Kitiara a kormányosra mutatott és elengedte a sárkány sörényét. Skie kegyetlen rikoltással hozzákészült a támadáshoz. Ám lovasának pillanatnyi megingása végzetes következményekkel járt. Berem rá sem nézve, egyre mélyebbre kormányozta a hajót az orkán szívébe. A szél bömbölve rángatta a kötélzetet, a hajó tetején átcsaptak a hullámok. A jeges eső élesen vágott végig rajtuk és vastag, fehér kéreggel vonta be a fedélzetet.
Váratlanul még a sárkány is bajba került. Elkapta egy szélörvény, s nyomban utána egy másik... vadul csapkodott a szárnyával, amint újabb és újabb szélrohamok zúdultak rá. Fejét hasogatta a jégeső és majd' átszakította érzékeny bőrszárnyát. Csak urának mindenek fölötti akaratereje akadályozta meg benne, hogy kimeneküljön a gyilkos tornádóból és elszárnyaljon békésebb egek felé.
Tanis látta, hogy Kitiara dühösen mutogat Berem felé, figyelte, amint Skie minden erejét összeszedve megpróbál közelebb férkőzni a kormányoshoz.
Ekkor egy borzalmas erejű szélroham rázta meg a hajót, nyomában hegymagas hullám borította el őket. Fehéren tajtékozó víz zubogott körülöttük, az embereket ledöntötte a lábukról és végigszánkáztatta őket a fedélzeten. A hajó vészesen megdőlt. Mindenki igyekezett megkapaszkodni valamiben... kötélben, hálóban, akármiben, hogy az áradat le ne sodorja az őrjöngő tengerbe.
Berem a kormánykerékkel birkózott, amely mint valamiféle élőlény, úgy tekergett a keze alatt. Vitorlák hasadtak ketté, emberek tűntek el. a Vértengerben szívbénító sikollyal. Azután a hajó, minden eresztékében recsegve-ropogva, keservesen ismét egyenesbe állt. Tanis gyorsan fölpillantott a magasba.
A sárkány... és Kitiara... eltűnt.
A sárkányiszony béklyójából kiszabadult Maquesta azonnal magához tért... hátha mégis megmentheti haldokló hajóját. Parancsokat üvöltözve előrelendült és belebotlott Tikába. — Lefelé, béna banda! — ordított Tanisra, túlkiabálva a bömbölő orkánt. — Fogd a barátaidat és lefelé! Utunkban vagytok! Tünés a kabinomba!
Tanis zsibbadtan bólintott. Ösztönösen, mintha érzéketlen álomban járna, levezette társait a hajó gyomrába.
A testvérét közvetlenül mögötte, a hátán cipelő Caramon zavarodott tekintete késként hatolt a szívébe. Raistlin aranyszeme lángostorként vágott végig rajta... égette a lelkét. Elment mellette és a többiekkel együtt betámolygott a szűk kabinba, amely eszeveszetten imbolygott és rongybábukként hajigálta őket egymás hegyére-hátára.
Tanis megvárta, míg mindnyájan bebújnak a kis helyiségbe és nekifeszült az ajtónak... képtelen volt megfordulni és szembenézni velük. Most is maga előtt látta Caramon űzött tekintetét és Raistlin szemének vádló villanását. Hallotta Aranyhold csöndes zokogását és azt kívánta magában, hogy bárcsak 'meghalna most rögtön, mielőtt szembe kellene néznie vele.
De nem ez volt a sorsa. Lassan mégiscsak megfordult. Aranyhold mellett ott állt Zúgószél sötét, komor arccal, fölmagasodva majdnem az alacsony mennyezetig. Tika beharapta az ajkát, arcán könnyek gördültek végig. Tanis hátát nekivetette az ajtónak és homályos szemmel nézett a barátaira. Hosszú pillanatokig senki nem szólt semmit. Csak az orkán üvöltése és a fedélzetet ostromló hullámok robaja hallatszott. A mennyezet réseiből csöpögött rájuk a víz. Átáztak és átfáztak, reszkettek a félelemtói, az elkeseredéstől és a megrázkódtatástól.
— Nagyon sajnálom — motyogta Tanis és megnyalta sólepte ajkát. A torka kapart, alig tudott megszólalni. — M...már el a ... akartam mondani...
— Tehát ott voltál négy teljes napig — mondta Caramon lágyan, suttogva. — A nővérünknél! A Sárkány Nagyűr nővérünknél...
Tanis lehajtotta a fejét. A hajó vadul imbolygott a talpa alatt, bele kellett kapaszkodnia Maquesta padlóhoz csavarozott asztalába. Visszanyerve egyensúlyát fölegyenesedett és ismét szembefordult a társasággal. A fél-elfnek már sokféle fájdalmat kellett elviselnie eddigi életében... az előítéletek, szeretteinek elveszítése, tőr, nyíl és kard ütötte sebek fájdalmát. De az árulás társai szeméből áradó vádja szinte szétszaggatta a lelkét. — Kérlek, higgyetek nekem! — Ó, micsoda szavak! — gondolta magában indulatosan. Ugyan, miért kellene hinniük nekem? Hiszen, amióta visszatértem, mást sem csináltam, csak hazudtam nekik. — Nos, jól van — kezdte újra —, tudom, semmi okotok rá, hogy higgyetek nekem, de legalább hallgassatok meg! Félve jártam Roncsosd utcáit, amikor nekem támadt egy elf. Csak ezt az álcát látta rajtam — mutatott Tanis a sárkánypáncéljára —, és azt hitte, hogy a sárkánysereg tisztje vagyok. Mit mondhattam volna neki? És akkor ő — Tanis nyelt egyet és tenyerével megtörölte az arcát —, ő elvitt engem egy fogadóba... és... — hangja elfulladt, nem volt ereje a folytatáshoz.
— És akkor te négy napot és éjszakát töltöttél el egy Sárkány Nagyúr ölelő karjai között — csattant föl Caramon ingerülten. Nagy nehezen fölállt és vádlón szegezte mutatóujját Tanisra. — És akkor, négy nap múlva, szűkséged volt egy kis pihenésre! Akkor eszedbe jutottunk és méltóztattál meggyőződni, vajon még mindig várunk-e rád? És mi vártunk! Akár valami bamba birkanyáj...
— Jól van hát, Kitiarával voltam és kész! — kiáltotta Tanis váratlan haraggal. — És igen, szerettem őt! Nem kívánom, hogy bármelyikőtök is megértsen. De soha, egy pillanatig sem árultalak el benneteket! Minden istenekre esküszöm! Amikor elment Solamniába, az volt számomra a legelső esély a szökésre... és ki is használtam. Igen, követhetett egy sárkányfattyú... nyilvánvalóan Kit parancsára. Igen, lehet, hogy ostoba vagyok... de áruló az nem!
— Phű! — köpött a padlóra Raistlin.
— Ide figyelj, varázsló! — förmedt rá Tanis. — Ha elárultalak benneteket, akkor miért lepődött meg annyira, amikor meglátott titeket, a testvéreit? Ha elárultalak volna, miért nem küldtem rátok néhány sárkányfattyút a fogadóba, hogy szedjenek össze benneteket? Bőven lett volna rá időm. És arra is, hogy Beremet elfogattassam velük. Ő az, aki igazán kell neki... őutána túrják föl az egész várost a sárkányfattyai! Én tudtam, hogy itt van, ezen a hajón! Kitiara a Krynn feletti uralmat kínálta azért, ha elárulom neki. Ennyire fontos ez az ember! Csak annyit kellett volna tennem, hogy Kitiarát elvezetem hozzá... és a Sötétség Királynője busásan megjutalmazott volna érte.
— Ne mondd, hogy ez nem fordult meg a fejedben — sziszegte Raistlin.
Tanis válaszra nyitotta a száját, de mégsem mondott semmit. Tudta, hogy a bűne éppoly világosan látszik az arcán, mint a szakáll, amelyet egyetlen igazi elf sem növeszthetne. Felnyögött és kezébe temette az arcát, hogy ne kelljen látnia őket. — Én... én szerettem őt — mondta megtörten —, végig, e hosszú évek alatt és sohasem fogadtam el, hogy micsoda tulajdonképpen... s amikor szembekerültem vele, akkor sem tudtam mit csinálni. Te szeretsz — fordult Zúgószél felé —, és te is — mondta Caramonnak. Ekkor a hajó ismét megbillent és Tanisnak ismét bele kellett kapaszkodnia az asztal szélébe, hogy egyensúlyát megtartsa az imbolygó hajón. — Ti ugyan mit tettetek volna a helyemben? Ötödik éve velem van minden álmomban! — elhallgatott és más sem szólt semmit.
Caramon arca szokatlanul komoly volt, Zúgószél csak Aranyholdat nézte.
— Amikor végre elment — folytatta Tanis fájdalmas, lágy hangon —, csak ott feküdtem az ágyában és undorodtam magamtól. Meglehet, ti most gyűlöltök engem, de nem utálhattok annyira, amennyire én magamat vetem meg! Akkor Lauranára gondoltam... és...