— Ne gyere közelebb, Tanis! — lihegte Raistlin és vér buggyant ki a száján.
— Miért, mit csinálsz?
— Menekülök a biztos halál elől, fél-elf — nevetett föl kelletlenül a varázsló, furcsa kacaját Tanis eddig csak kétszer hallotta életében. — Mit gondolsz, mégis mit csinálok? — És hogyan menekülsz? — kérdezte Tanis és különös félelem vett erőt rajta, amint a mágus aranyszemébe nézett és meglátta benne visszatükröződni a gömb fényeit.
— A varázstudomány... és a gömb segítségével. Egészen egyszerű dolog, bár lehet, hogy a te gyönge elméd nem foghatja föl. Most már elegendő erőm van hozzá, hogy a testi erőmet egyesítsem a lelki energiáimmal. Így tiszta energiává változom, mondjuk fénnyé, hogy könnyebben megértsd. Fényként azután úgy járhatom az eget, akár a napsugár és bármikor, bárhol visszatérhetek ebbe a való világba, amikor csak kedvem tartja. Tanis megcsóválta a fejét: Raistlinnek igaza volt, képtelen volt felfogni a varázsló szavait. Nem tudta megérteni, de mégis fölébredt benne némi remény.
— És a gömb ezt mindnyájunkkal megteheti? — kérdezte keményen.
— Meglehet — felelte köhögését elnyomva Raistlin —, de nem vagyok biztos benne. És nem is kockáztatom meg, annyit ugyanis tudok, hogy én megmenekülhetek. A többiek meg nem érdekelnek. Te vezetted őket ebbe a vérvörös halálba, fél-elf, hát vezesd is ki őket belőle!
Tanis félelmét harag váltotta fel. — De legalább testvéredet... — kezdte indulattal. — Senkit! — kiáltotta Raistlin összeszűkült szemmel. — Húzódj hátrébb!
Elkeseredett, tébolyult harag öntötte el Tanis agyát. Valahogy kényszeríteni kellene a mágust, hogy hallgasson a józan észre. Talán akkor mindnyájan megmenekülhetnének különös varázsereje által. Annyit még ő is tudott a mágiáról, hogy tudja: Raistlin most nem varázsolhat, hisz
minden erejére szüksége lesz a sárkánygömb leigázásához. Már lépett is előre, amikor valami ezüstösen megvillant a varázsló tenyerén. Látszólag a semmiből éles kis ezüst tőr került elő, amit Raistlin egy vékony bőrszíjon viselt a csuklójához kötözve. Tanis megdermedt és egyenesen a mágus szemébe nézett.
— Jól van hát! — lihegte súlyosan. — Engem gondolkodás nélkül megölnél, tudom, de nem bántanád a testvéredet. Caramon, állítsd meg!
A harcos egy lépést tett ikerfivére felé, de Raistlin fenyegetően fölemelte a tőrt. — Ne csináld, testvér — suttogta halkan —, ne gyere közelebb!
Caramon megingott.
— Menj csak, Caramon — mondta Tanis határozottan —, téged biztosan nem bánt!
— Mondd csak meg neki, Caramon — sziszegte a mágus mélyen testvére szemébe nézve. Homokóra-pupillája kitágult, aranyló fénye veszedelmesen fölvillant. — Mondd csak meg Tanisnak, mire vagyok képes! Te jól tudod... és én is. Ezt mi mindig tudjuk, valahányszor egymás szemébe nézünk, nem igaz, kedves testvér?
— Miről beszél ez itt? — kérdezte Tanis csak félig odafigyelve a mágus szavaira. Ha valamivel el tudná téríteni... mondjuk rávetné magát...
Caramon elsápadt. — Az Ősmágia Legendás Tornyairól — dadogta. — De tilos beszélnünk róla... Par-Salian megtiltotta...
-Az most már nem számít semmit-vágottközbe Raistlin remegő hangon. — Par-Salian az égvilágon semmit sem tehet már ellenem. Ha végre enyém lesz az, amit megígértek, akkor még a nagy Par-Salian sem állhat meg előttem! De ehhez nektek semmi közötök, világos?
Raistlin nagyot sóhajtott, azután szemét a fivérére szegezve beszélni kezdett. Tanis csak fél füllel hallgatta, s közben közelebb lépett hozzá. Egyetlen mozdulat és a törékeny mágus máris összerogy... Hamarosan mégis azon kapta magát, hogy Raistlin hangja teljesen rabul ejti, kénytelen figyelni a szavaira, mintha elvarázsolta volna.
— Az utolsó próbát önmagam ellen kellett megtennem az Ősmágia Legendás Tornyában és kudarcot vallottam vele. Megöltem, Tanis. Megöltem a testvéremet — mormolta meglepően nyugodt hangon —, legalábbis akkor úgy hittem, hogy Caramon volt az. — Megvonta a vállát. — Később kiderült, hogy csak egy árnykép volt, amelyet azért varázsoltak elém, hogy megismerhessem gyűlöletem és féltékenységem mélységeit. Azt gondolták, hogy ezáltal megtisztíthatom sötét lelkemet. Egyet azonban megtanultam, hogy nincs önuralmam. Minthogy azonban ez nem tartozott az igazi próbatételhez, a kudarcomat sem fordították ellenem... egyetlen személyt leszámítva.
— Néztem, ahogy megöl engem! — zokogott föl Caramon keservesen. — Kényszerítettek rá, hogy nézzem és úgy próbáljam megérteni őt. — A nagydarab férfi tehetetlenül a tenyerébe hajtotta a fejét és görcsösen összerázkódott. — És meg is értettem — nyöszörögte. — Akkor megértettem... sajnálom. Csak ne menj el nélkülem, Raist! Olyan gyönge vagy...
szükséged lesz rám...!
— Többé már nem, Caramon — suttogta Raistlin csöndes sóhajjal —, többé már nincsen szükségem rád!
Tanis elborzadt tőlük. Nem akart hinni az egészben. Raistlin színeváltozásában. — No, gyerünk, Caramon! — utasította a harcőst.
— Ne kényszerítsd őt, Tanis, hogy a közelembe jöjjön — mondta Raistlin szinte kedvesen, mintha kitalálta volna a fél-elf gondolatait. — Biztosítalak róla, hogy képes vagyok rá. Amit eddig egész életemben kerestem, most végre itt van a markomban. Nem hagyom, hogy bármi megállítson. Nézz csak Caramon arcára! Ő már tudja! Egyszer már megöltem... máskor is megtehetem. Isten veled, testvér!
A varázsló ezzel mindkét kezét rászorította a sárkánygömbre és fölemelte a gyertya lobogó lángja felé. A színek tébolyult táncot lejtettek a gömbben és egyre jobban' ragyogtak. A varázslót mágikus erő fogta körül.
Tanis minden erejével megpróbálta leküzdeni a félelmét és megkísérelte egy utolsó, elkeseredett mozdulattal megállítani Raistlint. De meg sem tudott moccanni. Hallotta a lassan eldünnyögött varázsszavakat. A kavargó fény már szinte elviselhetetlenül erős volt. Tenyerével eltakarta az arcát, de a fény még azon is keresztülhatolt és egyenesen az agyába hasított. Fájdalma kibírhatatlan volt. Nekitántorodott az ajtófélfának és közben meghallotta Caramon iszonyodó kiáltását. A nagydarab harcős a következő pillanatban hangős puffanással végigvágódott a padlón.
Ekkor minden elcsöndesedett, a kabint elborította a sötétség. Tanis egész testében reszketett és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig nem látott semmit, csak egy nagyméretű, vörös gömb lenyomatát a tudatában. Lassan azonban hozzászokott a szeme a sötétséghez. A gyertya sercegve lobbant egyet és forró viasz csöpögött le egész kis tócsába a mozdulatlanul, némán heverő Caramon feje mellé. A harcos szeme nyitva volt, üresen meredt a semmibe.
Raistlin eltűnt.
Tika Waylan fönt állt a Perechon fedélzetén, bámulta a vérvörös tengert és minden erejével igyekezett visszafojtani a kikívánkozó sírást. Bátornak kell lenned, ismételgette magában végtelenül. Megtanultál keményen harcolni a csatában, ezt Caramon is elismerte. Mostpedig bátran kell szembenézned ezzel a megpróbáltatással. Egyszer, végül mégiscsak összekerülünk, de most nem szabad látnia, hogy sírok.
Az utolsó négy nap valamennyiük idegeit nagyon megviselte. Nehogy a Roncsosd utcáin nyüzsgő sárkányfattyak fölfedezzék őket, inkább ki sem mozdultak a koszos fogadóból. Tanis különös eltűnése rémülettel töltött el mindenkit. Tanácstalanok voltak, nem csináltak semmit, még csak nem is kérdezősködtek utána. Így végül hősszú napokra szobáikba zárkóztak és Tika is kénytelen volt Caramon közelében tartózkodni. Egymás iránti mélységes vonzódásuk, amelyet nem fejezhettek ki igazán, valódi kínszenvedés volt számukra. A lány szerette volna átölelni Caramont, érezni maga körül a harcős szorítását, amint erős, izmos teste nekifeszül az övének.