— Nem értem — csóválta a fejét Caramon. — Az a sárkánygömb művelte ezt vele? Ha igen, talán még össze lehetne törni, vagy...
— Semmi sem tette ezt vele! — mondta Fizban és szigorúan végigmérte a harcost. — A fivéred maga döntött a sorsáról.
— Nem hiszem el! Hogyan? Ki ez a Fistand... akárkicsoda? Tudni akarom...!
— Kérdéseidre nem nálam van a válasz — mormolta Fizban. Ahangja még nyugodt volt, de olyan acélos árnyalat villant meg benne, amitől Caramon megszeppent. — Óvakodj azoktól a válaszoktól, ifjú ember! — tette hozzá Fizban csöndesen. — És még inkább óvakodj a saját kérdéseidtől!
— Caramon hosszan hallgatott, csak az égre bámult, a zöld sárkány után, amelynek már rég nyoma veszett.
— És most, vajon mi lesz belőle? — kérdezte végül.
— Én nem tudhatom —felelte Fizban. — Ó maga a sorsának kovácsa... akárcsak te. A következőben viszont biztos vagyok, Caramon: el kell engedned őt! — Ezzel az öregember a csöndesen melléjük lépő Tikára nézett. — Raistlinnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy útjaitok szétválnak. Lépj hát be új életedbe békével!
Tika rámosolygott Caramonra és hozzábújt. A férfi magához vonta és belecsókolt vörös sörényébe. Bár viszonozta a lány mosolyát és becézve simogatta a haját, visszapillantott az éjszakai égboltra, ahol... Neraka fölött... a sárkányok még mindig vívták tüzes csatájukat a düledező birodalom fölötti hatalomért.
— Tehát ez lett a vége! — mormolta Tanis. — A jó győzedelmeskedett!
— A jó? És győzelem? — ismételte meg Fizban és metszőn nézett Tanisra. — Nem, Fél-Elf! Az egyensúly állt helyre. A gonosz sárkányok nem mennek száműzetésbe. Itt maradnak, éppen úgy, ahogy a jók is. Mostantól újra szabadon járhat az inga.
— Az a sok szenvedés... csupán ezért? — kérdezte Laurana és odaállt Tanis mellé. — Miért ne gyózhetne a jó, hogy örökre elúzze a sötétséget?
— Hát semmit sem tanultál, ifjú hölgy? — mordult rá Fizban és megfenyegette az ujjával. — Volt idő, amikor a jó került túlsúlyba. Es tudod, mikor volt ez? Pontosan az Összeomlás előtt!
— Igen — folytatta az öreg, látva megdöbbenésüket. — Istar Papkirálya jó ember volt. Ez netán meglep benneteket? Nem kellene, hiszen mindketten tanúi lehettetek, mire képes az ilyesféle jóság. Láthattátok ezt az elfek, a jóság örök letéteményesei esetében is. Ez csak türelmetlenséget, merevséget szül, olyan hitet, amely szerint, mivel nekem igazam van, mindenki más, aki nem abban hisz, amiben én, az vétkes!
— Mi, istenek, láttuk hová sodorhatja a világot ez az önelégültség. Láttuk, mennyi szépséget romboltak le, csupán azért, mert nem értették meg. Láttuk a Sötétség Királynőjét, amint leselkedve lapul, várja, hogy eljöjjön az ó ideje..., mivel ez nem mehet a végtelenségig. A túlterhelt mérleg meginog és eldől... és akkor ő visszatér. Villámgyorsan borul a világra a sötétség.
És vele az Összeomlás. Mi sajnáltuk az ártatlanokat... és sajnáltuk a búnösöket. De a világnak készen kell állnia, különben a lehulló sötétséget többé nem emelheti föl semmi. — Fizban ekkor meglátta, hogy Tasslehoff nagyot ásít.-De legyen elég az oktatásból..., nekem most mennem kell. Dolgom van. Fárasztó éjszaka vár még ma rám. — Ezzel az öregember váratlanul megfordult és elcsoszogott a hortyogó aranysárkány felé.
— Várj! — szólalt meg hirtelen Tanis. — Fizban... ööö... Paladine, jártál valaha Vigaszban, az Otthon fogadóban?
— Egy fogadóban? Vigaszban? — torpant meg az öreg és megvakarta a szakállát. — Egy fogadóban... hmm, annyi van belőlük. De mintha emlékeznék valami fúszeres krumplira... megvan! — És a vén mágus csillogó szemmel ' fordult vissza Tanishoz. — Mesélgettem ott a gyerekeknek. Nagyon izgalmas hely... az a fogadó. Emlékszem már... Egyik este betért oda egy szép, fiatal nő. Egy barbár lány... aranyhajú. Énekelt egy kék kristálypálcáról, amely letört valami lázongást.
— Tehát te voltál az, aki hívta az őrséget! — kiáltott föl Tanis. — Te vittél bele minket mindebbe!
— Én állítottam föl a díszleteket, pajtás — mormolta Fizban pajkosan —, de nem én adtam kezetekbe a szöveget. Azt már ti magatok írtátok. — Lauranára, majd ismét Tanisra nézett és megcsóválta a fejét. — Bár el kell ismernem, itt-ott belejavítgattam, de akkor... ne is törődjetek vele. — Megint elfordult tőlük és üvöltözni kezdett a sárkánnyal. — Ébredj, te lusta, légypiszkos szörnyeteg!
— Légypiszkos! — pattant fól Pirit izzó szeme. — Miért, te vén, roskatag varázsló! Hiszen te még a legnagyobb télben sem tudtad jéggé változtatni a vizet!
— Hogy én... nem? — kiáltotta Fizban tajtékozva és vadul döfködte botjával a sárkány oldalát. — No majd most megmutatom neked! — Ezzel előhalászott egy foszladozó, régi varázskönyvet és lázasan lapozni kezdte. —Tűzgolyó... tűzgolyó... tudom, itt kell lennie valahol!
És a vén mágus szórakozottan, szakadatlanul morogva fölkapaszkodott a sárkány hátára. — Nos, készen vagy? — kérdezte az ősöreg sárkány fagyosan, aztán... a választ meg sem várva... kitárta recsegő-ropogó szárnyát. Fájdalmasan meglengette, hogy elúzze belőle a merevséget és nekikészült a fólszálláshoz.
— Várj! A süvegem! — rikoltotta vadul Fizban.
De megint elkésett. Dühödten csápoló szárnyakkal, a sárkány bizonytalanul fölemelkedett a levegőbe. Arit ingadozott egy pillanatig, óvatosan egyensúlyozott a sziklaperemen, végül befogta a friss légáramlatot és föllendült az éjszakai égre.
— Állj! Te agyalágyult...
— Fizban! — kiáltott föl Tasslehoff.
— A süvegem! — rikoltotta panaszosan a mágus.
— Fizban! — visította Tass még egyszer — a süve...
De a két éji alak már hallótávolságon kívül járt. Hamarosan nem látszott belőlük több, halvány, aranyló szikráknál, amint Solinari fénye megvillant a sárkány pikkelyein. — Ott van a fejeden — mormolta a surranó mély sóhajtással.
A társaság némán nézett egy darabig utánuk, majd visszafordult.
— Segíts már ezzel egy kicsit, Caramon! — szólalt meg Tanis. Lecsatolta magáról a sárkányvértezetet és darabonként lehajigálta a szakadékba. — És a tiéd?
-Azthiszem, én még megtartom egy ideig. Hosszú utazás áll még előttünk, nehéz és veszedelmes — intett Caramon a lángoló város felé. — Igaza volt Raistlinnek. A sárkányemberek nem hagynak föl a garázdálkodással csupán azért, mert a Királynőjük odavan.
— És hová mentek? — kérdezte Tanis mély sóhajtással. Az éjszakai levegő lágy volt, meleg és a sarjadó élet ígéretétől illatos.
Megkönnyebbülten, hogy végre megszabadult a gyűlölt páncéltól, a fél-elf fáradtan leült a város felé néző sziklaperem szélén álló kis facsoport tövébe. Laurana is odament és letelepedett a közelébe, de nem egészen mellé. Állát fölhúzott térdére támasztotta és töprengőn nézett végig a síkság fölött.
-Tikával már megbeszéltük a dolgot — mondta Caramon ás mindketten leültek Tanis mellé. A harcos és a lány egymásra nézett, látszott rajtuk, hogy egyiküknek sincs kedve megszólalni. Kis idő múltán Caramon mégis megköszörülte a torkát. — Mi visszamegyünk Vigaszba, Tanis. És... és azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mostantól elválnak az útjaink... — elhallgatott, nem volt ereje a folytatáshoz.