Mindennek vége, gondolta Tanis reményvesztetten. Elérkezett a rémalak végső diadalának pillanata. A csatát elvesztettük!
Az öt fej győzelemittasan felüvöltött... a mennyezet kupolája kettéhasadt.
Istar Temploma rengett, vonaglott, újjáalakult, újjáépült, visszatért eredeti formájába, amilyen akkor volt, amikor még nem torzította el a sötétség.
A vak homály magában a csarnokban is megremegett, majd áthatoltak rajta Solinari, a törpék által Égi Gyertyának nevezett hold tiszta, ezüstös sugarai.
12.
A visszafizetett adósság
És most, testvérem, ég veled!
Raistlin fekete köpönyegének redői közül elóhúzott egy kis, kerek tárgyat, a sárkánygömböt.
Caramon érezte, amint elhagyja az erő. Megérintette sebét takaró vastag kötését és érezte, hogy az teljesen átázott, ragacsos a vértől. A feje kóválygott, a fivére pálcájából áradó fény táncolt a szeme előtt. A távolban, mintha álmodná, meghallotta, hogy a sárkányfattyak lerázzák bénultságukat és megindulnak felé. A talaj rengett a talpa alatt... vagy talán csak az ó lába remeg?
— Ölj meg, Raistlin! — Caramon üres, kifejezéstelen tekintettel nézett a testvérére. Raistlin elhallgatott, aranyló szeme összeszűkült.
— Ne hagyd, hogy ezeknek a keze között végezzem! — mondta Caramon nyugodtan,
mintha csak valami egyszerű szívességért folyamodna. — Végezz velem most rögtön, gyorsan...! Ennyivel tartozol nekem...!
Az aranyló szempár fölvillant.
— Tartozom! — szívta be Raistlin sípolva a levegőt. — Tartozom neked! — ismételte meg fojtott hangon, varázspálcájának fényében holtsápadt arccal. Tajtékozva megfordult és kezét kinyújtotta a sárkányfattyak felé. Ujjai hegyéből villámok szökkentek elő és egyenesen lecsaptak a teremtményekre. A fájdalomtól és döbbenettál sikoltozva zuhantak a vízbe, amely azonnal fölhabzott és zölddé vált körülöttük, amint a sárkányfiókák kannibál módra fölfalták rokonaikat.
Caramon tompán nézte a jelenetet, túl gyenge és gyámoltalan volt hozzá, hogy igazán törődjön vele. Csak annyit hallott, hogy újabb fegyverek csörrennek, újabb hangok üvöltenek föl. Előrebukott, lába megbicsaklott és a sötét hullámok összecsaptak fölötte... Egyszer csak szilárd talajt érzett maga alatt. Pislogva fölnézett. A sziklapárkányon ült, fivére mellett. Raistlin ott térdelt mellette, varázspálcájával a kezében.
— Raist! — nyögött fel Caramon könnybe lábadó szemmel. Kinyújtotta reszkető kezét és megérintette fivére karját, érezte a fekete köpönyeg finom bársonyát.
Raistlin ridegen elvonta tőle a kezét. — Jól jegyezd meg, Caramon —mondta olyan húvösen, mint az alattuk kavargó sötét folyó —, most az egyszer megmentem az életedet és ezzel kiegyenlítődik a számla...! Többé nem tartozom neked semmivel.
Caramon nyelt egyet. — Raist — mormolta lágyan —, én nem úgy gondoltam...
De Raistlin oda sem figyelt rá. — Meg tudsz állni a lábadon? — kérdezte zordan. — A...azt hiszem — felelte Caramon bizonytalanul. — De te... ne ... nem használhatnád a...azt a hogyishívjákot, hogy kivigyen innen bennünket? — és a sárkánygömb felé intett. — Megtehetném, de nem igazán élveznéd azt az utazást, testvér. Különben,
megfeledkeztél róla, hogy mások is voltak veled?
— Tika, Tass! — nyögött föl a harcos. Belekapaszkodott a nedves sziklákba és nehézkesen fölállt. — És Tanis! Mi lehet ve...
— Tanis járja csak a maga útját. Neki már tízszeresen megadtam a tartozásomat. De talán most másokkal is rendezhetem a számlát... — mormolta Raistlin.
Ordítozás és üvöltözés hallatszott az alagút mélyéból, amint fekete páncélos katonák gázoltak bele a sötét vízbe, hogy teljesítsék Királynőjük végső parancsát.
Caramon fáradtan nyúlt kardja markolata után, de fivére csontos ujjainak hideg érintése megállította a mozdulatát.
— Nem, Caramon — suttogta Raistlin. Vékony ajka sötét mosolyra húzódott. — Most nincs rád szükségem. Többé nem lesz rád szükségem... soha. Idenézz!
A földalatti barlang sötétségét hirtelen vakító fénnyel árasztotta el Raistlin varázsereje. A harcos, kardjával a kezében, csak állta testvére mellett és ámulva nézte, amint Raistlin igéi hatására sorban hullanak el ellenfeleik. Ujjaiból villámok szökkentek elő, tenyeréből lángok csaptak föl, és olyan rémalakok bukkantak föl, amelyek már a puszta látványukkal is képesek voltak megölni bárkit, aki csak rájuk nézett.
Goblinok zuhantak el üvöltve, amintkeresztüldöfték őket Raistlin intésére, harci dalaikat énekelve előtörő lovagok dárdái, hogy a varázsló parancsszavára ismét nyomtalanul eltúnjenek. A sárkánykölykök rémülten iszkoltak vissza fészkeik sötét, titkos zugaiba, sárkányfattyak pörkölődtek feketére a föllobbanó lángokban. A királynőjük utolsó parancsára a lépcsőn lefelé özönlő sötét papokat izzó lándzsák nyársalták föl... végső imáik átkozódó halálordításba fulladtak.
Végül a Fekete Köpönyeges varázslók következtek, a Rend vénei, hogy végezzenek ezzel az ifjú bitorlóval. Legnagyobb megrökönyödésükre azonban azt kellett tapasztalniuk, hogy bármennyire vének is, Raistlin valami rejtélyes módon még náluk is öregebbnek bizonyul. Hatalma lenyűgöző és a vének egy szempillantás alatt ráébredtek, hogy számukra legyőzhetetlen. A levegő: megtelt vibráló varázsigékkel, amelyek hatására — éppoly gyorsan, ahogy jöttek —, a Fekete Köpönyegesek egyenként eltünedeztek és legtöbbjük mélységes tisztelettel hajolt meg Raistlin felé, mielőtt annak varázsigéje szárnyán elszelelt.
Utána csönd lett, csak a víz lomha csobogása hallatszott. A varázspálca tovább árasztotta kristályfényét. Rövid egymásutánban vad rengés rázta meg a templomot, mire Caramon rémülten nézett föl a mennyezetre. A tusa mindössze pár pillanatig tarthatott, bár Caramon lázas tudatának úgy tűnt föl, hogy fivérével együtt e borzalmas helyen töltötték egész eddigi életüket.
Amikor az utolsó varázslót is elnyelte a sötétség, Raistlin szembefordult fivérével. — Nos, látod már, Caramon? — kérdezte hűvösen.
A nagydarab harcos szótlanul, tágra meredt szemmel bólintott.
A föld tovább rengett alattuk, a búvópatak vize fölcsapott a parti sziklákra. A barlang végében az ékköves oszlop megrázkódott, majd kettéhasadt. Széttöredezett sziklák pora hullott a beroggyanó mennyezetre fölnéző Caramon arcába.
— Mit jelent ez az egész? Mi történik itt? — kérdezte a harcos ijedten.
— Ez a véget jelenti — mondta Raistlin. Összébb vonta magán fekete köpönyegét és ingerülten nézett Caramonra. — El kell mennünk innen! Van hozzá elég erőd?
— Igen, csak adj még egy percet! — nyögte Caramon. Eltaszította magát a kőfaltól, egyet lépett előre, de máris megingott és kis híján elvágódott.