amelyeknek fölemeléséhez egy sárkány erejére lett volna szükség. A kőzápor mindkettőjüket menthetetlenül maga alá temette.
Legalábbis Eben többé sohasem került elő. Viszont hetekkel később, Aranyhold és Zúgószél esküvőjének napján ő és Sturm ismét megpillantotta Beremet... élve! Ám mielőtt elfoghatták volna, nyoma veszett a tömegben. Azóta hírét sem hallották... mindaddig, amíg Tanis föl nem ismerte öt három... nem is... négy nappal ezelőtt, amint békésen foltozgatja a vitorlákat ennek a hajónak a fedélzetén.
Berem békésen kormányozta a hajót a tenger hullámain. Tanis kihajolt a korláton és görcsösen öklendezett.
Maquesta semmit sem mondott Beremről a legénységnek. A kikötőből való hirtelen távozásuk magyarázatául csak annyit hozott föl, hogy értesülései szerint a Sárkány Nagyúr túlságős érdeklődést kezdett mutatni a hajójuk iránt, s ezért bölcsebbnek tartotta, ha kifutnak a nyílt tengerre. Senki sem tett föl neki további kérdéseket. A legénység általában nem rajongott a— Nagyurakért, s különben is már elég régen voltak a parton ahhoz, hogy egy fillérjük se maradjon.
Tanis sem tárta föl barátai előtt sietségük igazi okát. Valamennyien nemegyszer hallották már tőle a Smaragdember történetét, de (Caramon kivételével) voltak annyira udvariasak, hogy nem tették szóvá, amit gondoltak... mint Tanis jól sejtette..., hogy ő és Sturm kissé sokszor emelte poharát az ifjú pár boldogságára a lakodalom idején. Nem faggatták, miért kell kockára tenniük az életüket a háborgó tengeren. Tökéletesen megbíztak a fél-elfben. A tengeribetegség rohamaitól és a mardosó bűntudattól elkínzott Tanis szerencsétlenül kuporgott a fedélzeten és némán bámult ki a tengerre. Aranyholdnak sikerült gyógyító erejével valamelyest talpra állítania, de a gyomra háborgásával, úgy látszik, még egy papnő sem tudott mit kezdeni. Zűrzavaros lelke pedig végképp kívül esett a lány hatalmán.
Ült hát a padlón, meredten figyelte a tengert és szakadatlanul rettegett, hogy egyszer csak megpillanthatja egy hajó vitorláit a látóhatáron. A többiek, talán mert jobban kipihenték magukat, kevésbé szenvedtek a tajtékzó vízen bukdácsoló hajó szeszélyes táncától, ámbár valamennyien bőrig áztak a fedélzeten olykor végigzúduló hullámok vizétől. Caramon döbbenten látta, hogy még Raistlin is egész jól érzi magát. A varázsló a társaságtól kissé távolabb kuporgott egy darab vitorlavászon alatt, amit a matrózok feszítettek ki, hogy, amennyire lehetséges, védelmet nyújtson utasaiknak a hullámok ellen. Nem látszott betegnek, sőt, még csak nem is köhögött annyit, mint máskor. Olybá tetszett, hogy teljesen elmerült a gondolataiban... aranyló szeme fényesebben csillogott, mint a vágtató viharfelhők között bujkáló, sápadt, reggeli nap.
Maquesta egy vállrándítással elintézte Tanis aggályait az esetleges üldözőket illetően. A Perechon jóval fürgébb, mint a Nagyurak nehézkes hajói. A kikötőből minden baj nélkül kijutottak: távozásukról csak a hozzájuk hasonló kalózhajók vettek tudomást. E testvériség tagjai viszont sohasem zaklatták egymást holmi kérdésekkel.
A tenger lassacskán megnyugodott, kisimult, a fenyegetően rájuk telepedő zivatarfelhőket pedig szétfújta a megélénkülő szél. Tiszta, csillagos éjszaka köszöntött rájuk. Maquesta kiadhatta a parancsot további vitorlák fölhuzására. A hajó szinte szárnyalt a vízen. Reggelre kelve a társaság életük egyik legrémisztőbb látványára ébredt.
Messze kinn úsztak Istar Vértengerén.
A nap hatalmas aranygolyóként billegett a keleti látóhatáron, amikor a Perechon orra belehasított a vízbe, amely úgy vöröslött, akár a mágus köpönyege, vagy a szája sarkában kibuggyanó vércseppek.
— Találó neve van — fordult Tanis Zúgószélhez, amint ott álltak a korlátnak támaszkodva és bámulták a vörös, sötétlő hullámokat. Nem láthattak messzire. Szakadatlanul zúdult rájuk az égből a viharos szél, ólomszürke függönnyé korbácsolva körülöttük a tenger vizét. — Nem hittem el, hogy tényleg ilyen — csóválta meg a fejét Zúgószél. — Úgy hallgattam Vilmos történeteit erről a tengerről , mint holmi meséket a hajókat egészben elnyelő tengeri sárkányokról és láb helyett halfarkat viselő nőkről. — Dehát ez... — és a síkföldi barbár ismét megcsóválta a fejét; szorongó tekintettel bámulva a vérszínű hullámokat. — Gondolod, igaz lehet, hogy ez itt mindazoknak a vére, akik Istarban pusztultak el, amikor a tüzes hegy lezúdult a Papkirály Templomára? — kérdezte Aranyhold halkan és szorosan férje mellé húzódott.
— Micsoda butaság! — horkant föl Maquesta. Átsétált hozzájuk a túlsó oldalról, de közben állandóan járt a szeme, azt lesve, vajon a hajó és legénysége valóban megtesz-e minden tőle telhetőt.
— Hát ti is meghallgattátok Malacképű Vili locsogását? — kérdezte nevetve. — A fickó élvezi, ha ráijeszthet a szárazföldi patkányokra. A víz színe a fenekéről fölkavart iszaptól származik. Ne feledjétek, hogy itt nem homok fölött hajózunk, mint az óceán többi részén. Itt valaha szárazföld volt... a nagyváros, Istar és egész gazdag környéke. Amikor a tüzes hegy lezuhant az égből, kettéhasította ezt a földet... az óceán vize bezúdult és új tenger keletkezett a helyén. Istar minden gazdagsága most ott hever a mélyben, a hullámok alatt.
Maquesta álmodozó tekintettel nézett ki a korlát fölött, mintha áthatolhatna a zavaros vízen és megpillanthatná odalent az elveszett fényes város mesés gazdagságát.
Vágyakozón fölsóhajtott. Aranyhold megvetően pillantott a barna bőrű hajóskapitányra, szívében iszonyattal és szomorúan gondolt a szörnyű rombolásra és a halottak sokaságára.
— És mi kavarja föl ennyire az iszapot? — kérdezte Zúgószél és komor képpel nézte a vérvörös hullámokat. — Az ember azt gondolná, hogy még az árapály és a hullámverés sem korbácsolhatná ennyire föl.
— Jól mondod, barbár — nézett Maquesta elismeréssel a magas, jóképű síkföldire. — Viszont a te néped földművelő volt, vagy valami ilyesmi, ha jól hallottam, szóval alaposan ismertétek a földet. Ha itt belemártod a kezed a vízbe, megérezheted benne a homokszemcséket. Azt beszélik, hogy a tenger közepe táján van valami hatalmas örvény, amely a legmélyebb tengerfenékről is fölkavarja az iszapot. De hogy ez igaz-e, vagy csak a Malacképű újabb fantáziaszüleménye, azt nem tudhatom. Én még sohasem láttam, és senki más sem, akivel eddig hajóztam, pedig kiskorom óta járom ezt a tengert és még az apámtól tanultam a mesterségemet. Az ismerőseim között még nem akadt olyan bolond, aki bevitorlázott volna a tenger közepe fölött állandóan dúló tornádóba.
— Akkor hogyan juthatunk el Mitharasba? — mordult föl Tanis. — Hiszen a Vértengernek pontosan a túlsó partján fekszik, ha hihetünk a térképeidnek.
— Déli irányban is kerülhetünk Mitharas felé, ha üldözőbe vesznek bennünket. Ha viszont nem, akkor megkerülhetjük a tenger nyugati oldalát és a partok mentén fölhajózhatunk az Északi-fok felé. Ne emészd magadat emiatt, fél-elf. — És Maq nagyvonalúan intett a kezével. — Így legalább elmondhatod, hogy a Vértengert is láttad... Krynn egyik igazi csodáját!
Amikor Maquesta épp a hajó végébe tartott, kiáltás harsant az árbockosárból.
— Hé, fedélzet! Vitorla nyugat felől! — rikoltotta odaföntről a megfigyelő.
Maquesta és Koraf ugyanabban a pillanatban kapta elő a messzelátóját és szögezte a nyugati látóhatárra. A társaság tagjai riadtan összenéztek és közelebb húzódtak egymáshoz. Még Raistlin is otthagyta vitorlavászon rejtekhelyét, kilépett a fedélzetre és nyugatra meresztette aranyszemét.