A rémisztő sárkánymaszk mögött a Nagyúr szeme összeszűkült, tekintete vészjóslóan hideggé vált. Égy pillanatig még ott állt az ajtóban, nem törődött a mellette bezúduló, köpönyegét vadul lobogtató széllel.
— Gyere föl! — vetette oda végül ridegen a sárkányfattyúnak.
A teremtmény bólintott és a nyomába szegődött, karmos lába karistolta a deszkapadlót. — Esetleg valamit... — nyifogta rémülten az éjszakás a félelmes, falrengető csattanással bevágódó ajtó felé.
— Semmit! — förmedt rá Kitiara és kezét kardja markolatára téve elvonult a kocsonyaként reszkető alak mellett. Pillantásra sem méltatta... nekivágott a lakosztályához vezető lépcsőnek, mialatt a szerencsétlen ember összetörten zuhant vissza a székére.
Kitiara nagy kulccsörgéssel nyitotta ki az ajtót, belépett és azonnal körülpásztázta tekintetével a helyiséget.
A szoba üres volt.
A sárkányfattyú türelmesen, némán várakozott a háta mögött.
Kitiara dühödten, vad erővel rántotta meg a sárkánysisak szíját és letépte a fejéről. Lehajította az ágyra és a válla fölött hátrakiáltott:
— Gyere be és csukd be az ajtót!
A sárkányfattyú engedelmeskedett a parancsnak... halkan hajtotta be az ajtószárnyat. Kitiara nem nézett a teremtményre... csípőre tett kézzel, sötéten meredt a földúlt ágyra. — Szóval elment! — mondta, inkább kijelentő, mint kérdő hangsúllyal.
— Igen, Nagyúr! — selypítette a sárkányfattyú, sziszegő hangján.
— És követted őt, ahogy megparancsoltam?
Természetesen, Nagyúr — hajolt meg a hüllőember.
— És hová ment?
Kitiara végigsimított sötét, göndör haján. Még mindig nem fordult meg, így a sárkányfattyú nem láthatta az arcát és fogalma sem lehetett róla, milyen érzelmeket rejteget előle... ha egyáltalán vannak érzelmei.
— Egy fogadóba, Nagyúr, a város szélén, a neve "Révgát".
— Egy másik nőhöz? — a Nagyúr hangjában feszültség érződött.
— Nem hinném, Nagyúr — a sárkányfattyú elnyomott egy mosolyt. — Azt hiszem, valami barátai vannak ott. Jelentették, hogy idegenek szálltak meg abban a fogadóban, de mivel a leírásuk nem felelt meg a Smaragdemberének, nem hallgattuk ki őket.
— Hagytatok ott megfigyelőt?
Természetesen, Nagyúr. Azonnal tájékoztatunk, ha ó maga, vagy közülük bárki elhagyná a fogadót.
A Nagyúr még egy pillanatig mozdulatlanul állt, azután végre megfordult. Az arca hideg volt és nyugodt, bár kísértetiesen sápadt. Elfehéredésének azonban számos jó oka lehetett, gondolta a sárkányfattyú. Hosszú utat kellett végigrepülnie vissza a Főpap Tornyától... azt is beszélik, hogy az ottani serege csúfos vereséget szenvedett... mellesleg előkerültek a legendás sárkánydárdák, valami sárkánygömbökkel együtt. Azután a Sötétség Királynője által olyannyira keresett Smaragdembert sem sikerült megtalálnia, holott a kémek jelentése szerint itt tartózkodik a városban. A Nagyúrnak jó néhány dolog miatt kell aggódnia, mulatott magában a sárkányfattyú. Miért is búslakodna egyetlen férfi miatt? Annyi szeretője lehet, amennyit csak megkíván,' sőt, jórészt jóképűbbek és sokkal szolgálatkészebbek, mint ez a búsképű fél-elf. Ott van például Bakaris...
— Helyesen cselekedtél — szakította meg Kitiara a sárkányember töprengését.
Nemtörődöm szemérmetlenséggel lehányta magáról a páncélját és közönyösen legyintett. Ismét önmaga volt. — Ezért meglesz a jutalmad. Most pedig hagyj magamra!
A sárkányfattyú meghajolt és szemét a padlóra szegezve sebesen távozott. A teremtmény nem hagyta megtéveszteni magát... kifelé menet észrevette azt a cetlit. Még azt is megállapította, hogy finom elf-betűkkel rótt írás áll rajta. Alig csukta be maga után az ajtót, csörömpölő zajra lett figyelmes... a sárkánypáncél egy darabja csapódott odabent teljes erőből a falnak.
2
Az üldözés
Reggel felé az orkán kitombolta magát. Az ereszről aláhulló vízcseppek egyhangú kopogásának ritmusa úgy lüktetett Tanis sajgó fejében, hogy szinte visszakívánta a dühöngő vihart. Az ég szürke volt és ólmos súllyal nehezedett a fél-elf lelkére. — A tenger-még biztosan nagyon háborog — mormolta Caramon csüggedten. Miután nagy figyelemmel hallgatta végig Port Baliforban a Malacfütty fogadó tulajdonosa, Vilmos által mesélt valamennyi tengerészhistóriát, Caramon lassan magát is afféle tapasztalt tengerészkapitánynak érezte. Senki sem szállt vele vitába, mivel egyikük sem értett semmit a tengerészethez. Csak Raistlin nézte fivérét gúnyos mosollyal, amikor... annak ellenére, hogy egész életében csak párszor ült hajón, jobbára kisebb csónakokon... úgy beszélt, mint valami vén tengeri medve. — Talán még innen kimennünk is nagyon kockázatos lenne... — szólalt meg Tika.
— De megyünk... még ma! — mondta komoran Tanis. — Még akkor is, ha úszva kell távoznunk ebből a városból.
A többiek egymásra pillantottak, majd visszafordultak Tanishoz. A fél-elf az ablak előtt állt és kifelé bámult, így nem láthatta összeráncolt szemöldöküket és vállrándításaikat, de azért tisztában volt az érzelmeikkel.
A társaság az ikrek szobájában gyúlt össze. Még jó órányi idő volt pirkadatig, de Tanis azonnal fölébresztette őket, amint meghallotta, hogy csöndesedik a vihar.
Mély levegőt vett és szembefordult társaival. — Sajnálom... lehet, hogy önkényességnek tűnik — mondta —, de olyan veszélyekről tudok, amelyeket nem magyarázhatok el most rögtön. Nincs rá idő. Csak annyit mondhatok, hogy életünkben eddig sohasem jártunk olyan közel a csúfos pusztuláshoz, mint e pillanatban, ebben a városban! El kell innen mennünk, mégpedig most, azonnal! Rádöbbent, hogy a hangja hisztérikussá élesedik, ezért elhallgatott.
Teljes volt a csönd, majd Caramon szólalt meg bizonytalanuclass="underline" — Hát persze, Tanis... — Már mindent összecsomagoltunk — tette hozzá Aranyhold —, bármikor indulhatunk, ha úgy látod jónak.
— Akkor gyerünk! — mondta határozottan Tanis.
— El kell mennem a holmiért — szólalt meg Tika reszkető hangon.
— Menj csak, de siess! — utasította Tanis.
— Majd é...én segítek — ajánlkozott Caramon csöndesen.
A Tanishoz hasonlóan, zsákmányolt sárkánypáncélba öltözött nagydarab harcos és a lány gyorsan eltávozott, talán abban a reményben, hogy lophatnak még néhány utolsó, magányos percet — gondolta magában a fél-elf a türelmetlenségtől reszketve. Zúgószél és Aranyhold is elsietett a csomagjaikért. Raistlin mozdulatlanul a helyén maradt. Neki minden szükséges holmija kéznél volt: kincset érő varázskellékeivel teli zsákocskái, varázspálcája és jelentéktelen tasakjában a fölbecsülhetetlen értékű, golyónyivá zsugorodott sárkánygömb.
Tanis érezte, hogy Raistlin különös tekintete rámered, úgy, mintha a varázsló egyenesen behatolt volna lelkének sötét mélységeibe azzal a furcsán csillogó, aranyló szemével. De a mágus mégsem szólt semmit. Vajon miért? — gondolta Tanis mérgesen. Most szinte örömmel vette volna Raistlin kérdezősködését vagy vádjait. Megkönnyebbülést jelentett volna számára, ha könnyíthet a lelkén és föltárhatja az igazságot... még úgy is, hogy tisztában volt annak minden lehetséges következményével.
De kínzó köhögését leszámítva Raistlin egy hangot sem hallatott. Néhány percen belül mindenki visszatért a szobába.