Выбрать главу

Tika biztos volt benne, hogy Caramon is vágyik ugyanerre. Néha olyan ellágyuló pillantásokat vetett felé, hogy a lány máris legszívesebben odabújt volna hozzá, hogy megossza vele a szerelmet, amelyet olyan biztosan érzett a nagydarab harcos szívében. De erről szó sem lehetett, legalábbis addig, amíg Raistlin ott csüng ikerfivére nyakán, mint valami törékeny árnyék. Újból és újból fölidézte Caramon szavait, amelyeket a városba érkezésük előtt mondott neki.

"A kötelesség a testvéremhez fűz. Azt mondták az Ősmágia Legendás Tornyában, hogy az ereje segíthet megmenteni a világot. Én vagyok az ő ereje... a testi ereje. Szüksége van rám. Elsősorban neki tartozom felelősséggel és amíg ez így lesz, semmi mással nem törődhetek. Te megérdemelnéd, hogy legyen valakid, Tika, akinek te vagy a legfontosabb. Éppen ezért én békén hagylak téged, hogy találhass magadnak ilyen valakit!"

De én nem akarok senki mást — gondolta a lány szomorúan és a következő pillanatban megeredtek a könnyei. Gyorsan elfordult, hogy Aranyhold és Zúgószél ne vegye észre. Még félreértenék, azt hihetnék, hogy félelmében sír. Nem, a halálfélelem olyasmi volt, amit már régen sikerült legyőznie. Mostanában az töltötte el a legnagyobb rettegéssel, hogy egyedül, magányosan éri el a halál.

Most is mit csinálnak? — gondolta magában, ijedten törölgetve szemét a keze fejével. A hajó egyre közelebb és közelebb siklott ahhoz a borzalmas, sötét szemhez. Hol lehet Caramon? Megyek, megkeresem őket, akármit mond is Tanis.

Ékkor meglátta, amint a fél-elf félig vonszolja, félig támogatja fölfelé a harcost a csapóajtón. Amint megpillantotta Caramon holtsápadt arcát, 'fikának a szívverése is elállt. Megpróbált odakiáltani nekik, de nem jött ki hang a torkán, csak valami tagolatlan üvöltés, amire Aranyhold és Zúgószél ijedten fordult meg a korlátnál, ahonnan a félelmetes örvényt bámulták. Látván, hogy Tanis megroggyan súlyos terhe alatt, Zúgószél azonnal a segítségére sietett. Caramon úgy támolygott, mint egy holtrészeg, homályos szeme vakon bámult a semmibe. Zúgószél abban

a pillanatban kapta el, amikor Tanis lába végleg fölmondta a szolgálatot.

— Nincs semmi bajom — lihegte a fél-elf válaszul Zúgószél kérdő tekintetére. — Aranyhold, Caramonnak van szüksége a segítségedre!

— Mi történt, Tanis? —jött meg Tika hangja a rémülettől. — Mi baj van? Hová lett Raistlin? Talán... — elhallgatott. Tanis tekintete sötét volt az odalent hallottaktól és látottaktól. — Raistlin elment — vetette oda röviden.

— Elment? Hová? — nézett körül Tika döbbenten, mintha attól tartana, hogy mindjárt meglátja a testét, amint ott hányódik az örvénylő, vérvörös tengeren.

— Hazudott nekünk — magyarázta Tanis, miközben segített Zúgószélnek letenni Caramont egy nagy kötéltekercsre. A harcos nem szólt semmit. Olybá tetszett, hogy nem is látja őket, csak •bámult ki vakon a vérszínű hullámokra. — Emlékszel, mennyit erősködött, hogy menjünk Palanthasba és derítsük ki a sárkánygömb használatának titkát? Nos, már tudja használni a gömböt! És most el is ment vele... talán éppen Palanthasba. De nem hiszem, hogy fontos lenne, hová. — Ránézett Caramonra, szomorúan megcsóválta a fejét, majd hirtelen megfordult és odasietett a korláthoz.

Aranyhold rátette gyógyító kezét a nagydarab férfira, és olyan halkan suttogta a nevét, hogy a többiek nem is hallották a dühöngőszélben. Érintésétől azonban Caramon összerezzent és vadul reszketni kezdett. Tika megragadta a kezét és mellé térdelt. Caramon még mindig némán meredt maga elé, de megeredtek a könnyei és végigcsorogtak az arcán. Aranyhold szeme is könnyektől csillogott, de tovább simogatta a homlokát és úgy szólongatta őt, mint egy anya eltévedt gyermekét.

Zúgószél szigorú, haragtól elsötétülő arccal lépett Tanis mellé. — Mi történt? — kérdezte zordan.

— Raistlin azt mondta, hogy ő... Nem, nem tudok beszélni róla... most nem. — Tanis megcsóválta a fejét és megborzongott. Kihajolt a korláton és csak bámulta az odalent kavargó, zavaros vizet. Halkan elkáromkodta magát elf nyelven, amit igazán ritkán tett és a kezébe temette az arcát.

Barátja elkeseredését látva Zúgószél vigasztalóan tette kezét a fél-elf megereszkedett vállára.

— Egyszóval, végül csak ide jutottunk — mormolta a síkföldi. — Ahogyan abban az álomban láttuk... a varázsló elment és a testvérét itt hagyta meghalni.

— És ahogy az álom mondta, én is cserbenhagytalak benneteket — motyogta Tanis fojtott, remegő hangon. — Mit tettem? Ez az én bűnöm... én hoztam ránk ezt a sorscsapást. — Barátom — mormolta Zúgószél, megindultan Tanis szenvedése láttán — mii nem ítélhetjük el az istenek cselekedeteit...

— A pokolba az istenekkel! — kiáltotta Tanis bőszen, barátja felé fordult és öklével nagyot csapott a hajó korlátjára. — Én tettem! Magamtól döntöttem! Azokon az éjszakákon, amikor együtt voltam vele és a karjaimban tartottam őt, hányszor, de hányszor jutott eszembe, hogy milyen könnyű lenne végleg ott maradnom vele, örökre! Nem ítélhetem el Raistlint, hiszen lám, milyen egyformák voltunk vele. Mindkettőnket legyőzött egy mindent elemésztő szenvedély!

— De téged nem győzött le, Tanis! — vigasztalta Zúgószél. Erős markával megragadta a fél-elf mindkét vállát és kényszerítette rá, hogy komor arcába nézzen. — Te nem estél áldozatul a szenvedélyednek, mint a varázsló. Ha így lenne, ott maradtál volna Kitiara mellett... de te elhagytad őt, Tanis!

— Igen, elhagytam — mormolta Tanis keserűen. — Úgy szöktem el tőle, mint valami tolvaj. Szembe kellett volna szegülnöm vele. Megkellett volna mondanom neki az igazat magamról. Akkor lehet, hogy engem megöl, de ti biztonságban maradtatok volna. A többiekkel együtt megmenekülhettél volna te is. Mennyivel egyszerűbb dologlett volna az én halálom... de lám, nem volt hozzá elég bátorságom. Most pedig, íme, hová vezettelek benneteket — ezzel a fél-elf kiszakította magát Zúgószél szorításából. — Igen, tönkretettem nem csak a saját, hanem a ti életeteket is!

Körülnézett a fedélzeten. Berem még mindig a kormánynál állt és arcán különös, lemondó kifejezéssel markolta a már semmire sem használható kereket. Maquesta is harcolt még hajója megmentéséért, parancsszavakat kiáltozott az üvöltő szélben, túlharsogva a feneketlen örvény mély bömbölését. De a rémülettől megbénult matrózai többé nem engedelmeskedtek neki. Egyesek sírtak, mások káromkodtak, de a legtöbben hang nélkül, tehetetlen iszonyattal nézték, amint a gigászi, forgó víztömeg ellenállhatatlanul rántja le a hajót a mélység végtelen sötétjébe. Tanis ismét megérezte a vállán Zúgószél érintését. Már-már haraggal próbálta kitépni magát, de a síkföldi keményen tartotta. — Tanis, testvérem, akkor döntöttél úgy, hogy végigmész ezen az úton, amikor Vigaszban, az Otthon fogadóban Aranyhold segítségére siettél. Büszkeségemben kis híján visszautasítottalak, pedig akkor már halottak lennénk az asszonyommal együtt. Azért hozhattuk vissza az ősi istenek tudását a világnak, mert te nem hagytál magunkra szorult helyzetünkben. Visszahoztuk a gyógyítás tudományát és a reményt. Emlékszel, mit mondott az Erdőmester? Nem gyászoljuk meg azokat, akik teljesítik életük küldetését. És mi teljesítettük a küldetésünket, barátom! Ki tudja, mennyi élet sorsába szóltunk bele? Ki tudja, de ez a remény még hatalmas, végső győzelemhez is elvezethet! Számunkra a harc meglehet, véget ért. Legyen hát! Letesszük kardunkat, de csak azért, hogy mások fölvegyék és folytassák a küzdelmet!