— Mester — szólalt meg Bertrem reszkető hangon.
A fent jelzett napon, az Ébrenlét harmincadik órájában Bertrem megszólalt — rótta a sorok közé Astinus.
— Bocsáss meg a zavarásért, Mester — folytatta Bertrem elhalón —, de az ajtód előtt haldoklik egy ifjú.
A fent jelzett napon, amint a Pihenés Órája 29-re hágott,
egy ifjú meghalt az ajtónk előtt.
— Tudd meg a nevét — mondta Astinus, de föl sem tekintett és az írást sem hagyta abba —, hogy följegyezhessem. Pontosan kell tudnom, hogyan írja. És tudd meg, honnan való és mennyi idős, ha még nincs vége teljesen.
— A nevét tudom, Mester — válaszolta Bertrem —, Raistlin. Vigasz városából származik, Abanasinia földjéről.
A fent jelzett napon, amint a Pihenés Órája 28-ra hágott, a Vigaszból való Raistlin meghalt...
Astinus ekkor abbahagyta az írást és föltekintett.
— Raistlin... Vigaszból?
— Igen, Mester — felelte Bertrem és hétrét görnyedt a nagy megtiszteltetéstől. Most első ízben fordult elő, hogy Astinus egyenesen ránézett, pedig Bertrem azoknak az esztétáknak a rendjébe tartozott, akik már több, mint egy évtizede éltek itt a nagy könyvtárban. — Talán ismered őt, Mester? Ezért merészeltelek megzavarni a munkádban. Azt kérte tőlem, hogy találkozhasson veled.
— Raistlin...
Astinus tollából egy csepp tinta ráhullott a pergamenre.
— Hol van most?
— A lépcsőn, Mester, ahol rátaláltunk. Arra gondoltunk, hogy talán ezek közül az új gyógyítók közül, akikről mostanában hallani, akik Mishakal istennőt tisztelik, valamelyik talán segíthetne rajta.
A történész bosszúsan nézte a tintapacát. Fölvett egy csipetnyi fehér, finom homokot és óvatosan ráhintette a foltra, hogy el ne maszatolja a később ráhelyezett lapokat. A következő pillanatban visszahajolt a munkája fölé.
— Ezt az ifjút semmiféle gyógyító sem szabadíthatja meg a betegségétől — mondta a tudós olyan hangon, amely akár az idő mélységeiből is származhatott volna. — De hozzátok be ide és helyezzétek el egy szobában.
— Hozzuk be a könyvtárba? — ismételte meg Bertrem mélységes megrökönyödéssel. — Mester, eddig még soha senki sem léphetett be ide, a mi rendünk tagjain kívül... — Majd megnézem őt, ha marad rá időm, amikor véget ér a nap — folytatta Astinus, mintha nem is hallotta volna az esztéta szavait. — Mármint, ha még életben lesz.
A toll ismét nekilendült a pergamennek.
— Igenis, Mester — mormolta Bertrem és kihátrált a szobából.
Miután becsukta az ajtót, az esztéta keresztülvágott az ősi könyvtár hűvös, néma márványcsarnokain, szeme nagyra nyílt az esemény fölötti csodálkozástól. Vastag, súlyős köpönyegével végigsöpörte a padlót, simára borotvált fején verejtékcseppek jelentek meg futtában, a szőkatlan erőfeszítéstől. Rendjének arra vetődő tagjai álmélkodva nézték; amint beviharzott a könyvtár főbejáratának kapuboltozata alá. Gyorsan kikukucskált a kapuba vágott kis üvegablakon és meglátta a fiatalember lépcsőn heverő testét.
— Azt a parancsot kaptam, hogy hozzuk be — fordult Bertrem a társaihoz. — Astinus fogadja őt ma este, ha addig életben marad.
Az esztéták döbbent csendben összenéztek és azon töprengtek, vajon milyen csapást hozhat ez rájuk?
Haldoklom!
A tudat keserűséggel töltötte el a varázslót. Feküdt a hűvös, fehér cellában, ahol az esztéták ágyba dugták és gyalázta saját vézna, törékeny testét, a próbatételeket, amelyek ilyen kegyetlenül megtörték és az isteneket, akik mindezzel sújtották. Addig ontotta a szidalmakat, amíg nem jött ki több szó a tőrkán és már a gondolkodáshoz sem maradt ereje. Azután csak hevert a fehér vászonlepedők alatt, amelyek szemfödélnek is beillettek volna és érezte, amint a szíve foglyul ejtett madárként vergődik a mellkasában. Raistlin életében másodszor volt teljesen egyedül és félt. Ezelőtt csak egyetlenegyszer maradt magára, az Ősmágia Legendás Tornyában a próbatétel három szörnyűséges napja alatt. És vajon akkor valóban egyedül volt-e? Azt gondolta, hogy nem, de nem emlékezett vissza világosan. A hangot... azt a hangot, amely néha megszólította őt, amelyet sohasem tudott igazán azonosítani, de mégis, valahogyan ismerősnek tűnt, azt mindig a toronnyal kapcsolta össze. Akkor ott segített rajta, mint már többször is azóta. Az a hang vele együtt élte túl a megpróbáltatást.
De most tudta, hogy ezt már nem élheti túl. A mágikus átalakulás, amelyen keresztülment, túlságosan nagy megterhelést jelentett gyönge testének. Igaz, sikerült, de milyen áron?
Az esztéták vörös köpönyegébe burkolózva találtak rá, amint vért hányt a márványlépcsőjükre. Amikor kérdeztek tőle valamit, nagy nehezen kinyögte Astinus nevét és a sajátját. Utána elveszítette az eszméletét. Amikor fölébredt, itt találta magát ebben a szúk, hideg szerzetesi cellában. Magához térve annak is tudatára ébredt, hogy haldoklik. Többet követelt a testétől, mint amire képes lehetett. A sárkánygömb talán megmenthette volna, de már nem futotta az erejéből semmilyen varázslásra. Az igék szavai kihullottak a tudatából.
Mindenképpen gyönge vagyok a gömb hatalmas erejének megfékezéséhez, döbbent rá. Ha csak egyetlen pillanatra rájön, hogy elveszítettem az erőmet, azonnal elemészt! Nem, most már csak egyetlen esélye maradt... a nagy könyvtárban őrzött kötetek. A sárkánygömb azt tudatta vele, hogy ezek a könyvek tartalmazzák a régi, hatalmas varázslók titkait, akikhez hasonlók többé sohasem lépnek Krynn földjére. Talán ugyanott megtalálhatja élete meghosszabbításának eszközét is. Beszélnie kell Astinusszal. Hozzá kell férnie a nagy könyvtár kincseihez, visította a rendíthetetlen esztétáknak, akik mindössze bólogattak neki válaszul.
— Astinus fogad ma este — mondták végül —, ha lesz rá ideje.
— Ha neki lesz rá ideje! — dühöngött Raistlin tehetetlenül. — Ha nekem lesz még időm! Érezte, hogy élete órájának homokszemei kiperegnek az ujjai közül és bármilyen erősen szorítaná markát, úgysem tudja azokat visszatartani.
Az esztéták sajnálkozó pillantásokkal méregették, nem tudták, mihez kezdhetnének vele. Hoztak ugyan neki némi ennivalót, de Raistlin egy falatot sem tudott enni. Még azt a keserű kotyvalékot sem tudta lenyelni, amely kissé enyhíthette volna a köhögését. Jobb híján mérgesen elzavarta a közeléből ezeket az idiótákat. Visszahanyatlott kemény párnájára és csak nézte, hogyan kúszik előre a napsugár a cellája falán. Életösztönének utolsó maradékát is megfeszítve próbált megnyugodni, tisztában lévén vele, hogy ez a féktelen düh különben végez vele.
Gondolatai visszaszálltak a fivéréhez.
Kimerülten lecsukta a szemét és elképzelte, hogy Caramon ott ül az ágya szélén. Szinte érezte, ahogy az izmos karok fölemelik a törzsét, hogy könnyebben lélegezzen. Még testvérének ismerős verejték-, bőr— és acélszagát is érezni vélte. Caramon biztosan gondját viselné... az a melák nem hagyná meghalni...