— Lauranát? —kérdezte Tanis hűvösen, a hangos zsivajgás leple alatt. Enyhén ferde szeme, amely elárulta származását, hidegen fúródott Kitiara barna tekintetébe.
Kit egy pillantást vetett az elf-nőre, akinek szeme olyan merev, bőre olyan sápadt volt, hogy akár halottis lehetett volna.
— Ha annyira akarod — vonta meg a vállát Kitiara és közelebb húzódott hozzá, hogy csak ó hallhassa a hangját. — De én is a tiéd leszek, Tanis. Nappal a seregeket vezetjük... kormányozzuk a világot. És az éjszakák, Tanis! Azok a miénk lesznek egyedül, a tiéd és az enyém! — a lány szaporán lélegzett és előrenyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a szakállas arcot. — Helyezd a koronát a fejemre, szerelmem!
Tanis belenézett a barna szempárba és látta, amint eltelik melegséggel, szenvedéllyel és vágyakozással. Érezte, amint Kitiara teste az övéhez simul és reszket a várakozástól. Körös-körül nekivadultan rikoltoztak a katonák, a lárma hullámokban árasztott el mindent. Tanis lassan fölemelte a Hatalom Koronáját tartó kezét és föltette azt... nem Kitiara, hanem a saját fejére.
— Nem, Kitiara! — kiáltott föl olyan erővel, hogy mindenki jól hallhassa. — Kettőnk közül csak egy uralkodik majd nappalon és éjszakán... én!
A csarnokban dühödt morgolódással vegyes nevetés harsant. Kitiara szeme tágra nyílt a döbbenettől és szinte azon nyomban résnyire szúkült.
— Meg se próbáld! — mordult rá Tanis és megfogta az övébe dugott tőr után kapó kezet. Keményen megszorította, úgy nézett le a lányra. — Most pedig távozom ebből a terembol — suttogta halkan, hogy csak Kitiara hallhassa —, ...Lauranával. Te és a testőreid kísértek ki bennünket innen. Amikor biztonságos távolságban leszünk már ettől a gonosz helytől, átadom neked a koronát. Ha elárulsz, sohasem kapod meg! Megértetted?
Kitiara ajka gúnyosan lefittyedt. — Szóval mégiscsak ő lene, akire gondolsz! — suttogta vádlón. — egyetlen, igaz — válaszolta Tanis. Erősebben megszorította a karját, mire a lány szemében fölvillantak a fájdalom szikrái. — Annak a kettőnek a lelkére esküszöm, akiket ő utána a legjobban szerettem... Fényeskardú Sturméra és Tűzkovács Kováéra. Nos, hiszel már nekem?
— Igen, hiszek — felelte Kitiara keserű haraggal és kényszeredett csodálattal nézett a férfira. — Olyan sokat kaphattál volna...
Tanis szó nélkül elengedte a karját. Megfordult és odalépett Lauranához, aki háttal állt neki és üres tekintettel bámult el a tömeg fölött. Tanis megérintette a karját. — Gyere velem! — utasította hidegen. A tömeg lármája egyre erősödött körülötte, maga fölött pedig ott érezte a Királynő sötét árnyalakját, amint kíváncsian nézi a hatalom hullámainak csapongását és várja, ki kerül ki belőle győztesen.
Laurana egyetlen arcizma sem rezdült az érintésétől... valójában egyáltalán nem reagált rá. Lassan megmozdította a fejét, mézszóke haja hullámzó tömegként omlott a vállára és nyíltan Tanis szemébe nézett. Zöld tekintete kifejezéstelen volt, nem mutatta a fölismerés jelét. A férfi nem látott benne semmit..., sem félelmet, sem haragot.
"Minden rendbe jön" — üzente a lánynak némán, sajgó szívvel — "mindent megmagyarázok..."
Hirtelen ezüstös fény villant, aranyhaj libbenése látszott. Valami keményen belevágott Tanis mellébe. Hátratántorodott és Laurana után kapott, amint megbotlott. De már nem tudta visszatartani őt.
Laurana félretaszította ót és Kitiarára vetette magát, keze a Kit oldalán viselt kard után kapott. Hirtelen támadása teljesen felkészületlenül érte az ember-nőt. Kitiara röviden, keményen ellenszegült, de Laurana kese máris rákulcsolódott a fegyver markolatára. Ügyes mozdulattal rántotta ki Kit kardját a hüvelybot, a markolattal belevágott ellenfele arcába, leterítve őt az emelvény padlójára, utána megfordult és kifutott a platform szélére. — Laurana, megállj! — ordított föl Tanis. Előreugrott, hogy visszatartsa, de már a torkán érezte a nekiszegezett kard hegyét.
— Ne mozdulj, Tanthalas! — parancsolta Laurana. Zöld szeme tágra meredt az izgalomtól, de a pengét szilárdan tartotta a kezében. — Különben meghalsz... megöllek, ha kényszerítesz rá.
Tanis egy lépést tett előre... a hegyes penge fölsértette a bórét. Tehetetlenül megtorpant. Laurana szomorúan
elmosolyodott.
— Látod már, Tanis? Többé nem vagyok az a szerelmes fruska, akinek ismertél. Nem apám lánya vagyok, és nem is az ő udvarában élek. De még csak az Aranytábornok sem vagyok... csak Laurana. És a magam erejéből élek vagy halok, a te segítséged nélkül! — Hallgass meg, Laurana! — kérlelte Tanis, még egy lépést téve előre és fölemelte a kezét, hogy elhárítsa a bőrébe hasító pengét.
Látta, amint Laurana ajka összeszorul, zöld szeme megcsillan. A lány halkan fölsóhajtott és a kardot most a fél-elf mellvértjének szegezte. Tanis elmosolyodott. Laurana megvonta a vállát és váratlan mozdulattal letaszította a fél-elfet az emelvényről.
Tanis vadul csépelte karjával a levegőt és hanyatt zuhant a csarnok padlójára. Estében is látta Lauranát... karddal a kezében..., amint utánaszökken és könnyedén megveti a lábát a gránitpadlón.
Ő maga súlyosan elterült, kis híján kiszállt belőle a lélek. A Hatalom Koronája lehullott a fejéről és csörömpölve végiggurult afényes kőpadlón. Fölülrol meghallotta Kiti ara dühödt kiáltását.
— Laurana! — nyögte, nem lévén hozzá ereje, hogy kiáltson, és kétségbeesetten nézett a lányra, de nem látott mást, csak egy ezüstös villanást...
— A korona! Hozd ide nekem a koronát! — csengett a fülében Kitiara kiáltása.
De nem egyedül a Sötét Hölgy kiáltozott. Mindenki üvöltözött az Audiencia Csarnokában... a Nagyurak máris talpon voltak és parancsokat ordítoztak a csapataik felé. A sárkányok felröppentek a levegőbe. A Sötétség Királynője ötfejú teste beárnyékolta az egész csarnokot... izgatottan figyelte ezt az ádáz hatalmi küzdelmet, amely majd megjutalmazza ót a legerősebb parancsnokokkal, a győztesekkel.
Karmos sárkányfattyú-lábak, csizmás goblin-lábak és acélpatkós emberi lábak gázoltak végig a fél-elfen. Vadul küzdött, hogy fölálljon, elkeseredetten próbálta elkerülni, hogy agyontapossák és közben azon igyekezett, hogy utánavethesse magát annak az ezüst villanásnak. Még egyszer megpillantotta, de nyomban el is tűnt a kavarodásban. Eltorzult arc jelent meg előtte, sötét szempár villant felé. Lándzsanyél vágódott keményen az oldalába. Tanis hörögve bukott a padlóra, miközben az Audiencia Nagy Csarnokát hatalmába kerítette a káosz.
11.
Jasla hív...
Raistlin! Gondolat volt csupán, nem kiejtett szó. Caramon megpróbált beszélni hozzá, de nem jött ki hang a torkán.
— Igen, fivérem —válaszolt Raistlin testvére gondolatára, mint általában. — Én vagyok az... az utolsó őrtálló, az aki mellett még el kell menned, ha el akarod érni a célodat, az, akit ó Sötét Felsége rendelt ide, amint megszólalnak a harsonák. — Raistlin gúnyosan elmosolyodott. — Tudhattam volna, hogy csak te lehetsz az, aki belegázolt a varázscsapdámba...
— Raist — nyögte Caramon, de ismét elakadt a hangja.
Képtelen volt beszélni. A félelemtől, a fájdalomtól és a vérveszteségtől kimerülten, a dermesztő vízben reszketve, Caramon úgy érezte, hogy már többet nem visel el. Talán még az is könnyebb lenne, ha hagyná, hogy a feje fölött összecsapjanak a fekete hullámok és a sárkánykölykök éles fogai belemarjanak a húsába. Az a fájdalom sem lehet rosszabb ennél. Egyszer csak megérezte, hogy Berem megmozdul mellette. A férfi ködösen, értetlenül bámult Raistlinre, majd megrángatta Caramon karját.