Készen vagyunk, Tanis — mondta Aranyhold fojtott hangon.
Egy pillanatig Tanis nem tudott megszólalni. Elmondom nekik, tépelődött magában. Fölsóhajtott és a gyülekezet felé fordult. Megpillantotta társai arcát, érezte iránta való bizalmukat, belé vetett hitüket. Feltétel nélkül készen álltak követni őt. Nem törhette le bizakodásukat. Nem ingathatta meg ezt a hitet, hiszen ez volt minden, amiben megkapaszkodhattak. Fölsóhajtott és csak ennyit mondott mogorván:
Rendben van — és az ajtóhoz lépett.
Maquesta Kar-Thon arra ébredt, hogy valaki megdöngeti a kabinja ajtaját. Hozzászokott, hogy bármelyik pillanatban megszakíthatják az álmát, ezért azonnal fölpattant és máris nyúlt a csizmája után.
Mi történt? — kiáltotta.
Mielőtt megkapta volna a választ, gyorsan fölmérte a helyzetet. A kabinablakon kinézve megállapította, hogy az orkán elcsitult, de a hajó ringásából azt is kikövetkeztette, hogy a tenger még erősen háborog.
Itt vannak az utasok! — kiáltotta valaki és ő azonnal fölismerte első tisztje hangját. — Szárazföldi patkányok! — morogta ingerülten, fölsóhajtott és lerúgta félig fölhúzott csizmáját. — Küldd vissza őket! — parancsolta és visszafeküdt az ágyába. — Ma nem bontunk vitorlát!
Valami szóváltásra kerülhetett sor odakint, mert hallotta, amint a tisztje hangja ingerülten megemelkedik, egy másik pedig visszaordít neki. Maquesta elcsigázottan mégis felkelt. Első tisztje, Bas Ohn-Koraf minotaurus volt... egy nem valami könnyed természetű faj képviselője. Rendkívül erős volt és bármikor kész az ölésre... többek között ezért is került a tengerre. Egy olyanhajón, mint a Perechon, senki sem firtatta a másik múltját. Maquesta kirúgta kabinja ajtaját és fölsietett a fedélzetre.
— Mi történik itt? — kiáltotta legszigorúbb hangján, miközben első tisztjének vadállati fejéről egy sárkánytisztnek látszó alak vörös szakállas képére fordította tekintetét. De azonnal fölismerte a férfi enyhén ferde vágású szemét és keményen belenézett.
— Azt mondtam, fél-elf, hogy ma nem bontunk vitorlát és úgy is gon...
— Maquesta — vágott közbe Tanis gyorsan —, beszélnem kell veled! — Már lépett is felé a minotaurus mellett, de Koraf keményen megragadta és visszapenderítette. A fél-elf háta mögött fölmordult és előrelépett egy jóval nagyobb termetű sárkánytiszt. A minotaurus szeme mohón fölcsillant és a derekára csavart selyemsál mögül előrántott egy görbe tőrt. A fedélzeten máris összesereglett a legénység és kíváncsian várta az összecsapást. — Caramon — szólt Tanis és kezével nyugalomra intette őket.
— Kof... — csattant föl Maquesta, és haragos pillantásával arra emlékeztette első tisztjét, hogy ezek fizető utasok, és nem bánhat velük durván, legalábbis a szárazföld közelében nem.
A minotaurus fogait vicsorította, de a tőr épp olyan gyorsan tűnt el, ahogy elővillant. Kof megfordult és sértődötten elballagott, a legénység morgolódott, de azért tovább figyelt. Máris igen érdekesnek ígérkezett a mostani utazás.
Maquesta talpra segítette Tanist és éppolyan tüzetesen vizsgálta a tekintetével, mint azokat, akik munkára jelentkeznek a hajóra. Azonnal föltűnt neki, hogy a fél-elf drámai változáson ment keresztül azóta, hogy alig négy nappal ezelőtt először találkozott vele, amikor azzal a nagydarab harcossal hármasban nyélbe ütötték a megállapodást a Perechon kibérléséről.
A férfi úgy nézett ki, mint aki azóta oda-vissza megjárta Abyss mélységeit. Meglehet, valami komoly bajba keveredett — gondolta zavartan. Nos, nem én fogom kihúzni belőle... legalábbis nem úgy, hogy a hajómat tenném érte kockára. Viszont a barátaival együtt már kifizették az útiköltségfelét. Maquestának pedig szüksége volt a pénzre. Manapság nehéz dolga volt egy kalóznak, amikor a Nagyurakkal kellett fölvennie a versenyt...
— Gyere a kabinomba! — szólította föl Maq nyersen és máris megindult előtte.
— Maradj itt a többiekkel, Caramon! — fordult a társához a fél-elf. A termetes harcos bólintott. Caramon sötéten végigmérte a minotaurust és visszaballagott társaihoz, akik csekélyke ingóságaik körül toporogtak.
Tanis szó nélkül ereszkedett le Maq nyomában és bebújt utána a kajütbe. Az apró helyiség még két embernek is szűk volt. A Perechon karcsú építésű, csinos, fürge és könnyen manőverezhető hajó volt. Eszményi volt Maquesta foglalkozása szempontjából, amikor gyorsan kellett ki-be siklania a kikötőkbe, fölvennie vagy leraknia olyan árukat, amelyekhez nem szükségszerűen volt bármi köze. Alkalmasint ugyanis azzal is gyarapította a jövedelmét, hogy elcsípett egy-egy Palanthas vagy Tarsis kikötőjéből útra kelő, gazdag rakománnyal terhelt kereskedőhajót és lecsapott rá, mielőtt annak legénysége észre térhetett volna. Ilyenkor megcsáklyázták és kifosztották áldozatukat és villámgyorsan odébb állt.
Arra is képes volt, hogy bármikor lehagyja a Sárkány Nagyurak nehézkes hajóit, bár alapelvének tekintette, hogy békén hagyja őket. Mostanában azonban a Nagyurak hajói egyre gyakrabban adtak díszkíséretet a kereskedőbárkáknak. A legutóbbi két útja során Maquesta komolyösszegeket veszített, ez volt az egyik oka, hogy utasok szállításáig süllyedt, amit sohasem tett volna meg normális körülmények között. A fél-elf levette a sisakját és leült... helyesebben lezöttyent az asztal mellé, mivel szokatlan volt neki a hajó szeszélyes imbolygása. Maquesta állva maradt és könnyedén egyensúlyozott a lábán — Nős, mit akarsz? — kérdezte nyersen és ásított egyet. — Megmondtam már, hogy nem indulhatunk... a tenger még mindig...
— De indulnunk kell! — vágott közbe Tanis keményen.
— Ide figyelj! — mondta Maquesta türelmesen (emlékeztetve magát arra, hogy mégiscsak fizető vendégről van szó) —, ha valami zűrbe keveredtetek, ahhoz nekem semmi közöm!. Nem kockáztatom sem a hajómat, sem a legénységemet azért...
— Nem mi kerültünk bajba — szakította félbe Tanis és keményen Maquesta szemébe nézett —, hanem te!
— Én? — kiáltott föl Maquesta és megrökönyödve hátralépett.
Tanis összefonta a kezét az asztal lapján és lenézett rá. A horgonyán ficánkoló hajó heves ringása és az utóbbi napok kimerültsége fölkavarta a gyomrát. Maquesta a fél-elf szakálla alatt zöldes színben játszó bőrére és a beesett szeme alatti karikákra nézett és arra gondolt, hogy ennél a fél-elfnél már jobb állapotban lévő hullákat is látott életében. — Ezt hogy érted? — kérdezte feszesen.
— Engem... én egy Sárkány Nagyúr fogságába kerültem... három nappal ezelőtt —kezdte mondókáját Tanis csöndesen és le nem vette szemét a kezéről. — Nem is... azt hiszem, hogy a "fogság" nem is a megfelelő szó. Me...meglátott ebben a páncélban és azt hitte, hogy az ő tisztjei közül való vagyok. Kénytelen voltam elkísérni őt az egyik táborába. Ott voltam... abban a táborban... az utóbbi napokban és r...rájöttem valamire. Megtudtam, hogy a Nagyúr és sárkányfattyai ki után kutatnak a városban... hogy mi, vagyis hogy ki az igazi céljuk.
— Igazán? — sürgette Maquesta és érezte, hogy a félelem úgy keríti hatalmába, mint valami ragályős betegség. — De nem a Perechont...
— A kormányosod — nézett a szemébe Tanis —, az a Berem nevű!
— Berem! — ismételte meg Maquesta a nevet rémülten. — De miért? Az az ember süketnéma! Egy féleszű! Talán tényleg jó kormányos, de semmi több! Ugyan, mit követhetett volna el, amiért Sárkány Nagyurak vetik magukat a nyomába?
— Azt nem tudom — mondta Tanis elcsigázottan és próbálta leküzdeni hányingerét. — Azt már nem tudtam kideríteni. Abban sem, vagyok biztos, hogy ők maguk tudják! De az a határozott parancsuk, hogy mindenáron fogják el őt és vigyék a... — itt becsukta a szemét, hogy megszabaduljon a himbálódzó lámpa látványától —, ...a Sötétség Királynője elé! A hajnal lassan kibontakozó fénye vöröslő, lapős sugarakkal hintette be a tenger háborgó felszínét. Egy pillanatra megcsillant Maq sima, fekete bőrén és lángként verődött vissza a vállát verdeső arany fülbevalóról. A nő idegesen beletúrt sűrű, göndör, fekete hajába. Maquesta érezte, hogy a torka összeszorul. — Majd megszabadulunk tőle — mondta ridegen és az asztalra támaszkodva fölállt. — Kitesszük a partra... találok más kormányost helyette...