Astinus döbbenten elhallgatott, csak most jött rá, hogy mit mondott, mit cselekedett. De Raistlin többé már nem látta őt. Homokóra-pupillája kitágult, körülötte lánggal égett az aranyló dicsfény.
— A Kulcs! — suttogta elrévülten. — Most már tudom... most már megértem!
A legkisebb mozdulathoz is alig elegendő erővel, Raistlin belenyúlt az övéről csüngő jelentéktelen bőrzacskóba és elővette belőle a játékgolyónyi sárkánygömböt. Megtartotta reszkető kezében és belebámult gyorsan elhomályosodó szemével.
— Tudom, hogy ki vagy — suttogta Raistlin utolsó leheletével. — Most már ismerlek és esedezem, hogy jöjj a
segítségemre, ahogy már megtetted a toronyban és Silvanestiben. Áll az alku! Ments meg engem és én megmentelek téged!
A varázsló teste elernyedt. Ritkás, fehér hajjal borított feje lekoppant a padlóra, elátkozott látású szeme lecsukódott. A sárkánygömböt markoló ujjai kinyíltak, de mégsem engedték el egészen... az már erősebben hozzátartozott, mint maga a halál.
Raistlin alig volt több, mint egy vörös ruhadarabokba bugyolált csontkupac, úgy hevert ott, mozdulatlanul, a varázsigéje által megperzselt könyvtárban szerteszórt pergamenlapok között.
Astinus hosszú pillanatokig nézte a tetemet, alakja fürdött a két hold ezüstös-vörös fényében. Végül lehajtotta a fejét és kiment az elnémult könyvtárteremből... becsukta és remegő kézzel be is zárta maga mögött az ajtót.
Lassan visszaballagott a szobájába és órákig ült mozdulatlanul, vakon meredve a sötétbe.
6.
— Márpedig azt mondom, hogy Raistlin volt az!
— Én meg azt mondom, hogy ez a bozontos elefántról, távolba repítő gyűrűről vagy levegőbon élő növényekről szóló történeteid újabb díszpéldánya és mindjárt a nyakad köré is tekerem érte azt a vacak abroncsbotodat! — morogta Kova mérgesen.
— Nagyon is Raistlin volt — makacskodott Tasslehoff, de olyan csöndesen, hogy nem lehetett hallani, mialatt kettesben sétáltak Palanthas szép városának ragyogó, széles utcáin. A surranó már hosszú évek tapasztalatából jól tudta, meddig mehet el Kova piszkálásában és a törpe ingerküszöbe rendkívül alacsony volt az utóbbi napokban. — És Laurana fejét se tömd az eszelős meséiddel! — zsémbelt tovább Kova, pontosan kitalálva Tass következő gondolatát. — Úgyis van neki elég baja!
— De...
A törpe megállt és sűrű, fehér szemöldöke alól sötéten végigmérte a surranót.
— Megígérted?
— Jól van na, persze! — sóhajtott föl Tass.
Nem lett volna olyan komisz a helyzete, ha nem teljesen biztos benne, hogy tényleg látta Raistlint. Kovával együtt éppen Palanthas nagy könyvtárának lépcsői előtt sétáltak el, amikor a surranó éles tekintete megakadt ott valamin, amit körültolongtak a szerzetesek. Amikor Kova a szemközti épület egy különlegesen mesteri, törpe kőművesek munkáját dicsérő részletében gyönyörködött, Tass kihasználta az alkalmat és fürgén odasettenkedett, hogy jobban megnézze, mi történik a lépcsőn.
Legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy a szerzetesek fölemelnek egy pontosan olyan alakot, mint Raistlin... aranyló bőr, vörös köpönyeg, meg minden... és becipelik a könyvtárba. De mire izgatottan átrohant az utca túloldalára és odavonszolta a zsörtölődő törpét, a csoport már eltűnt a kapu mögött.
Tass még föl is rohant a lépcsőn és bebocsáttatást követelve megdöngette a kaput. De a kukucskálón kinéző esztéta annyira rémültnek látszott a puszta gondolattól, hogy egy surranót beengedjenek a könyvtárba, hogy a botránytól tartó törpe elvonszolta onnan a barátját, még mielőtt a szerzetes kinyithatta volna a száját.
Mivel a surranók esetében az ígéreteknek nem sok súlya van, Tass mégis úgy gondolta, hogy elmeséli Lauranának az esetet, de amikor az elf-lány késő este előkeveredett és meglátta annak elgyötört, szomorú, aggódó és kialvatlan arcát, a lágyszívü surranó magában elismerte, hogy ezúttal talán mégis Kovának van igaza. Ha tényleg Raistlin volt az, akkor valami titkos úton is járhatott és aligha örvendezett volna, ha hívatlanul rátörnek. Viszont...
A surranó sóhajtozva kutyagolt tovább, rugdalta a kavicsokat az utcán és bámulta a várős nevezetességeit. Palanthas valóban figyelemre méltó hely volt. A várős még a Hatalom Korszakában is híres volt kecses szépségéről. Krynn egyetlen városa sem volt hozzá hasonlítható, legalábbis ami az emberek településeit illeti. Kör alakúra építették, mint egy kocsikereket és a várős központja szó szerint maga volt benne a kerékagy. Minden nagyobb hivatalős épület itt összpontosult, azok széles lépcsőfeljárói és karcsú oszlopai lélegzetelállítóan lenyűgözőek voltak. A kerek városközpontból széles sugárutak vezettek a szélrózsa nyolc fő irányába. Kockakövekkel rakták ki Őket (természetesen az is törpe-munka volt), oldalukon fasorok húzódtak, amelyek lombja egész évben fénylőn aranylőtt. Ezek a sugárutak egyrészt északra, a kikötőbe, másrészt az óvárőst körülvevő fal hét kapujához vezettek.
Ezek a kapuk maguk is építészeti remekművek voltak, egy-egy pár karcsú minaret őrizte őket, amelyek jóval több, mint háromszáz lábnyi magasságba emelkedtek. Az óvárős falain kőbe vésett domborművek jelenítették meg a várős történetét az Álmok Korából. É falakon kívül épült az Újváros. Gondosan az óvárős mintájára építették szintén kör alakúra és ugyanúgy átszelték a széles, fasorokkal szegélyezett sugárutak. Az újváros köré azonban már nem húztak falakat. A palanthasiak nem nagyon kedvelték a falakat, amelyek szerintük megbontották az egységes városképet, s ezért az utóbbi időkben sem az ó, sem az Újvárosban nem építettek semmit, ami nem illett volna bele a városképbe. Palanthas alkonyi körvonalai gyönyörűséges látványt nyújtottak... egyetlen dolgot kivéve. Tass elkalandozó gondolatait Kova erőteljes hátba bökése zavarta meg.
— Mi a fene jött rád? — mordult rá mérgesen a törpére.
— Most éppen hol vagyunk? — kérdezte Kova zsémbesen és csípőre tette a kezét.
— Nős, itt vagyunk... — nézett körül Tass —, vagyishogy itt vagyunk, azt hiszem... de különben, mégiscsak azt hiszem, hogy nem is itt vagyunk a... — és szúrós szemmel meredt Kovára. — Mondd, hogy a csudába vezethettél rossz felé?
— Hogy ÉN! — a törpét majd' szétvetette a düh. — Te vagy az útikalauz! Te vagy a térképbújó! Te vagy az a surranó, aki úgy ismeri ezt a várost, mint a saját tenyerét! — De elgondolkodtam — védekezett Tass tétován.
— Mi a fenén? — bődült rá Kova.
— Igazán mély gondolataim voltak — dünnyögte Tass sértetten.
— Ugyan, ne is törődj velük! — torkollta le Kova és föl-alá tekingélt az utcán. Valahogy nem nagyon tetszett neki a dolgok állása.
Valóban eléggé furcsa ez a környék — visszhangozta Tass fürgén a törpe ki nem mondott gondolatát. —Valahogy olyan sivár... nem olyan, mint a többi utcák. —Vágyakozva nézett végig a néma, üres épületeken. — Kíváncsi vagyok...
Ne légy! — förmedt rá Kova. — Egy csöppet se! Máris megyünk vissza arra, amerről jöttünk...
— Naa! Gyere már tovább! — kérlelte Tass és tovaszökellt a néptelen utcán. — Csak még egy kicsit... nézzük meg, mi lehet arra lefelé! Tudod, hogy Laurana is azt mondta, nézzünk jól körül... derítsük föl az erős... az erélyes... szóval azokat a hogyishívjákokat. — Erődítményeket — morogta Kova és vonakodva csoszogott a surranó után. — Errefelé különben sincs egy szál se, te fakilincs! Ez ugyanis a város közepe. Ó meg a régi város körüli falakra gondolt. .