A fogadós utánanézett és jól látta, amint elhalad az ablak előtt, lehajtott fejjel feszül neki az orkánnak, miközben köpönyege vadul csapkod körülötte.
Egy másik alak is figyelemmel követte a tisztet. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó bevágódott, a részeg sárkányfattyú fölkapta a fejét, fekete hüllőszeme csak úgy villogott. Óvatosan kelt föl az asztal mellől és gyors, biztos léptekkel megindult. Karmos lábán könnyedén odaszökellt az ablakhoz és kibámult rajta. Várt néhány pillanatig, majd maga is kinyitotta az ajtót és eltűnt a viharban.
A fogadós látta az ablakból, hogy a sárkányfattyú ugyanarra indul, mint a tiszt. Közelebb totyogott az ablakhoz és orrát az üveghez nyomva kinézett rajta. Vad ötétség uralkodott odakint. Az utcákat máskor megvilágító, magas vastartókban égő tüzek most sisteregve sziporkáztak a süvöltő szélben és zuhogó esőben. De a fogadósnak úgy tűnt, hogy látja, amint a sárkánysereg tisztje befordul a város központja felé vezető egyik utcába. A legsötétebb árnyékba húzódva ott osont a nyomában a sárkányfattyú is. A fogadós megcsóválta a fejét és fölébresztette a pult mögött egy karosszékben szundikáló éjszakai ügyeletest.
— Az az érzésem, hogy a Nagyúr ma este megérkezik, akárhogy esik vagy fúj —
magyarázta az álmos pincérnek. —-Azonnal ébressz föl, ha valóban megjönne!
Megrázkódott és még egyszer kibámult a sötét éjszakába, lelki szemeivel maga előtt látva, amint a katonatiszt végigsiet Roncsosd kihalt utcáin, a sárkányfattyú árnyalakja meg ott ólálkodik a nyomában.
— Bár, ha jobban meggondolom — motyogta félhangon —, mégis inkább hagyj aludni! Az orkán teljesen megbénította a várost ezen az éjszakán. A kocsmák, amelyek pislákoló ablakaikkal rendesen hajnalig nyitva tartottak, most bezártak és ablaktábláikat is becsukták a vihar ellen. Az utcák elnéptelenedtek, senki sem merészkedett ki olyan orkánba, amely bárki emberfiát ledönthetett volna a lábáról és még a legmelegebb ruhán is könnyűszerrel áttört dermesztő hidegével.
Tanis lehajtott fejjel, fürgén igyekezett előre, s amennyire tehette, a szélvihar erejét valamelyest csökkentő, sötétbe burkolózó házak tövében haladt. Szakállát így is hamarosan belepte a dér, s apró, éles hópihék marták az arcát. A fél-elf reszketett a hidegtől és átkozta magában a bőréhez érő, jeges sárkánypáncélt. Időnként hátrapillantott, hogy meggyőződjön róla, nem keltett-e különös érdeklődést valakiben a fogadóból való hirtelen távozása, de hiába meresztette a szemét, nem látott semmit. A havas eső olyan vadul kavargott körülötte, hogy még a házak körvonalait is alig vehette ki, nemhogy valami mást is meglásson.
Egy idő után úgy döntött, hogy jobb lesz, ha csak arra figyel, hogy a helyes utat megtalálja. Hamarosan annyira elgémberedett a hidegtől, hogy már nem is igen törődött vele, vajon követi-e valaki vagy sem.
Csak rövid ideje tartózkodott Roncsosd városában, hogy pontosak legyünk, mindössze négy napja... és azoknak jó részében is állandóan vele volt.
Tanis erővel próbálta száműzni a lány emlékét a tudatából, miközben az utcatáblákat leste az esőfüggönyön át. Csak nagyjából sejtette, merrefelé halad. A barátai egy távoli fogadóban voltak, valahol a város peremén, távol a dokkoktól, a bároktól és bordélyházaktól. Egy pillanatra rémülten villant az eszébe, mit is csinálna, ha eltévedne. Kérdezősködni semmiképpen sem merne utánuk...
De végül csak megtalálta, amit akart. Botladozott a néptelen utcákon, csúszkált a jégen és kis híján elsírta magát a megkönnyebbüléstől, amikor végre megpillantotta a keresett fogadó vadul táncoló cégérét. Valahogy még a neve sem jutott az eszébe, de most azért fölismerte: "Révgát fogadó!
Ostoba elnevezés, gondolta magában és úgy reszketett a hidegtől, hogy még a kilincset is alig tudta megragadni. Fölrántotta az ajtót, amit, miután a szél ereje beröpítette a helyiségbe, csak nagy erőfeszítéssel tudott becsukni maga után.
Ezen a lepusztult helyen persze nem volt semmiféle éjszakai ügyeletes. A koszos tűzhely rostélya mögött füstölgő fahasábok fényénél észrevett a pulton egy gyertyacsonkot, amely nyilvánvalóan a záróra után hazatévelygő vendégek "kényelmét" szolgálta. A keze úgy remegett, hogy alig tudott szikrát csiholni a tűzszerszámából. Elgémberedett ujjait csak némi idő után tudta munkára fogni, akkor végre meggyújtotta a gyertyadarabot és pislákoló fényénél fölkapaszkodott az emeletre.
Ha megfordult volna, hogy kinézzen az ablakon, megláthatta volna, amint egy homályos alak behúzódik egy kapualjba az utca túlsó oldalán... de Tanis nem törődött a háta mögött lévő ablakkal, elég volt kitapogatnia a lépcsőfokokat az orra előtt.
— Caramon!
A nagydarab harcos egy szemvillanásnyi idő alatt fölült, ösztönösen fegyveréhez kapott, még mielőtt kérdőn a fivérére nézett volna.
— Valami zajt hallottam odakint — suttogta Raistlin. — Mint amikor kardhüvely ütődik a páncélhoz.
Caramon a fejét rázva próbált szabadulni álmosságától és karddal a kezében kimászott ágyából. Odaosont az ajtóhoz, ahonnan már ő is meghallotta az éberen alvó fivérét fölébresztő zajt. A szobák előtt húzódó folyosón páncélba öltözött alak lopakodott végig. Caramon látta, amint sápadt gyertyafény szűrődik be az ajtó alatti résen. A vértezet halk csörömpölése éppen az ő ajtajuk előtt hallgatott el.
A gyertyafény keskeny csíkja megrebbent... a kinti alak biztosan a másik kezébe vette a gyertyát, hogy jobban hozzáférjen a kardjához. Caramon előrenyúlt és lassan, csöndesen félrehúzta az ajtó reteszét. Várt egy pillanatig. Nem történt semmi. Az illető biztosan tétovázik, talán azon töpreng, vajon ez-e a keresett ajtó. Nos, mindjárt meggyőződhet róla, gondolta magában a harcos.
Hirtelen rántással föltépte az ajtót. Kiszökkent mögüle, megragadta a sötét alakot és berántotta a szobába. Izmos karjának minden erejével a padlóra terítette a páncélos férfit. A gyertyacsonk elgurult... lángja belefulladt saját viasztócsájába. Raistlin már mormolta is a varázsigét, amely majd pókhálószerű, ragadós szálakkal béklyózza le az áldozatot. —Állj, Raistlin, hagyd abba! —kiáltotta az alak. Caramon fölismerte a hangot és megrázta a fivérét, hogy megtörje mágikus összpontosítását.
-Raist! Ez Tanis!
A mágus megrázkódott, magához tért révületéből, karja bénultan lehanyatlott. A következő pillanatban a melléhez kapott és felköhögött.
Caramon aggódó pillantást vetett ikertestvére felé, de Raistlin türelmetlen kézmozdulattal leintette. A harcos tehát visszafordult Tanishoz, lehajolt és talpra segítette őt.
— Tanis! — kiáltotta, és lelkes ölelésével kis híján kiszorította belőle a szuszt. — Hová tűntél? Majd' belebetegedtünk az izgalomba. Minden istenekre, te megfagytál! Gyere ide, mindjárt fölélesztem a tüzet. —Raist — fordult még egyszer a fivéréhez Caramon —, biztos, hogy jól vagy?
— Rám ne legyen gondod! — suttogta Raistlin. Visszahanyatlott az ágyára és kapkodva szedte a levegőt. Szeme aranylón villant a föllobbanó lángok fényében, amint a hálásan a tűzhely mellé kuporodó fél-elfre nézett. — Inkább hívd ide a többieket!
— Helyes! — ugrott Caramon máris az ajtó felé.
— Előbb azért jó lenne, ha fölvennél magadra valamit — jegyezte meg a varázsló szemrehányóan.
Caramon elvörösödött, visszafutott az ágyához és előkotorta bőrnadrágját. Gyorsan fölráncigálta, majd inget is húzott magára, úgy sietett ki a folyosóra és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Tanis és Raistlin hallotta, hogy csöndesen kopogtat a síkföldiek ajtaján. Hallották Zúgószél nyers kérdését, majd a harcos izgatott, hadaró magyarázatát. Tanis Raistlin felé fordult, látta, amint a varázsló áthatóan méregeti különös, homokóra-szemével, mire elfordította a fejét és belebámult a tűzbe.