Tanis elhallgatott és fölszegte a fejét. Még panaszáradata közepette is észrevette, hogy a hajó irányt változtat. A többiek is riadtan néztek körül. Nem kellett tapasztalt tengerésznek lenniük ahhoz, hogy észrevegyék: már nem olyan vadul táncol körülöttük a világ. Most csöndesen siklottak előre, de ez a suhanás azért volt különösen ijesztő, mert nem volt természetes. Mielőtt igazán elgondolkozhattak volna azon, vajon mit jelent mindez, deszkaszaggató döngetést hallottak a kabin ajtaján.
— Maquesta mond, ti följön ide! — ordította nyersen Koraf.
Tanis gyors pillantással végigmérte barátait. Zúgószél arca sötét volt, tekintete Taniséba fúródott, de nem csillant benne megértés fénye. A síkföldi már régen nem bízott senkiben, aki nem az emberi fajhoz tartozott. Együtt végigküzdött heteknek és hónapoknak kellett eltelniök ahhoz, hogy Tanisban megbízzon és igazi testvérének tekintse őt. Most vajon mindez szertefoszlik? Tanis keményen a szemébe nézett. Zúgószél lesütötte a szemét és egyetlen szó nélkül elment volna Tanis mellett, de egyszer csak megállt.
— Igazad van, barátom — mondta és a talpra álló Aranyhold felé nézett. — Valóban szerettem — ezután keményen megfordult és fölment a fedélzetre.
Aranyhold homályos tekintettel Taníst fürkészte, amint a férje után indult és a fél-elf együtt érző megértést látott ebben a néma pillantásban. Szívében arra vágyott, hogy ez a pillantás egyszersmind a megbocsátást jelentse számára.
Caramon megingott, azután ellépett mellette anélkül, hogy egyetlen szót szólt vagy ránézett volna. Raistlin némán követte fivérét, de közben egyetlen pillanatra sem vette le aranyló tekintetét a fél-elfről. Tényleg volt valami gúny azokban az aranyló szemekben? Vagy csak a hosszú ideje senki bizalmát sem élvező Raistlin nyert végre valami elégtételt? A fél-elf még csak nem is sejthette, mire gondol a varázsló. Végül Tika lépett el mellette és biztatóan megveregette a karját. A lány tudta, mit jelent a szerelem... Tanis egy pillanatra magára maradt a kajütben, elmerült mélységesen sötét gondolataiban. Azután fölsóhajtott és barátai után eredt.
Abban a pillanatban, ahogy a fedélzetre lépett, Tanis megértette, mi történt valójában. Barátai feszült, sápadt arccal bámultak ki a korláton túlra. Maquesta föl s alá rohangált az előfedélzeten és folyékonyan káromkodott saját zavarős nyelvén.
Amint meghallotta Tanis közelgő lépéseit, fekete szemében a gyűlölet villant.
— Végképp tönkretettél bennünket! — mondta méregtől fröcsögve. — Te és az az istenverte kormányos!
Maquesta szavai ismerősen csengtek a tudatában, mintha már hallotta volna valahol, valamikor. Tanis már-már nem is tudta világosan... a nő szólt-e hozzá, vagy csak a hallása űz tréfát vele?
— Belezuhanunk az örvénybe! — kiáltotta a nő.
4.
Fivérem...
A Perechon úgy szökellt előre a hullámok tetején, mint valami vízimadár. De szárnyaszegett madár volt, amely a vízörvény kavargón áradó hátán rohant alá a vérvörös sötétségbe.
A rettenetes erő kisimította a tenger vizét, amelynek felszíne festett üvegablakhoz lett hasonló. Az öblös mélységből komor, végtelennek hallatszó üvöltés zengett. Még a viharfelhők is végtelen vonaglással keringtek fölötte, mintha a saját megsemmisítésére törekvő örvény magát a természetet szippantotta volna magába.
Tanis görcsbe merevedett ujjakkal markolta a korlátot. Belebámult az örvény mélyébe, annak sötét szívébe, de mégsem érzett félelmet vagy rémületet... csak valami furcsa zsibbadtságot. De már ez sem jelentett számára semmit. Örömmel fogadta volna a gyors és kíméletes halált.
Mindnyájan némán álltak a szerencsétlen hajó fedélzetén, szemük tágra nyílt a borzalmas látványtól. Még nem jutottak az örvény közepére, az több mérföldnyi átmérőjű volt. A víz puhán, simán kavargott. Fölöttük és körülöttük tombolt a szél, arcukat csapkodta az eső. Nem törődtek vele, többé nem is vettek róla tudomást. Csak annyit láttak, hogy ellenállhatatlanul zuhannak a sötétség középpontja felé.
A rémületes látvány elég volt hozzá, hogy Beremet kizökkentse fásultságából. A kezdeti döbbenet után Maquesta lázasan osztogatta a parancsokat. Az emberek kábultan engedelmeskedtek neki, de igyekezetükben nem volt sok köszönet. A forgószélnek feszülő vitorlák széthasadoztak, az elpattanó kötelek a vízbe sodorták a rémülten üvöltöző matrózokat. Bárhogy igyekezett is Berem, nem volt képes megfordítani vagy az örvény gyilkos öleléséből kiszabadítani a hajót. Koraf is bevetette erejét a kormánykerék forgatásába, de ezzel az erővel akár a föld forgását is megpróbálhatták volna megállítani. Egyszer csak Berem föladta a harcot, a válla megereszkedett. Csak bámulta a tajtékzó vizet és nem törődött sem Maquestával, sem Koraffal. Tanis látta, hogy az arca nyugodt, ugyanerre a baljós nyugalomra emlékezett PaxTharkasból is, amikor Berem kézen fogta Ebent és nekilódult a halálos kőzáporként rájuk omló falnak. Melle közepén sejtelmesen fénylett a zöld kő és visszatükrözte
a tenger vizének vörösét.
Egyszer csak Tanis erős kéz szorítását érezte a vállán, s ez fölrázta bénult rémületéből. — Tanis, hol van Raistlin?
A fél-elf megfordult és egy pillanatig bambán nézett Caramonra, mint egy ismeretlenre, azután megvonta a vállát.
— Ugyan, mit számít? — mormolta keserűen. Hadd haljon meg ott, ahol kedve tartja...! — Tanis! — rázta meg Caramon ezúttal jóval erősebben. —A sárkánygömb... a varázstudománya! Talán segíthetne...
Tanis ettől magához tért. — Az istenekre, azt hiszem, igazad lehet!
Gyorsan körülpillantott, de a varázslónak nyomát sem látta. Megborzongott: Raistlin tud segíteni rajtuk vagy önmagán. Homályosan visszaemlékezett arra, mit mondott Alhana, az elf-hercegnő, a sárkánygömbökről, hogy azok megalkotói nagy erejű önvédelmi képességgel ruházták föl e gömböket.
— Lefelé! — ordított föl és már kapott is a csapóajtó után, miközben hallotta, hogy Caramon bőszen trappol mögötte.
— Mi történt? — kiáltott feléjük Zúgószél a korlát mellől.
— Eltűnt Raistlin! A sárkánygömb! — ordította neki Tanis a válla fölött. — Te ne gyere! Majd mi Caramonnal elintézzük. Jobb, ha itt maradsz a többiekkel.
— Caramon! — sikoltotta Tika és a harcos után vetette magát, de Zúgószél még idejében elkapta és visszatartotta. A lány rémülten meredt Caramon után és tehetetlenül nekidőlt a mellvédnek.
Caramon mindebből semmit sem vett észre. Hamarosan megelőzte Tanist... nagydarab teste meglepően gyorsan mozgott. Tanis botladozva követte a fedélközbe vezető lépcsőn, amikor hirtelen meglátta, hogy Maquesta kabinjának ajtaja nyitva van és a hajó ringását követve leng pántjain. A fél-elf berontott rajta, de nyomban meg is torpant, mintha falba ütközött volna.
A kis helyiség közepén ott állt Raistlin. A mennyezet gerendájáról csüngő lámpában gyertya égett. A mágus arca fémmaszkként fénylett, szemében aranyló tűz lobogott. Kezében tartotta a sárkánygömböt, Silvanestiből származó zsákmányukat. Tanis látta, hogy a gömb megnövekedett, már elérte egy játéklabda nagyságát. Belsejében káprázatos színek táncoltak. A szédítő látványtól Tanis kénytelen volt tekintetét elfordítani.
Caramon ott állt Raistlinnel szemben, arca kísértetiesen sápadt volt, épp olyan, amilyennek Tanis silvanesti álmában látta, amikor a harcos holtan feküdt előtte. A varázsló egyik tenyerét a mellére szorítva köhögött. Tanis megindult felé, de a mágus ráemelte villogó szemét.