De nem... fogalmazódott meg benne a gondolat. Caramon mostanra már halott.
Mindnyájan meghaltak, a szerencsétlen bolondok. Nekem kell gondoskodnom magamról. Hirtelen észrevette, hogy ismét ájulás környékezi. Elkeseredett harcba kezdett, de elveszítette a csatát. Utolsó erőfeszítésével beledugta a kezét köpönyegének egyik zsebébe. Ujjai rákulcsolódtak a sárkánygömbre, amely ismét üveggolyónyira zsugorodott és abban a pillanatban magába nyelte a sötétség.
Emberi hangokra és arra ébredt, hogy valaki ott van vele a cellában. Átverekedte magát a sötétség rétegein, feltört öntudatának felszínére és kinyitotta a szemét.
Közben beesteledett. Lunitari vöröses fénye pislákolt be az ablaknyíláson, mint valami reszkető vérfolt a simafalon. Az ágya mellett gyertya égett valahol, annak fényében két ember föléhajoló árnyékát sejtette a homályban. Az egyikben azt az esztétát ismerte föl, aki belébotlott a lépcsőn. És a, másik? Valahogy az is ismerősnek tűnt...
— Ébredezik, Mester — mormolta a szerzetes.
— Valóban — jegyezte meg a férfi szenvtelenül. Föléhajolt, figyelmesen megnézte az ifjú arcot, elmosolyodott és némán bólintott, mintha valami régen várt vendége érkezett volna meg a mágus személyében. Különös volt az a tekintet, nem is kerülte el sem Raistlin, sem az esztéta figyelmét.
— Én vagyok Astinus — szólalt meg a férfi —, te pedig Raistlin vagy, Vigasz városából. — Az vagyok. — Raistlin ajka gyengén, alig hallhatóan formálta a szavakat. Amint fölnézett Astinusra, ismét
elöntötte a harag, amikor észébe jutott a tudós közönyös kijelentése, hogy találkozik vele, ha lesz rá ideje. Az arc láttán dermesztő hideg tört rá... még sohasem látott ennyire hűvös és érzéketlen arcot, amelyből hiányzik minden emberi érzelem és szenvedély. Ezen az arcon nem fogott az idő...
Raistlin felnyögött. Az esztéta segítségével ülő helyzetbe tornázta magát és Astinusra meredt.
A tudós észrevette Raistlin haragját és csöndesen megjegyezte: — Furcsán nézel rám, ifjú varázsló. Ugyan mit látsz azzal a homokóra-szemeddel?
— Egy férfit... látok... aki nem haldoklik-lihegte Raistlin, fájdalmasan kapkodva a levegőt. — Természetesen, miért, mit vártál? — pötyögte az esztéta és gyöngéden nekitámasztotta a haldoklót a párnáinak. — A Mester itt volt már akkor is, amikor beírta a krónikába Krynn első lakosának születését és akkor is itt lesz, amikor az utolsó halálát kell majd bejegyeznie. Így hangzik Gilean, a Könyvek Istenének tanítása.
— Ez igaz lehet? — suttogta a mágus.
Astinus könnyedén megvonta a vállát. — Az én életem története semmiség a világ történelméhez képest. Most pedig beszélj, Vigaszból való Raistlin! Mit óhajtasz tőlem? Egész kötetek maradnak ki, mialatt a veled való üres fecsegésre pocsékolom az időmet. — Egy szívességet... kérek... könyörgöm! — A szavak fájdalmasan szakadtak ki Raistlin melléből, apró vércseppek kíséretében. — Az én életemből... már csak... órák maradtak. Hadd töltsem el Őket... tanulással a ... nagy könyvtárban!
Bertrem nyelve szárazon tapadt a szájpadlásához a fiatal varázsló hallatlan arcátlanságának hallatán. Rémülten tekintett Astinusra és várta az elkerülhetetlen, ostorcsapásszerű elutasítást, ami bizonyára még a bőrt is letépi ennek a neveletlen ifjúnak a csontjairól.
Hősszú, néma pillanatok teltek el, amelyeket csak Raistlin lélegzetének sípoló nesze zavart meg. Astinus arckifejezése mit sem változott. Végül csak ennyit mondott hidegen: — Tégy, ahogy óhajtod.
Astinus nem törődött Bertrem megkövült képével, hátat fordított és megindult az ajtó felé. — Várj! — szólt utána Raistlin reszelős hangon. Miközben Astinus lassan megállt, a mágus felé nyújtotta reszkető kezét. — Azt kérdezted, mit láttam, amikor rád néztem? Most én kérdezem tőled ugyanezt. Én is megláttam valamit a te arcodon, amikor fölém hajoltál. Fölismertél engem! Te ismersz engem! Ki vagyok én? Milyennek látsz?
Astinus visszafordult, arca jeges, üres és kifejezéstelen volt, akár a márvány. — Te azt mondtad, hogy egy férfit látsz, aki nem haldoklik — suttogta a tudós a varázsló felé. Egy pillanatra elgondolkodott, majd megvonta a vállát és elfordult megint. — Én viszont egy olyan férfit látok, aki igen.
Ezekkel a szavakkal kilépett az ajtón.
Megállapítást nyert, hogy te, aki kezedben tartod ezt a könyvet, sikeresen túljutottál a próbatételeden az Ősmágia Legendás Tornyainak valamelyikében, és bebizonyítottad a képességedet egy sárkánygömb nagy más hasonló tárgy leigázására (lásd a ,,C" mellékletet), valamint, hogy megfelelő képességekkel rendelkezel olyan varázsigék kimondására...
— Igen, igen... — mormolta Raistlin és sietve futott végig a lapon pókokként sorakozó rúnákon. Türelmetlenül végigolvasta a fölsorolt varázsigéket és végre elérkezett az összegzéshez.
Miután mindezen követelményeknek, Mestereid megelégedésére eleget tettél, a kezedbe adjuk ezt a varázskönyvet. Itt van tehát a Kulcs, amellyel föltárhatod mágikus titkainkat. Raistlin artikulálatlanul üvöltve hajította félre az ezüst rúnákat tartalmazó, éjkék borítású varázskönyvet. Reszkető kézzel nyúlt a maga mellett fölhalmozott, ugyancsak éjkék kötésű fóliánsok következő kötete után. A rátörő köhögési roham azonban megbénította. Levegő után kapkodva rémülten gondolt rá, hogy nem folytathatja a munkáját.
Elviselhetetlen volta fájdalom. Néha már arra vágyott, hogy ragadja el az elmúlás, érjen véget az örökös kínszenvedés. Zsibbasztó gyöngeség lett úrrá rajta, s hagyta, hogy feje lebukjon az asztalra és megpihenjen a karján. Pihenés, ó édes, fájdalommentes pihenés! Lelki szemei előtt megjelent fivére képe. Ott volt Caramon, a túlvilági létben és várta kis testvérkéjének érkezését. Raistlin világosan látta ikertestvérének hűséges kutyaszemét, érezte a felé áradó sajnálatot...
Nyögve mélyet lélegzett és ülő helyzetbe kényszerítette magát. Méghogy Caramonnal találkozom! Hát teljesen elment az eszem? — förmedt saját magára. Micsoda ostobaság! Alvadt vérrel borított ajkát megnedvesítette pár csepp vízzel és máris nyúlt, hogy közelebb húzza magához a következő, éjkék kötésű varázskönyvet. A gyertyafényben fölvillantak az ezüst rúnák és a jéghideg érintésű kötés pontosan olyannak látszott, mint a körülötte fölhalmozott többi köteté. Ugyanolyan volt ez a borító, mint azé a varázskönyvé, amely a birtokában volt, amelynek minden jelét már betéve ismerte, s amely a valaha élt legnagyobb varázsló, Fistandantilus varázskönyve volt.
Raistlin remegő kézzel nyitotta föl a fedelét. Lázas szemével csak úgy falta a rúnákat, olvasta a már ismerős ajánlást, amely szerint csak a magasabb rangú varázslók olvashatják és rendelkeznek elég tudással a benne rejlő igék megértéséhez. Bárki más tekintene ezekre a lapokra, nem láthat rajtuk semmi mást, csak értelmetlen ákombákomokat.
Raistlin megfelelt minden követelménynek. Egész Krynn földjén talán ő volt az egyetlen Fehér vagy Vörös Köpönyeges varázsló, talán csak a nagy Par-Saliant leszámítva, aki ezt elmondhatta magáról. Mégis, amikor beletekintett a könyvbe, nem volt más számára benne, mint némi zagyva irkafirka.
Itt van tehát á Kulcs, amellyel föltárhatod mágikus titkainkat!
Raistlin vékony, vinnyogó hangon fölsikoltott és fojtogatni kezdte a zokogás. Keserű, tehetetlen haraggal vetette magát az asztalra és söpörte le a könyveket a padlóra. Ujjai tébolyultan markolták a levegőt és újból felüvöltött. A varázslat, amelynek megidézéséhez túl gyönge volt, most valahogy mégis engedett a dühének.