— Tudjuk, hogy ti visszatértek Kalamanba — tette hozzá Tika és a szeme sarkából Lauranára nézett. — Szóba jött, hogy esetleg mi is veletek tartunk. Végül is még mindig ott van ez az ocsmány repülő erőd, meg a környéken a sok szétfutott sárkányfattyú. És szeretnénk megint találkozni Zúgószéllel, Aranyholddal és Gilthanasszal... de... — Haza akarok menni, Tanis! — szólt közbe Caramon nehéz sóhajtással. — Tudom, hogy nem lesz könnyú a visszatérés... fölperzselve, romokban látjuk majd viszont Vigaszt— tette hozzá, megelőzve Tanis várható tiltakozását —, de eszembe jutottak az elfek, meg Alhana, hogy nekik milyen lehetett visszamenni Silvanestibe. Orülök neki, hogy az én otthonom mégsem olyan..., mint egy keserves lázálom. Szükségük lesz rám Vigaszban, Tanis, az újjáépítéshez. Jól jön majd ott az erőm. Én... én már egészen hozzászoktam, hogy..• valakinek mindig szüksége van rám...
Tika a harcos karjára hajtotta a fejét és Caramon gyengéden megsimogatta a haját. Tanis megértően bólintott. Ő is szerette volna viszontlátni Vigaszt, de az nem volt az ó otthona. Már nem. Kova nélkül, Sturm és... a többiek nélkül.
— És veled mi lesz, Tass? — kérdezte Tanis mosolyogva a surranótól, aki egy frissen megtöltött vizestömlőt vonszolt maga után a közeli csermely felől. — Te eljössz velünk Kalamanba?
Tass elvörösödött. — Nem, Tanis — motyogta kelletlenül. — Tudod, ha már ilyen közel vagyok..., arra gondoltam, hogy meglátogatom a saját hazámat. Megültünk egy Sár kány Nagyurat, Tanis — emelte föl büszkén az állát Tass — mi, magunk. A népek ezután majd tisztelnek bennünket. A főnökünk, Kronin, biztosan a surranók meséinek hőse lesz. Tanis megvakarta a szakállát, hogy elrejtse mosolyát és visszafogta magát, hogy ki ne mondja: a Sárkány Nagyúr, akivel a surranók végeztek, nem volt más, mint a püffedt és gyáva Varangyh altörzsmester.
— Én azt hiszem, egy bizonyos surranó valóban hós lett — mondta komolyan Laurana. — Az a surranó, aki összetörte a sárkánygömböt, aki bátran harcolt a Főpap Tornyának ostrománál, az a surranó, aki elfogta Bakarist, az a surranó, aki minden kockázatot vállalt, hogy megszabadítsa egyik barátját a Sötétség Királynőjének fogságából.
— Ki az? — kérdezte Tass izgatottan, majd: — Ó! — nyögött föl, amint rájött, hogy kire gondolt Laurana. A fúle hegyéig elpirult és zöttyenve, megrendülten huppant le a földre. Caramon és Tika egy fa törzsének vetette hátát és arcukon, legalábbis e pillanatban, a nyugalom és a béke vonásai uralkodtak. Tanis rájuk nézett és enyhén irigyelte őket. Arra gondolt, vajon neki is lesz-e része valaha ilyen békességben? Odafordult Lauranához, aki már fölegyenesedett és távolba révedő tekintettel, messze járó gondolatokkal szemlélte a lángoló égboltot.
— Laurana — szólította meg Tanis és a hangja elcsuklott, amint a lány felé fordította szép arcát —, Laurana, ezt te adtad nekem egykor — nyújtotta a lány felé a kis aranygyúrút. — Akkor még egyikünk sem tudta, mi az igazi szerelem és elkötelezettség. Ma már sokat jelent számomra ez, Laurana. Abban az álomban ez a gyűrű hozott vissza engem a lidércnyomás sötétjéből, éppen úgy, ahogy a te szereteted mentett meg a saját lelkemre telepedett homálytól. — Beszéd közben érezte, hogy élesen mar belé a megbánás... elhallgatott. — Most már szeretném megtartani, ha te is úgy akarod, hogy nálam maradjon. És szeretnék adni neked egy másikat. Viseld azt, ennek párjaként!
Laurana hosszan, szó nélkül nézett a gyúrűre, azután fölemelte a fél-elf tenyeréről, és... hirtelen mozdulattal belehajftotta a szakadékba. Tanis felnyögött és félig fölemelkedett ültéből. A gyűrű megcsillant Lunitari vörös fényében, majd alábukott a homályba. — Tehát ez a válaszod — mormolta Tanis. — Nem hibáztatlak érte.
Laurana nyugodt.arccal fordult vissza hozzá. — Amikor azt a gyűrűt neked adtam, Tanis, az első szerelem lobogott egy zabolátlan szívben. Igazad volt, amikor visszaadtad, most már belátom. Föl kellett nőnöm hozzá, hogy megtudjam, mi az igazi szerelem. Azóta keresztülmentem túzön és 1 ángokon. Sárkányokat öltem meg. Könnyeket hullattam azok teteme fölött, akiket szerettem. — Fölsóhajtott. — Hadvezér voltam. Felelősséget vállaltam. Erre Kova hívta föl a figyelmemet. De mindezt eldobtam magamtól... és beleestem Kitiara csapdájába. Akkor... túl késón... megértettem, milyen felszínes is volt a szerelmem. Aranyhold és Zúgószél igaz szerelme elhozta a reményt erre a világra. A mi kicsinyes szerelmünk pedig majdnem elpusztította azt.
— Laurana — szólalt meg Tanis sajgó szívvel.
A lány keze rákulcsolódott az övére.
— Csitt, csak még egy pillanatra — suttogta Laurana. — Én szeretlek téged, Tanis. Szeretlek, mert most már megértelek. Szeretlek a benned lévé fényért és sötétségért egyaránt. Ezért hajítottam el azt a gyúrűt. Lehet, egy szép napon a szerelmünk elég erős alap lesz hozzá, hogy építhessünk rá. Lehet, hogy egy napon adok neked egy másik gyúrút és elfogadom a tiédet. De az nem fűzfaleveleket formáz majd, Tanis.
— Nem — mosolyodott el a férfi. Kinyújtotta és a lány vállára tette a kezét, hogy közelebb vonja őt magához. Laurana megrázta a fejét és megpróbált ellenszegülni. — Az a gyűrű félig aranyból és félig acélból lesz. — Tanis még szorosabban karolta át.
Laurana belenézett a szemébe, maga is elmosolyodott, engedett a szorításnak, odasimult Tanishoz és a vállára hajtotta a fejét.
— Talán meg is borotválkozom — mormolta Tanis és megvakarta a szakállát.
— Ne — suttogta Laurana és vállára terítette a fél-elf köpenyének szárnyát —, már egészen megszoktam!
Ezen az éjszakán a társaság egyként virrasztott a fák alatt, úgy várta a hajnalt. Fáradtan és sebesülten sem tudtak elaludni... Tudták, hogy még nincs vége a veszélynek.
Kilátóhelyükről megfigyelhették, amint sárkányfattyak csapatai szóródnak szét a templom környékén. Vezéreiktől megszabadulván a hüllőemberek hamarosan rablásra és gyilkolásra adják a fejüket, hogy megszerezzék mindennapi betevőjüket. Es voltak még Sárkány Nagyurak is. Bár egyikük sem mondta ki a nevét, mindnyájan tudták, hogy egy majdnem teljesen biztosan túlélte a templom körüli zúrzavart. Az is lehet, hogy még másféle gonosszal is meg kell majd mérkőzniük, olyan sötét hatalmakkal, amilyeneket eddig el sem tudtak képzelni.
Ám most még maradt néhány békés pillanatuk és rettegve várták azok elmúlását.
Reggelre ugyanis eljön a búcsúzás órája.
Senki sem szólt semmit, még Tasslehoff sem. Nem volt szükség közöttük szavakra. Már mindent kimondtak, amit meg nem, az meg várhat. Nem kívánták fölkavarni a múltat, sem sürgetni a jövendőt. Csak egy kis nyugalmas időt kértek a sorstól, hogy pihenhessenek. Talán meg is kapják.
Éppen hajnal előtt, amikor a fölkelőben lévő napnak még csak az első halovány sugara jelent meg a keleti látóhatáron, Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Temploma fölrobbant. Iszonyú ereje megrengette a földet. A fénye ragyogó, vakító volt, mintha új nap született volna.
A tomboló fénytől elvakultan nem láttak világosan. De úgy túnt föl nekik, mintha a templom szikrázó darabkái fölszállnának az égre, fölrepítené őket valami hatalmas, mennyei forgószél. Az izzó szilánkok egyre csillogóbban fénylettek, amint behatoltak a csillagok pöttyözte sötétségbe, míg ugyanúgy nem ragyogtak, mint maguk azok a csillagok.