A kézmozdulatra Berem fölszabadult. Az Örökember kurta pillantást vetett hátra, Caramonra, a vízben feléjük gázoló, villogó, görbe kardjaikkal hadonászó sárkányfattyakra, a varázspálca sápadt fényében kirajzolódó egész jelenetre. Tekintete végül Raistlin alakján állapodott meg, amint a varázsló ott állt a sziklapárkányon hosszú, fekete köpönyegében. Ekkor... az egész alagutat visszhangzón betöltő, örömteli kiáltással... Berem előrevetette magát a drágakövekkel ékes oszlop felé.
— Jasla, jövök már!
— Ne feledd, testvér — visszhangzott Raistlin hangja Caramon tudatában —, hogy mindez csak azért történik, mert én úgy akarom!
Caramon hátranézett és meglátta a prédájuk elveszítése miatt tajtékozva üvöltöző sárkányfattyakat. A sárkányfiókák harapdálták a csizmáját, sebei éktelenül sajogtak, de Caramon mindezt észre sem vette. Úgy nézett az ékköves oszlop felé rohanó Berem után, mintha álmot látna, de a jelenet még annyira sem látszott valóságosnak, mint egy álom.
Lehet, hogy csak lázas képzelete játszik vele? Mégis, amint az Örökember az oszlophoz közeledett, a mellébe ágyazódott smaragd erősebb fénnyel ragyogott föl, mint Raistlin villámai. Ebben a fényben egy sápadt, reszkető nőalak jelent meg az oszlop belsejében. Sima, rövid bőrruhát viselt és a maga törékeny, vonzó módján egészen csinos volt. A szeme nagyon hasonlított Beremére: szintén túl fiatalnak túnt megviselt arcához képest. Berem már egészen közel járt hozzá, amikor váratlanul megtorpant a vízben. Egy pillanatig semmi sem mozdult. Még a sárkányfattyak is megdermedtek, kardjukat szorongatták karmos mancsukkal. Homályosan és értetlenül, de mégis kezdett megérlelődni bennük a fölismerés, hogy a puszta létük forog most kockán és e pillanatban minden attól az embertől függ.
Caramon nem érezte a levegő húvösségét, a víz hidegét, sem sebei fájdalmát. Nem érzett többé félelmet, kétségbeesést vagy reményt. Szemét elöntötték a könnyek, sajgón égető szorítást érzett a torkában. Berem most már ott állt a húga előtt, akit ő maga ölt meg, aki azért áldozta föl életét, hogy a bátyja... és vele a világ... megtarthasson némi reményt. Raistlin pálcájának fényében Caramon látta, amint a férfi sápadt, bánattól elgyötört arca még jobban eltorzul a szenvedéstől.
— Jasla! — suttogta a karját kitárva. — Meg tudsz nekem bocsátani?
Nem hallatszott más, csak a víz csobogása és a szikla mennyezetről időtlen idők óta aláhulló vízcsöppek koppanása.
— Bátyám, nincs mit megbocsátanunk egymásnak! — és Jasla szellemalakja szélesen kitárta a karját, elgyötört arca megbékélt, és eltelt szeretettel.
Berem a fájdalom és az öröm kiáltásával vetette magát húga karjaiba.
Caramon pislogott és levegő után kapkodott. A szellemalak eltűnt. A harcos megkövülten nézte, amint Berem olyan erővel zuhan az ékköves oszlopra, hogy annak töredezett, éles pereme szétszaggatja a testét. Utolsó sikolya borzalmas volt... iszonyú és mégis győzedelmes.
Berem teste görcsösen összerándult... sötét vér ömlött a drágakövekre és elhomályosította fényüket.
— Berem, tévedsz! Nincs ott semmi! Ez hazugság... — üvöltött föl rekedten Caramon és meglódult a haldokló felé, tudva, hogy Berem nem halhat meg. Kész téboly az egész! Hiszen mindjárt...
Caramon megtorpant.
A sziklafalak megremegtek körülötte. A talaj is megmozdult a talpa alatt. A fekete víz áramlása megállt, hirtelen nyúlóssá változott és bizonytalanul csapódott a part köveihez. Háta mögül hallotta a sárkányfattyak rémült üvöltését.
Caramon Beremre meredt... teste összezúzva hevert a kődarabon. Most halványan megremegett, mintha utolsót sóhajtana. Többé nem mozdult. Egy pillanatra két sápadt alak villant fól az ékköves oszlop belsejében... azután beleolvadt a semmibe.
Az Örökember halott volt.
Tanis fölemelte a fejét a csarnok padlójáról és egy hobgoblint pillantott meg, amint a magasba emeli lándzsá
ját, hogy átdöfje vele. Gyorsan átfordult, elkapta csizmás lábát és lerántotta a földre. A hobgoblin puffanva nyúlt el a padlón, mire egy másik, más színű egyenruhát viselő alak szétzúzta a fejét buzogányával.
Tanis sietve talpra szökkent. Ki kell jutnia innen! Meg kell keresnie Lauranát! Egy sárkányfattyú rohant felé. Türelmetlenül keresztüldöfte a kardjával és még idóben jutott eszébe, hogy fegyverét visszarántsa, mielőtt a teremtmény kávé válna. Ekkor meghallotta, hogy egy hang a nevét kiáltja. Megpördülve Lord Soth alakját pillantotta meg Kitiara mellett, amint ott áll csontváz harcosai gyűrűjében. Kit gyűlölettel meredt Tanisra, parancsolóan mutatott felé. Lord Soth kezének intésével megindította csontváz-csatlósainak áradatát, amely a halál eleven hullámaként hömpölygött le a kígyófejű emelvényről, megsemmisítve mindent, ami útjába került.
Tanis megfordult és menekülni próbált, de beleütközött a kavargó tömegbe. A mögötte tornyosuló, dermesztő erő tudatában kétségbeesetten harcolt. Pánikba esett, s csaknem elvesztette józan eszét.
Ekkor váratlanul iszonyú reccsenés hallatszott, akópadló megremegett a talpa alatt. A körülötte tomboló csata hirtelen abbamaradt... mindenki azon igyekezett, hogy talpon maradjon. Tanis bizonytalanul nézett körül, megpróbálta fölfogni, mi történik a csarnokban.
Egy hatalmas, mozaikkal díszített kődarab levált a mennyezetról és lezuhant az útjából szétrebbenő sárkányfattyak közé. Nyomban egy másik is követte, majd egy újabb is. Fáklyák hullottak le a falakról, gyertyák doltek el, hogy lángjuk sisteregve fulladjon bele saját viasztócsájukba. A talaj egyre erősebben rengett. Fél szemmel Tanis látta, hogy még a csontváz-harcosok is megtorpannak, lobogó tekintetük kérdőn és rettegve keresi a vezérüket.
A padló hirtelen kicsúszott a lába alól. Tanis egy közeli oszlopba kapaszkodott támaszt keresve és ámultan nézett körül. A következő pillanatban rettentő súllyal zuhant rá a sötétség.
"Elárult engem!"
A Sötétség Királynője dühe lesújtott a fél-elfre, a harag és rettegés ereje csaknem szétrepesztette a koponyáját. Fájdalmában felüvöltött és a fejéhez kapott. A sötétség még fokozódott, amint Takhisis... megérezve a veszélyt... kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta nyitva tartani az e világra nyíló ajtót. Sűrű homálya kioltott minden lángot. Az éjszaka fekete szárnyai a sötétség fátylát borították a csarnokra.
Tanis körül mindenfelé sárkánykatonák tülekedtek és kavarogtak az áthatolhatatlan homályban. Tisztjeik, megérezve, hogy Királynőjük ereje rohamosan csökken, torkuk szakadtából üvöltözve próbáltak úrrá lenni a zúrzavaron, megfékezni a csapataikat. Tanis meghallotta Kitiara dühödt, éles rikoltását, de a hang váratlanul megszakadt.
Az iszonyatos reccsenés hangja és a nyomában fölcsattanó halálsikolyok ébresztették Tanist először annak tudatára, hogy az egész borzalmas építmény mindjárt a fejükre omlik.
— Laurana! — ordított föl Tanis kétségbeesetten. Minden erejét összeszedve talpra állt és vakon előretámolygott, de a következő pillanatban ismét a földre terítette a vadul csörtetó sárkányfattyak serege. Acél sikoltott. Valahonnan megint eljutott hozzá Kitiara seregét megfékezni igyekvő kiáltása.
Kétségbeesését leküzdve, Tanis nagy' nehezen ismét fölemelkedett. Tajtékozva hárított félre egy, a sötétből felé sújtó kardcsapást és maradék erejével belevágott a rárontó teremtménybe.
Ekkor újabb, szörnyű reccsenés némította el a csatazajt. Egy bénult pillanatig a templomban tartózkodó minden lény fölnézett a súrú sötétségbe. Az üvöltözést elfojtotta az ámulat. Fölöttük lebegett Takhisis, a Sötétség Királynője, ezen a világon most először megjelenő, teljes alakjában. Halalmas teste millió fénylő színben pompázott. Oly sokféle és vakítón kavargó volt ez a színözön, hogy iszonyú nagyszerúsége már nem volt ésszel fölfogható, a színek nem ragadhattak meg a halandók tudatában... Takhisis egyszerre látszott Millió Színben Pompázónak és Színtelennek. Mind az öt, hatalmas szája tátva volt, rengeteg szemében úgy izzot a tűz, mintha mindegyik külön-külön akarná elpusztítani az egész világot.