— Szép szavakat mondasz, síkföldi — csattant föl Tanis —, de áruld el nekem az igazat! Tudod úgy nézni a halált, hogy közben nem érzel keserűséget? Neked mindened megvan, amiért érdemes tovább élned... Aranyhold, a még meg nem született gyermekeitek...
Hirtelen görcsös fájdalom torzította el Zúgószél arcát. Elfordult, hogy elrejtse, de Tanis világosan látta, mennyire szenved és akkor, váratlanul mindent megértett. Tehát még ezt is elveszi tőlük! A fél-elf kétségbeesetten behunyta a szemét.
— Aranyhold és én nem szóltunk volna neked erről, enélkül is van éppen elég bajod. — Zúgószél fölsóhajtott. — A gyermekünknek ősszel kellett volna megszületnie — mormolta —, akkor, amikor a selyemfák lombja rőtarany színűvé válik és amikor egy esztendeje Aranyholddal megérkeztünk Vigaszba a kék kristálypálcával. Azon a napon talált ránk a lovag, Fényeskardú Sturm... ő vitt el bennünket az Otthon fogadóba...
Tanis fölzokogott, mély, keserves zokogással, a fájdalom tőrként hasított a szívébe. Zúgószél szorosan átkarolta barátját.
— Azt tudjuk, hogy a selyemfák elpusztultak azóta — folytatta tompa hangon —, gyermekünknek csak elszenesedett, korhadt tuskókat mutathattunk volna. Most viszont majd olyannak láthatja meg azokat a csodálatos fákat, amilyennek az igazi istenek teremtették ő cet, egy olyan helyen, ahol örök életűek. Ne keseregj, barátom, testvérem! Segítettél, hogy a remény visszatérjen az emberek szívébe... hinned kell hát azokban az istenekben!
Tanis szelíden eltolta magától a síkföldit, nem volt rá ereje, hogy a szemébe nézzen. Saját lelke görcsbe rándult, eltorzult, mint Silvanesti meggyötört fái. Miféle hit? Neki már nem maradt hite! Mit számítanak neki az istenek? Ő maga hozta meg keserves döntését. Ő taszította el magától mindazt, ami valaha is érték volt számára az életében... elf-hazáját, Laurana szerelmét! Ő volt az, aki képes volt a barátságot is akár elpusztítani. Csupán Zúgószél tántoríthatatlan hűsége... ez a rosszul irányított hűség volt az, ami visszatartotta a síkföldit attól, hogy megtagadja őt.
Az elfek nem követhetnek el öngyilkosságot. Szentségtörésnek tartják azt, mivel hitük szerint miden lehetséges ajándék közül az élet a legnagyobb. De Tanis vágyakozva nézett a Vértenger örvényébe, várta, hogy az befogadja.
Jöjjön hát gyorsan az a halál! — könyörgött magában. Záruljanak össze fölöttem ezek a vérvörös hullámok! Hadd rejtőzzem el a mélyükön. És, ha ti valóban léteztek, istenek, és hallotok engem, egyetlen dolgot kérek tőletek; titkoljátok el Laurana előtt a szégyenemet! Máris túl sok embernek okoztam szenvedést...
De még most, hogy a lelke ezt a könyörgést rebegte, amely, mint remélte, az utolsó lesz Krynn földjén, egy
árnyék vetődött rá, amely sötétebb volt, mint a föléjük boruló viharfellegek. Ekkor meghallotta Zúgószél kiáltását és Aranyhold sikolyát, de a hangjukat elfojtotta a víz harsogása, amint a hajó alázuhant az örvény sötét mélyébe. Tanis még egyszer fölnézett és a feketén kavargó felhők közül egy hatalmas, kék sárkány tüzesen izzó szemét látta elővillanni. A szörnyeteg hátán ott ült Kítiara.
Semmiképpen sem akarván megadni nekik a fényes győzelem esélyét, Kit és Skie keresztültört az orkánon és most a sárkány, félelmes karmait előremeresztve, lecsapott, egyenesen Berem felé. A férfinak mintha gyökeret vert volna a lába, tehetetlenül nézte az alázuhanó sárkányt.
Tanis utolsó erejét összeszedve nekilódult a fedélzetnek és keresztülgázolt a kavargó, vörös áradaton. Tiszta erőből belefejelt Berem gyomrába és hanyatt lökte őt... a következő pillanatban elborította őket egy hullám. Tanis belekapaszkodott valamibe, nem tudhatta biztosan, mibe és szorosan hozzásimult a fedélzet deszkáihoz. A hajó egyszer csak egyenesbe állt. Amikor Tanis fölnézett, sehol sem látta Beremet. A magasból hallotta a sárkány dühödt rikoltását.
Ekkor Kitiara Tanisra mutatott és túlordította az őrkán bömbölését. Skie tüzes szeme most egyenesen rá szegeződött. A fél-elf fölemelte a kezét, mintha elhessegethetné vele a szörnyet és fölnézett a sárkány dühtől tébolyult szemébe, miközben az minden erejével megpróbálta meglovagolni az eszeveszett szélrohamokat.
Hát itt a vég, kapta magát a gondolaton, látva a sárkány felé markolászó karmait. Ennyi volt az élet! Ezért éltem, hogy végül ez az iszonyat végezzen velem! Egy pillanatra Tanis úgy érezte, mintha a levegőbe emelkedve elvesztette a lába alól a talajt. Csak annyit érzett, hogy vadul rázza a fejét és összefüggéstelenül üvöltözik valamit. A tengerár és a sárkány egyszerre csapott le rá. Nem látott maga körül semmi mást, csak vért... Tika Caramon mellett kuporgott, és úgy aggódott érte, hogy még félni is elfelejtett. De a harcős észre sem vette, hogy ott van. Csak meredten nézett a sötétbe, arcán könnyek csurogtak végig, keze ökölbe szorult és egyetlen szót ismételgetett végtelen litániaként. A hajó kétségbeesett, álomszerű lassúsággal billegett az örvény peremén, mintha maga a hajótest fája is valahogy megtorpant volna a rémülettől. Maquesta együtt vívta törékeny hajójával az életért folytatott végső küzdelmet, mozgósította maradék erőit, megpróbálta puszta akaraterejével megváltoztatni a természet törvényeit. De nem érhetett el vele semmit. A Perechon egyetlen, utolsó, reménytelen rázkódással túlsiklott az örvény szélén és alábukott a kavargó, bömbölő mélységbe.
Eresztékei megroppantak, árbocai kitöredeztek, az emberek üvöltve csúszkáltak a meredek fedélzeten, mialatt a vérvörös sötétség tátongó torkába szippantotta a hajót. Miután minden elcsitult, egyetlen szó lebegett tovább a vizek fölött, mint valami rémült áldás:
— Fivérem...
5.
Palanthasi Astinus a dolgozószobájában ült. Keze biztos mozdulatokkal vezette a lúdtollat az előtte lévő pergamenlapon. A toll hegye alól kikerülő tiszta, világős írás még távolról is jól olvasható volt. Astinus gyorsan teleírta a lapot, munkája közben látszólag még csak nem is gondolkodott. A felületes szemlélő úgy vélhette volna, hogy gondolatai a fejéből közvetlenül a tollba, onnan pedig a pergamenre áramlanak, olyan sebesen rótta a sorokat. Az írás folyamatát csak akkor szakította meg, amikor a tollat tintába mártotta, de ez a mozdulat is annyira gépies volt számára, hogy nem tartott tovább, mint föltenni az "i"-re a pontot vagy áthúzni egy "t" betűt.
A szoba ajtaja halk nyikordulással kinyílt. Astinus föl sem nézett munkájából, bár írás közben igazán nem gyakran zavarták meg. A történelemtudós az ujjain megszámolhatta volna, hányszor fordult elő vele ilyesmi. Az egyik ilyen eset az Összeomláskor következett be. Az alaposan megzavarta az írásban... még most is undorral gondolt vissza a kiömlött tintára, amely akkor az egész lapot tönkretette.
Egyszóval kinyílt az ajtó és egy árnyék vetődött az íróasztalára. Semmi sem hallatszott, bár az, árnyékához tartozó test mély lélegzetet vett, mintha meg akart volna szólalni. Az árnyék megremegett, agresszív lendületétől a test is összerázkódott.
Bertrem az, jegyezte meg magában Astinus, aki mindent megjegyzett és a jövő tájékoztatása végett elraktározott tudatának valamelyik zugában.
A fent jelzett napon az Ébrenlét huszonkilencedik órájában Bertrem belépett a szobámba. A toll rendületlenül száguldott tovább a lapon. Amikor annak végére ért, Astinus puhán fölemelte és rátette az asztal egyik végében fölhalmozott, hasonló méretű pergamenlapok oszlopának tetejére. Később, már éjszaka, amikor a történész befejezte munkáját és nyugovóra tért, esztéták léptek be a helyiségbe olyan áhítattal, ahogy papok lépnének egy szentélybe és összeszedték a pergamenlapokat. Óvatosan magukkal vitték a nagykönyvtárba. Itt azután a szilárd, biztos kézírással telerótt lapokat szétválogatták és sorba rakták, majd bekötötték a Krónikák, Krynn története, írta Palanthasi Astinus feliratot viselő vaskős kötetbe.