— Jasla hív! Mennünk kell!
Caramon elcsukló zokogással rántotta ki szorításából a karját. Berem dühödten rámeredt, azután megfordult és egyedül indult tovább.
— Nem, barátom, innen senki sem megy sehová.
Raistlin fölemelte vékony karját, mire Berem hirtelen, támolyogva megtorpant. Az Örökember fölnézett akeskeny kőpárkányon fölötte álló mágus fénylő arany szemébe. Berem nyöszörögve és a kezét tördelve, vágyakozva meredt előre, a drágakövekkel kirakott oszlop felé. Moccanni azonban nem tudott. Hatalmas, iszonyatos erő zárta el elótte az utat, olyan biztosan, ahogy a varázsló állt odafónt a sziklapárkányon. Caramon elfojtotta könnyeit. Megérezte fivére erejét és maga is küzdött a kétségbeesés ellen. De nem tehetett semmit, hacsak meg nem próbál végezni Raistlinnel. De ennek még a gondolatára is összerezzent. Nem... inkább maga hal meg elóbb!
Caramon váratlanul fölkapta a fejét. Legyen hát... ha mindenképpen meg kell halnom, legalább harcban essem el... ahogyan mindig is akartam.
Még akkor is, ha a tulajdon fivérem kezétől nyerem el a halálomat!
A harcos lassan szembefordult ikertestvérével.
— Újabban fekete köpönyeget viselsz? — kérdezte megfeszülő ajakkal. — Nem látom jól... ebben a sötétben...
— Igen, fivérem — felelte Raistlin és úgy emelte fól varázspálcáját, hogy az ezüstös fény azt jobban megvilágítsa. Alegpuhább bársonyból varrott köpönyeg omlott alá sovány válláról és feketén csillogott a halvány fényben, sötétebben, mint a körülöttük uralkodó örök éjszaka.
Caramon összerázkódott a gondolattól, hogy mit kell megtennie és így folytatta: — És a hangod is más... valahogy erősebb. A te hangod... és valahogy mégsem a tiéd...
— Hosszú történet ez, Caramon — válaszolta Raistlin. — Talán eljön az idő, amikor majd végighallgathatod. De most igen szorult helyzetben vagytok, testvér. Máris közelednek a katonák. Az a parancsuk, hogy fogják el az Örökembert és vigyék a Sötétség Királynóje elé. És akkor vége lesz... ugyanis nem halhatatlan, efelől biztosíthatlak. A Királynőnek olyan igéi vannak, amelyek egyszerúen eltörlik a létezését, hogy nem marad belőle sokkal több, mint néhány húscafat és a lelke, amelyet elsodor az orkán. Azután végez a húgával is és... végre... a Sötétség Királynője teljes hatalmában és nagyszerűségében szabadon beléphet Krynn földjére. Ó kormányozza majd a világot, a mennyek és a mélységek minden tartományával együtt. Többé semmi sem állhatja útját.
— Nem értem...
— Nem, hát persze, hogy nem, kedves testvérem — mormolta Raistlin a régi, ingerült gúny halvány árnyalatával a hangjában.-Ott állsz az Örökember mellett, Krynn földjének egyetlen lelkes lénye mellett, aki véget vethet ennek a háborúnak és visszaűzheti a Sötétség Királynőjét árnyékbirodalmába, és te, persze, nem érted!
Raistlin kijjebb lépett a sziklapárkány peremére és varázspálcájára támaszkodva előrehajolt. Közelebb intette magához a testvérét. Caramon csak reszketett, de nem mozdult a helyéről... rettegett tóle, hogy Raistlin valamiféle varázslatot bocsát ki rá. De a fivére csak figyelmesen nézte őt.
— Az Örökembernek már csak pár lépést kell tennie, hogy újra csatlakozhasson a húgához, testvér, akinek iszonyú kínokat kellett elszenvednie a végtelenül hosszú évek alatt, amíg várta a bátyja visszatértét, aki végre megszabadíthatja önmaga választotta szenvedéseitől.
— És akkor mi történik? — csuklott el Caramon hangja, miközben a fivére szeme minden varázsigénél hatalmasabb erővel tartotta fogva.
Az aranyló, homokóra-alakú szempár összeszűkült, Raistlin hangja meglágyult. Többé már nem volt kénytelen suttogni, a varázsló mégis valahogy jobban kedvelte a suttogást. — Az ék elmozdul, kedves testvérem és az ajtó végleg becsapódik. A Sötétség Királynője pedig üvöltözhet dühében Abyss mélységes mélyén. — Raistlin fölemelte a fejét és laza mozdulatot tett sápadt, karcsú kezéveclass="underline" — Ez itt... Istar Temploma, amely újjászületett, s amelyet a gonosz megcsúfolt, ledől.
Caramon felnyögött és arckifejezése hirtelen megkeményedett.
— Nem... nem hazudok — felelt Raistlin a fivére gondolatára. — Nem mintha nem tudnék hazudni, amikor az érdekeim úgy kívánják. De hamarosan rájössz, kedves testvérem, hogy még mindig olyan közel állunk egymáshoz, hogy neked nem hazudhatok. Ebben az esetben különben sem kellene hazudnom... pontosan az az érdekem, hogy megtudd az igazságot.
Caramon agya teljesen összezavarodott. Semmit sem értett az egészből. De arra most nem volt ideje, hogy hosszan eltöprengjen ezen. A háta mögül, a folyosó mélyéből hallotta a sárkányfattyak dübörgését a lépcsőn. Vonásai megnyugodtak, arca elszánt kifejezést öltött.
-Akkor tudod, hogy mit kell megtennem, Raist-mondta. — Nagy lehet a hatalmad, de még mindig koncentrálnod kell, hogy használhasd a varázserődet. És ha velem szemben alkalmazod azt, akkor Berem kiszabadul a hatalmad alól. Őt nem ölheted meg... — Caramon szívből remélte, hogy Berem hallgatja, amit mond és azonnal cselekszik, amikor eljön az ideje —, ... ilyesmire csak a Királynőd képes, ha jól tudom. Ezek szerint csak... — Igen, téged, kedves testvérem — mormolta Raistlin lágyan —, csak téged ölhetlek meg... A mágus ezzel kiegyenesedett, fölemelte a kezét és... mielőtt Caramon fölkiálthatott, kigondolhatott volna valamit vagy egyszerűen megmozdíthatta volna a karját...egy tűzgolyó világította be a sötétséget, mintha új nap robbant volna bele a barlang homályába. Nekivágódott Caramonnak és hanyatt lökte a harcost a fekete vízbe.
A ragyogó fénytől elvakult és megégett Caramon az ütés erejétől bénultan érezte, hogy elveszíti az eszméletét és alámerül a fekete hullámokba. Ekkor tűhegyes fogak martak a karjába és marcangolni kezdték a húsát. Az éles fájdalomtól hirtelen magához tért. A rémülettól és iszonyattól üvöltő harcos minden erejével küzdött, hogy kiemelkedhessen a halálos áramlásból.
Leküzdhetetlenül remegve, keservesen talpra állt. A vér ízétől megrészegült sárkányfiókák rárontottak és tehetetlen dühvel harapdálták vastag csizmáját. Caramon a karjához kapott, de közben Beremre is odanézett és elkeseredve látta, hogy az Örökember egy hüvelyknyit sem mozdult a helyéról.
— Jasla! Itt vagyok! Kiszabadítalak! — sikoltotta Berem, de a rábocsátott varázslattól dermedten állt egy helyben. Dühödten feszült neki a láthatatlan falnak, amely elzárta előle az utat. A tehetetlen harag csaknem teljesen elvette az eszét.
Raistlin közönyösen nézte az előtte álló testvérét, amint tépett sebéből végigcsorgott a vér csupasz karján.
— Erős vagyok már, Caramon — mormolta Raistlin és ridegen nézett ikertestvére rémült szemébe. — Tanis akaratlan segítségével sikerült megszabadulnom az egyetlen embertől, aki Krynn egész világán túltehetett volna rajtam. Ezen a világon immár én vagyok a leghatalmasabb varázsló. És a hatalmam még nagyobbá válik... ha eltávozik a Sötétség Királynője.
Caramon kábán, értetlenül meredt a fivérére. A háta mögött hangos csobogásra és a sárkányfattyak diadalittas rikoltozására lett figyelmes. Mereven, mozdulatlanságra kárhoztatva állt és nem tudta levenni szemét a testvéréről. Csak akkor derengett fol az értelme, amikor Raistlin fölemelte a kezét és Berem felé intett vele.