Ez őrület! — gondolta komoran. Nem értem! Végül még csakugyan meghalok idelent a mélyben... És mivégre? Lehet, hogy valóban egy tébolyult társaságában kóborlok idelent..., vagy éppen magam is lassan megőrülök!
Egyszer csak Berem is észrevette az utánuk csörtetó katonákat. Ettől még a sárkányoknál is jobban megijedt és előrelódult. Caramon ismét fölsóhajtott, erővel próbálta elterelni figyelmét a lábát érő támadásoktól és maga is nekivágott a feketén hömpölygő víznek, hogy tartsa a lépést Beremmel.
A férfi meredten bámult a sötétségbe, időnként nyögő hangokat hallatott és izgatottan hadonászott mindkét kezével. A víz egy kanyarulat után hirtelen mélyülni kezdett. Caramon azon töprengett, mit csináljon, ha a víz már magasabbra ér a csizmája száránál. A sárkányfiókák még mindig dühödten keringtek körülöttük, teljesen megbolondította Őket a meleg emberi vér és hús illata. Akardok és lándzsák csattogása is egyre közeledett. Ekkor valami, az éjszakánál is sötétebb árny repült Caramon felé és belevágott az arcába. Megingott és miközben kétségbeesve próbálta megőrizni egyensúlyát, hogy bele ne zuhanjon a halálos kavargásba, elejtette kezéből a fáklyát. A fény sisteregve kihunyt, éppen abban a pillanatban, amikor Berem Caramon után kapott és fölfogta estében. Egy pillanatig úgy maradtak, egymásba kapaszkodva, elveszetten és zavarodottan meresztették szemüket a vaksötétbe.
Caramon akkor sem veszíthette volna el jobban a tájékozódó képességét, ha valóban megvakul. Bár semerre sem mozdult, mégsem sejtette, melyik irányba néz és a környezetéből sem emlékezett semmire. Olyan érzése támadt, hogy ha még egyetlen lépést tesz előre, belezuhan a semmibe, és csak zuhan, zuhan örökké.
— Itt van! — kiáltotta Berem és feltört belőle a zokogás. — Látom a törött oszlopot és rajta a drágaköveket! És ó is ott van! Vár rám... várt rám e számtalan, hosszú éven át... Jasla! — ordította és előrelendült.
Caramon tovább meredt a feketeségbe és visszafogta Beremet, miközben érezte, hogy a férfi reszket az izgalomtól. Nem látott semmit..., vagy talán mégis?
Igen! A hála és megkönnyebbülés mélységes érzése áradt szét egész, fájdalomtól meggyötört testében. Valóban valami ékköveket látott megvillanni a távolban... Olyan fénnyel ragyogtak a feketeségben, amelyet még ez az éjen túli sötétség sem törhetett meg.
A jelenség nem volt túlságosan messze tőlük, talán csak úgy száz lépésnyire lehetett. Kicsit enyhített a szorításán és arra gondolt, hogy talán ez lesz a kiút, legalábbis az ő számára. Berem meg csak csatlakozzék ahhoz a szellemhúgához. Én semmi mást nem akarok, mint kijutni innen — motyogta magában —, vissza Tasshoz és Tikához.
Caramon, e gondolatokkal fölvértezve magát, továbbindult. Pár perc csak az egész és mindennek vége lesz, fordulhat rosszra, vagy jóra...
— Shirak! — szólalt meg ekkor egy hang. Vakító fény lobbant.
Caramon szívverése egy pillantara elállt. Lassan fölemelte a fejét, hogy belenézzen a bántó világosságba és akkor meglátta, hogy két aranyló, homokóra-szem néz vissza rá egy fekete csuklya alól.
A levegő olyan süvítéssel távozott el a tüdejéből, hogy akár egy haldokló utolsó lehelete is lehetett volna.
A kürtök rivalgása elhallgatott és az Audiencia Csarnokába visszatért némi nyugalom. Megint mindenki, még a Sötétség Királynője is az emelvényen lejátszódott drámai jelenetre figyelt.
Tanis a koronát még mindig a kezében szorongatva, lassan fölemelkedett. Fogalma nem volt róla, mit jelenthetett ez a vad harsonaszó, milyen sorscsapás várható még ezek után? Csak annyit tudott, hogy mindenképpen végig kell játszania ezt a játékot, bármilyen keserú lesz is majd az eredménye.
Egyetlen gondolata volt csak... Laurana. Bárhol legyen is Caramon, Berem és a többiek, rajtuk innen sehogy sem segíthet. Tanis le nem vette a szemét az alatta lévő kígyófejes emelvényen álló, ezüstpáncélos alakról. Tekintete szinte csak véletlenül siklott egy pillanatra Kitiarára, aki arcát még mindig sárkánysisakja mögé rejtve állt Laurana mellett. Kit apró mozdulatot tett a kezével.
Tanis inkább érezte, mint hallotta a háta mögött a mozgást, mintha hideg szellő érintette volna meg a bárét. Megpördült és Lord Soth közeledő alakjával találta szemben magát... az árnyéklovag szemében a halál izzott.
Tanis hátrált, kezében a koronával, tudta, hogy ezzel a sfrontúli ellenféllel nem veheti föl a harcot.
— Állj! — kiáltotta és a koronát a magasba emelte. — Állítsd meg Kitiara, vagy utolsó erőmmel behajítom ezt a vacakot a tömeg közé!
Soth hangtalanul nevetett, amint tovább közeledett felé és előrenyújtotta csontkezét, amely puszta érintésével is ölni volt képes.
— Miféle utolsó erőddel? — kérdezte lágyan a halott lovag. — A varázserőm porrá égeti nyomorult testedet, a korona pedig idehull a lábam elé!
— Lord Soth! — csattant fól ekkor a tiszta hang a terem közepén álló emelvényről. — Állj! Hagyd, hogy a korona elnyerője idehozza azt nekem!
Soth megingott. Karját még mindig Tanis felé nyújtva izzó szemének üres tekintetét kérdőn emelte Kitiarára.
Kit ekkor levette sárkánysisakját és csak Tanisra nézett. A fél-elf jól látta barna szemének ragyogását és az izgalomtól kipirult arcát.
— Nos, idehozod nekem azt a koronát, Tanis, ugye?! — kiáltotta Kitiara.
Tanis nyelt egyet. — Igen — mormolta és megnedvesítette az ajkát. — Odaviszem neked a koronát.
— Testőrök! — intett előre Kit parancsolón. — Kíséretet neki! Aki csak egy ujjal is hozzányúl, az én kardom által hal meg. Lord Soth, gondod legyen rá, hogy épségben ideérjen hozzám!
Tanis odapillantott a szellemlordra, aki lassan leeresztette csontkezét. — És mégis b a te urad, asszonyom — Tanis úgy vélte, hogy valóban hallja a halott lovag megvető suttogását. Ezzel Soth fölzárkózott mögé, s a belőle áradó hideg majdnem megdermesztette a fél-elf vérét. A különás pár együtt ereszkedett le a lépcsőn: a szellemlovag, fekete vértjében és a fél-elf, kezében a véres koronával.
Ariakas tisztjei, akik kivont fegyverrel álltak a lépcső aljában, némi vonakodással visszahúzódtak. Amint Tanis leért a márványpadlóra ás elhaladt mellettük, legtöbbjük gyilkos, sötét pillantással mérte végig. Egy kézben tóit látott megvillanni, gazdája szemében pedig a halálos ígéretet.
Kitiara testőrei szintén kivont karddal sereglettek köré, de igazából Lord Soth halálos aurája volt az, ami biztosította számára a sértetlen átkelést a fenyegető sokaságon. Tanis testét elöntötte a verejték páncélja alatt. Szóval ez hát a hatalom, villant az agyába. Aki a koronát viseli, az uralkodik..., ám mindez véget érhet egy gyilkos éjszakán, az orgyilkos tőrének csapása alatt!
Tanis továbbhaladt és Lord Soth társaságában hamarosan odaért a csuklyás kígyófejét formázó emelvényre vezető lépcsősor aljába. Odafönt magasodott Kitiara diadalittas, szépséges alakja. Tanis egyedül ment föl a keskeny lépcsőn, Lord Soth, akinek üres szemgödreiben rőt fény villogott, odalent maradt. Amint a fél-elf fölért az emelvényre, a kígyó fejének tetejére, megpillantotta a Kitiara mögött álló Lauranát. A lány arca sápadt volt, hűvös és nyugodt. Ránézett..., majd a vérfoltos koronára pillantott és elfordította a fejét. A férfinak sejtelme sem volt róla, mit érez vagy gondol. De nem is számít... egyszer úgyis elmondja...
Kitiara elébe szaladt és szorosan átölelte. A csarnokban kitört az üdvrivalgás. — Tanis — sóhajtotta a lány —, hát nem megmondtam, hogy nekünk együtt kell uralkodnunk! Nagyszerű voltál, csodálatos! Megadok neked bármit..., mindent..