Urának egyetlen parancsszavára Vérontó Cyan kitárta a szárnyát és föllendült a levegőbe. A varázspálca fénye aprócska csillagnak látszott a széttáruló sárkányszárny fekete kárpitján. Azután az is kihunyt, végleg elnyelte a sötétség.
— Itt jönnek hát, akiket annyira vártál — mormolta az öregember kedvesen.
Tanis fölkapta a fejét.
Három alak lépett be a vén mágus tábortüzének fénykörébe. Egy nagytermetű, izmos harcos, feszülő sárkánypáncélban, karonfogva egy göndörbajú, fiatal lánnyal. Az utóbbi sápadt volt a kimerültségtál, az arca vérfoltos, szemében mélységes aggodalom és szomorúság ült, amint fölnézett a mellette lépkedő férfira. Végül, mögöttük botladozva, oly fáradtan, hogy alig állt már a lábán, egy elgyötört surranó vánszorgott, szakadozott, kék térdnadrágban.
— Caramon! — emelkedett föl a túz mellől Tanis.
A nagydarab harcos föl emelte a fejét, az arca fölragyogott. Kitárta a karját és a mellére vonta a fél-elfet. A kissé távolabb álldogáló Tika könnyekkel a szemében figyelte a két barát találkozását. Ekkor valaki megmozdult a tűz túloldalán.
— Laurana? — kérdezte tétován.
Az elf-nő előrelépett a tűz fénykörébe, aranyhaja fényesen fölragyogott, akár a napsugár. Bár vérfoltos, horpadt páncélt viselt, mégis annak az elf-hercegnőnek királyi tartásával állt elótte, akit Tika még Qualinestiben ismert meg, oly sok hónappal ezelőtt.
Tika öntudatosan emelte a kezét kócos hajához és rádöbbent, hogy az ragacsos a vértől. Fehér, buggyos ujjú pincérlány-blúza cafatokban lógott rajta, aligha valami előkelően... csupán szedett-vedett páncélja tartotta össze valamennyire. Oda nem illő karcolások csúfították el sima, formás lábát, amelyből valahogy túlságosan is sok villant ki öltözéke alól.
Laurana elmosolyodott és kisvártatva Tika is követte a példáját. Ilyesmi itt nem számított. Laurana fórgén hozzálépett, átkarolta és Tika is szorosan magához ölelte őt.
Csak ,a surranó állt magányosan egy pillanatig a tűz fénykörének szélén és nézett a vele szembeforduló öregemberre. Az öreg mögött hatalmas aranysárkány aludt a sziklaperemen elnyújtózva, oldala ütemesen emelkedett és süllyedt horkantásai ritmusára. Az öregember közelebb intette magához a surranót.
Tass olyan mély sóhajtással, mintha az a lába ujjából törne föl, meghajtotta felé a fejét. A lábát húzva lassan előrelépett és megállt a vén mágus előtt.
— Nos, mi a nevem? — kérdezte az öreg, kinyújtotta a kezét és megérintette vele a surranó kontyát.
— Háát, biztos, hogy nem Fizban — motyogta Tass szánalmasan, de a világért sem nézett volna egyenesen az öregre.
Az gyöngéden elmosolyodott és tovább simogatta aborzas kontyot. Aztán közelebb vonta magához a surranót, de az visszahúzódott tőle, apró teste megmerevedett. — Mindeddig nem volt az — mondta az öregember lágyan.
— Akkor hát mi? — motyogta Tass, félrefordított arccal.
— Sok nevem van — válaszolta az öreg. — Az elfek között Eli vagyok. A törpék Thak néven ismernek. Az emberek Égi Kardnak hívnak. De mindig is az volt számomra a legkedvesebb, ahogy Solamnia lovagjai neveznek: Draco Paladin.
— Tudtam! — nyögött föl Tass és lezöttyent a földre. — Egy isten! Elveszttettem mindenkit! Mindenkit! — és keserűen fölhüppögött.
Az öregember egy pillanatig meleg szeretettel nézett rá, még saját könnybe lábadó szemét is megdörgölte bütykös öklével. Azután letérdelt a surranó mellé és vigasztalón átkarolta a vállát. — Nézz csak oda, fiacskám! — mondta és ujját Tass álla alá téve, fölemelte az arcát az ég felé. — Látod azt a vöröslő csillagot, pontosan fölöttünk? Tudod-e, melyik istennek szentelték?
— Reorxnak — mormolta Tass halkan, a könnyeit nyeldekelve.
— Olyan vörös, mint az ó kohójának tüze — mondta az öreg és maga is fölnézett rá. — Vörös, mint a kalapácsa alól kiröppenő szikrák, miközben a fölizzftott világot kovácsolja üllőjén. Reorx kovácsmúhelye mellett áll egy csodálatosan szép fa, amilyet eddig egyetlen halandó sem látott. Alatta üldögél egy dörmögő, vén törpe és pihen, miután elvégezte számtalan munkáját. Egy korsó húvös sör van a keze ügyében és a kohó tüze melegíti megfáradt csontjait. Egész nap ott üldögél a fa alatt és farigcsál valamit, ahogy mindig is szerette. Nap mint nap arra vetődik valakii és máris ülne le mellé.
— De a törpe rájuk néz, olyan szigorúan mereszti a szemét, hogy megszeppenve, gyorsan fölállnak.
— Ez a hely foglalt — dörmögi. — Valahol odalent kóborol egy hígagyú, tyúkeszű surranó, aki véget nem érő kalamajkákba sodorja magát és azokat a szerencsétleneket, akik netán vele tartanak. Jegyezzétek meg a szavamat! Egy szép napon majd fölbukkan itt,
megcsodálja a fámat és így szóclass="underline" — "Elfáradtam, Kova. Azt hiszem, most megpihenek itt melletted egy kicsit." Aztán leül és így folytatja: — "Kova, hallottad már a legutóbbi kalandom történetét? Nos, ott volt az a fekete csuhás varázsló, meg a fivére, meg én, hosszú időkig csavarogtunk együtt és a legcsodálatosabb dolgok történtek meg velünk..." — és akkor nekem megint meg kell hallgatnom valami képtelen mesét... — és így dörmög tovább. A fa alatt letelepedni kívánók ekkor elmosolyodnak és békén hagyják ót. — Akkor hát... nincs egyedül? — kérdezte Tass és közben mindkét kis öklével dörgölte a szemét.
— Nincs, gyermekem. O türelmes. Tudja, hogy neked még sok dolgod van ebben a földi életben. Biztosan megvár. Különben is, már minden történetedet hallotta. Úgy illik, hogy majd újabbakkal örvendeztesd meg, ha rákerül a sor.
— De ezt az egyet még biztosan nem hallotta! — dünnyögte Tass föltámadó lelkesedéssel. — Ó, Fizban, ez egyenesen csodálatos volt. Majdnem meghaltam..., már megint. Ám amikor kinyitom a szemem, hát ott van Raistlin, fekete köpönyegben! —Tass megremegett az izgalomtól.-Olyan... izé... igazán gonosznak látszott! De mégis megmentette az életemet! És... M — ijedten elhallgatott és lehajtotta a fejét. — Bocsáss meg! Elfelejtettem. Azt hiszem, többé nem szólíthatlak Fizbannak...
Az öregember fölállt és gyengéden megpaskolta. —Nevezz csak Fizbannak! Mától fogva, a surranók között ez lesz a nevem. — A vén mágus hangja kissé elszomorodott. — Az igazat megvallva, már egészen megkedveltem.
Az öregember odalépett Tanis és Caramon mellé, hogy egy kicsit belefüleljen a beszélgetésükbe.
— Elment, Tanis — mormolta a harcos bánatosan. — Nem is tudom, hová. Nem értem az egészet. Még most is vézna, de már nem gyönge. Az a borzasztó köhögése elmúlt. A sajáthangján beszél, de valahogy mégis másként. Ó most...
— Fistandantilus — szólalt meg az öregember.
Mindketten meglepetten fordultak felé. Megpillantván őt, tiszteletteljesen meghajoltak előtte.
— Ó, hagyjátok ezt! — csattant föl Fizban. — Nem bírom elviselni ezt a hajlongást! Különben is, mindketten álszentek vagytok! Hallottam, miket beszéltek rólam a hátam mögött... — Tanis és Caramon bűntudatosan elvörösödött. — De ne is törődjetek vele! — mosolygott rájuk Fizban. — Azt hittétek, amit én akartam, hogy higgyetek. Most pedig a testvéredről. Igazad van. Ó most önmaga is, meg nem is. Ahogy a jóslat szólt, ó most a múlt és a jelen ura.