Mi több, valóban csillagokká váltak. A szétzúzott templom mindegyik felröppent darabkája, egyenként megtalálta a az égen a maga helyét, betöltve az úrnek azt a két fekete foltját, amelyekre még Raistlin hívta fól a figyelmüket az elmúlt ászön, amikor a Kristály tóról, a csónakból fölnézett az égre.
Az eltúnt csillagképek ismét ott ragyogtak fölöttük.
A Bátor Vitéz..., Paladine..., a Platinasárkány... ismét elfoglalta helyét az éjszakai égen, míg vele szemben megjelent a Sötétség Királynője, Takhisis, az Őtfejű, Sokszínű Sárkány. Újrakezdték örökkévaló keringésüket, mindig éles szemmel figyelve egymásra, amint fáradhatatlanul lejtették körtáncukat Gielan, a Semlegesség Istene, a Mérleg Nyelve körül.
A hazatérés
Senki sem fogadta ót, amikor belépett a városba. Egy csöndes, sötét éjszaka kellős közepén érkezett. Egyetlen hold volt csak az égen, az, amelyet kizárólag az ő szeme láthatott. A zöld sárkányt is elküldte, hogy a fészkén várja új parancsait. Nem a város kapuján lépett be, egyetlen lélek sem volt tanúja érkezésének.
Nem is volt szüksége a kapura... A közönséges haladók korlátai ót már nem érintették többé. Láthatatlanul és ismeretlenül ballagott végig a csöndesen szunnyadó utcákon. Egyvalaki azért mégiscsak akadt, aki tudomást szerzett a jelenlétéről. A Nagy Könyvtárban Astinus, aki, mint mindig, most is a munkájába merült, abbahagyta az írást és fölemelte a fejét. Tolla egy pillanatra megállt a pergamen fölött, azután a tudós egy vállrándítással visszatért a krónikaírás örökké tartó munkálatához.
A férfi gyorsan lépdelt végig a sötét utcákon, botjára támaszkodva, amelyet fölül egy sárkánymancsba foglalt kristálygömb ékesített. A kristály sötét volt. Nem volt szüksége fényre, hogy megvilágítsa az útját. Tudta, hová megy. Gondolataiban már hosszú századok óta rótta ezt az utat. Fekete köpönyegének szárnyai a bokáját verdesték mentében. Fekete csuklyája alól elévillanó aranyszeme túnt az egyetlen parányi fénynek az egész, álomba merült városban.
A városközpontba érve nem állt meg. Még csak föl sem pillantott a sötét ablakaikat koponyák szemüregeként tátogató, elhagyott épületekre. Lépteit le sem lassította, amint belépett a magas tölgyfák árnyékába, pedig az még egy surranó szívében is rémületet keltett volna. A felé kapkodó, őrködő csontkezek porrá omlottak a lába előtt és ő közömbösen gázolt keresztül rajtuk.
Ekkor fölbukkant előtte a magas torony, a fekete égnél is még feketébben, akár egy, a sötétségbe vágott ablak. Itt a fekete köpönyeges férfi végre megállt a kapu előtt és fölnézett a toronyra. Tekintete mindent befogott... Hűvös elismeréssel nézte az omladozó kis tornyokat és a csillagok halvány fényében hidegen ragyogó, simára csiszolt márványt. Lassan, elégedetten bólintott.
Aranyló szemét ekkor ráemelte a torony kapujára, annak rácsáról csüngő borzalmas köpönyeg-foszlányra.
Közönséges halandó nem állhatott volna meg e szörnyű, eltorzult kapu előtt anélkül, hogy a névtelen iszonyat el ne vette volna az eszét. Közönséges halandó nem hatolhatott volna keresztül sértetlenül az árt álló tölgyfák között.
De Raistlin rezzenéstelenül állt az iszonyat kapujában. Nyugodtan, félelem nélkül. Előrenyújtotta a kezét és megragadta azt az elrongyolódott, fekete köpönyeg-darabot, amelyen még most is kiütköztek hajdani viselője vérének sötét foltjai és letépte a rácsról. Dermesztő, átható, dühödt üvöltés harsant föl Abyss mélységes mélyéből. Olyan hangos és rémisztő volt, hogy Palanthas minden lakója fölriadt, még legmélyebb álmából is és a félelemtől bénán várta ágyában fekve a világ végének eljövetelét. A város falain őrt álló katonák nem tudták mozdítani sem a kezüket, sem a lábukat. Szemüket behunyva bújtak az árnyékba és várták a halált.
Gyermekek nyöszörögtek rémületükben, kutyák menekültek be nyüszftve az ágy alá, riadtan megvillant a macskák szeme.
Újból fölhangzott az iszonyatos sikoly és a torony kapuján kinyúlt egy sápadt kéz. Dühtől eltorzul kfsértetarc lebegett a dohos levegőben.
Raistlin nem mozdult.
A kéz közeledett hozzá, az arc Abyss mélységes mélyének kfnjaival fenyegette, ahol darabokra tépik majd végtelen ostobasága miatt, hogy semmibe vette a tornyot sújtó átkot. A csontkéz ekkor megérintette Raistlin szívét, majd reszketve megdermedt. — Tudjátok meg hát — kiáltotta Raistlin, fölemelve a hangját, hogy minden bent tartózkodó jól hallja, s mégis valahogy nyugodtan —, hogy én vagyok a múlt és a jelen ura! Jóslat jelezte előre érkezésemet. Előttem föltárul ez a kapu!
A csontkéz visszahúzódott és közben lassú, hívó mozdulattal szétválasztotta a sötétséget. A kapu némán megfordult sarokvasain és kinyílt.
Raistlin úgy lépett be rajta, hogy egy pillantást sem vetett a kézre és a hódolattal meghajló, sápadt jelenésre. Amint beljebb lépett, minden odabent tanyázó fekete, torz, sötét árnyalak áhítattal hajolt meg előtte.
Ekkor Raistlin megállt és körülnézett.
— Itthon vagyok — mormolta.
Palanthas fölé visszatért a béke, az álom elszenderítette a rettegést.
— "Álom volt csupán" — dünnyögték az emberek. Befelé fordultak ágyukban és ismét elszenderedtek az áldott sötétségben, amely a pihenést hozza el nekik, mielőtt megvirrad.
Raistlin Búcsúja