Caramon.
— Valóban? — kérdezte Raistlin és egy kis, fekete zacskót húzott elő egyik rejtett zsebéből. — Az ilyen gyönge, érzelgős makogás az, testvér, ami előidézi a háború folytatását. Ezek — mutatott a szoborszerű tetemekre — nem Krynn szülöttei. — A legsötétebb fekete varázslattal teremtették őket. Tudom... tanúja voltam a születésüknek. Sohasem "hagytak volna békén" benneteket — tette hozzá a mágus, Tika reszkető hangját utánozva.
Caramon elvörösödött. Mondani akart valamit, de Raistlin annyira nem törődött vele, hogy a termetes harcos végül csöndben maradt, látva, hogy a fivére teljesen elmerült a mágiájában.
Raistlin ismét a tenyerén tartotta a sárkánygömböt. Behunyta a szemét és halkan kántálni kezdett valamit. A kristálygömbben színek kavarogtak, majd a golyó ragyogó, éles fénysugarat bocsátott ki magából.
Raistlin kinyitotta a szemét és várakozón fölnézett az égre. Nem kellett sokáig várnia. A csillagokat és aholdakat pillanatokon belül gigászi árnyék takarta el. Tika rémülten hátrált. Caramon védelmezően átkarolta, bár az ó tagjai is remegtek és izgatottan kapott a kardjához.
— Egy sárkány — nyögött föl Tasslehoff megrökönyödve. — És mekkora! Még sohasem láttam ilyen óriásit... vagy tán mégis?-Szaporán pislogott.-Valahogy olyan ismerős. — Láttál — mondta Raistlin hűvösen és visszatette az elsötétüld kristálygömböt a fekete zacskóba. — Akkor, álmodban. Ez Vérontó Cyan, aki úgy meggyötörte azt a Lorac nevű, szerencsétlen elf-királyt.
— És miért jött ide? — kérdezte Caramon rémülten.
— Az én parancsomra — felelte Raistlin. —Azért jött, hogy hazavigyen engem.
A sárkány egyre alacsonyabban körözött fölöttük, hatalmas szárnyával dermesztd hideget kavart körülöttük. Még Tasslehoff is — bár később a világért sem ismerte volna el — reszketve bújt oda Caramonhoz, amikor az óriási, zöld sárkány leszállt a földre. Cyan egy pillanatig rámeredt a reszketve összebújó, szánalmas kis embercsoportra. Vörös szeme fölizzott, nyelve kiliffent görbe agyarai közül, amint gyúlölettel nézte őket. Azután egy... a sajátjánál is hatalmasabb erő parancsára tekintetét e1 kellett fordítania, hogy bosszúsan megállapodjon a fekete csuhás varázsló alakján.
Raistlin intésére a sárkány feje mind lejjebb ereszkedett, míg el nem érte a földet. Raistlin rátámaszkodott varázspálcájára, fáradtan odaballagott a sárkányhoz és fölkapaszkodott hosszan kígyózó nyakán.
Caramon a rátörő sárkányiszonnyal küszködve bámulta Vérontó Cyant. Tika és Tass kétoldalról kapaszkodott belé, a félelemtől remegve. Egyszer csak a harcos rekedt üvöltéssel taszította félre mindkettőjüket és a hatalmas sárkány felé rohant.
— Raistlin! Várj! — kiáltotta Caramon szaggatottan. — Én is veled megyek!
Cyan feszülten rántotta hátra hordónyi fejét és fölizzó szemével a vakmerő emberre meredt.
— Igazán jönnél? — kérdezte Raistlin csöndesen és megnyugtatóan megveregette a sárkány nyakát. —Eljönnél velem a sötétségbe?
Caramon megingott, a szája kiszáradt, félelem szorította össze a torkát. Nem tudott megszólalni, de kétszer is intett a fejével, mialatt a szíve összefacsarodott a fájdalomtól Tika zokogásának hallatán.
Raistlin hosszan ránézett, szeme két aranyló folt volt a mélységes feketeségben. — Őszintén elhiszem, hogy meg is tennéd — álmélkodott a mágus félhangon. Egy pillanatig Raistlin töprengve kuporgott a sárkány hátán. Végül határozottan megrázta a fejét. — Nem, testvér, ahová én megyek, oda nem követhetsz. Az még az ilyen erős embernek is csak a halált jelentené. Most végre olyanok vagyunk, Caramon, amilyennek az istenek szántak bennünket..., két teljes ember..., és most elválnak útjaink. Meg kell tanulnod, Caramon, hogyan menj végig a magad útján a saját erődből — egy pillanatra kísérteties mosoly villant föl Raistlin arcán a varázsbot reszkető fényében —, legalábbis azokkal együtt, akik úgy döntenek, hogy veled tartanak. Ég veled, testvérem!