Nem nézte az óráját, de nem is telhetett el egy-két percnél több. E rövidke idő mégis bőven elég volt, hogy ráébredjen, mit érezhetett Charley Chang a történelem előtti Catalinán azokkal a szemekkel és fogakkal, s remélte, Jens Lyn nem túl boldogtalan az itt töltött két hónap után. Ha lelkiismeretét nem marcangolták volna szét a filmszakmában töltött évek, talán még sajnálná is őket. így csupán önmagát sajnálta. A felhő odább úszott, a nap újfent melegen sütött, de Barney még mindig fázott. Sose érezte magát annyira magányosnak és elveszettnek, mint e néhány perc alatt.
Az emelvény megjelent, és belesüppedt a legelő földjébe.
— Legfőbb ideje volt már! — kiabálta Barney. A tekintély rohamos gyorsasággal költözött vissza belé. Felállt, kifeszítette vállait.
— Hol a csudában voltatok?
— A huszadik században. Hol másutt lehettünk volna? — felelte a professzor. — Még nem felejtkezett el a K pontról, ugye? Avégett, hogy az ön szubjektív idejében néhány percet előreugorjunk, először vissza kellett térnem az emelvénnyel abba az időbe, amit elhagytunk, s csak azután jöhettem ide a megfelelő időbeli és térbeli elmozdulással. Meddig tartott… az ön szempontjából?
— Nem tudom, talán néhány percig.
— A mintegy kétezer éves körutazás vonatkozásában egész jó eredmény. Tegyük fel, hogy öt perc volt, ez esetben a hiba mikroszkopikusán kicsiny érték volna, körülbelül…
— Jó, jó, professzor, — majd a szabad idejében kiszámítja. Most vissza akarjuk utaztatni a truppot az időben, hogy munkához láthassunk. Ingajáratban hozzuk a járműveket. Mihelyt egy-egy megérkezik, vigyétek odébb, hogy legyen hely a következőnek. Gyerünk!
Ezúttal Barney is visszatért az emelvénnyel, s egyetlen pillanatig se gondolt arra, vajon mit érezhet a két magára hagyott ember.
Az átköltözés zökkenőmentes volt. Az első néhány forduló után a teherautók és a lakókocsik olajozottan gördültek be a műterembe, és tűntek el a múltban. Egyetlen baleset történt a harmadik fordulónál. A teherautó kissé túllógott az emelvényen. Így az utazás után kéthüvelyknyi kipufogócső és egy fél rendszámtábla hullott csörömpölve a padlóra. Barney felkapta a csődarabot, és megszemlélte a vágási felületet. Sima volt, és csillogó, mintha felpolírozták volna. Nyilván ez a darab kilógott az időmezőből, és egyszerűen itt maradt. Ugyanígy megeshetett volna egy karral is.
— Mostantól kezdve mindenki a járművek belsejében tartózkodik az utazás alatt, kivéve a professzort. Nem akarok baleseteket!
Az utolsó fuvarral a motorcsónakot vontató traktort és a hűtőkocsit vitték. Barney is utánuk mászott az emelvényre. Búcsúpillantást vetett a kaliforniai naplementére, majd intett a professzornak, hogy indulhatnak. Karórája szerint szombat délelőtt pontban 11 óra 57 perckor tűnt el a huszadik század. Barney megkönnyebbülten szívta mélyre a tizenegyedik század friss levegőjét. Az elhagyott században most megáll az idő. Akármeddig filmeznek ideát, odahaza semennyi idő se telik el. Amikor visszatérnek a kész filmmel, még mindig csak szombat dél lesz, s csaknem két nap marad a hétfői határidőig. Hosszú idő óta először felengedett a Barneyra nehezedő nyomás.
Barney körülbelül négy egész másodpercig boldogan lazított. Aztán ráébredt, hogy előtte az egész forgatás, a vele járó összes problémával és nyomorúsággal.
A gond újra teljes súllyal a vállára zuhant, a feszültség görcse is visszatért.
Átsöpört feje fölött a zaj, ahogy a traktor vezetője felpörgette a motort. Kipufogó gáz bűze töltötte be a levegőt. Barney félreállt az útból, míg a motorcsónakot szállító utánfutót óvatosan elvontatták. A rétet szemlélte. Mindenfelé teherautók és lakókocsik álltak nagy összevisszaságban. Néhány közülük szekértábort alkotott, mintha az indiánok támadását várnák. Az emberek többsége még aludt, alig néhány mutatkozott a táborban. Barney azt kívánta, bár ő is alhatna.
Persze tisztában volt vele, hogy ha akarna, se tudna elaludni. Akkor pedig jobb, ha legalább elvégez egyet-mást a dolgai közül.
Tex és Dallas éppen letelepedett a füvön a dzsipből hozott párnákra, amikor Barney odaért.
— Kapd el! — lökött Dallas felé egy negyeddolláros érmét. — Dobd fel! Egyikőtök velem jön, hogy felszedjük Jens Lynt. A másik folytathatja a szundikálást.
— Ha írás, te mégy — mondta Dallas, majd káromkodva meredt George Washington portréjára. Tex nevetett, és kényelembe helyezte magát.
— Érdekes — jegyezte meg Dallas. — Még csak nem is tudom, hol vagyunk.
— Az Orkney-szigeteken. — Barney a sirályokat figyelte, amint sértéseket rikoltozva a magasban hancúroznak.
— Mindig gyenge voltam földrajzból.
— Kis szigetcsoport Skóciától északra, körülbelül Stockholm magasságában.
— Skóciától északra! Ugyan már! A háborúban Skóciában állomásoztam, s a napot legfeljebb akkor láthattam, ha rés nyílt a felhőkön, de azt se gyakran, a hideg meg kifagyasztotta volna a…
— Hogyne, persze, de az a huszadik században volt. Most a tizenegyedikben vagyunk, és javában tart az, amit a Kis Éghajlati Optimumnak hívnak. Legalábbis így nevezte a prof, ha többre is kíváncsi vagy, hozzá fordulj. A lényeg az, hogy az akkori… azaz a mostani időjárás melegebb.
— Alig hihető — Dallas gyanakodva pillantott a napra, mintha attól félne, hogy mindjárt kialszik.
A ház ugyanolyan volt, mint legutóbb. Az egyik szolga kést élezett a küszöb mellett. Felpillantott, mikor odaért a dzsip, döbbenten kiejtette kezéből a fenő-követ, és a házba rohant. A következő percben Ottar jelent meg az ajtóban, a karjával a száját törölgette.
— Isten hozott! — kiáltotta, amint a dzsip lefékezett.
— Örül, lát titeket újra. Hol van Jack Daniels?
— A nyelvleckék eredményesek voltak — kommentálta Dallas —, de a szomját nem csökkentették.
— Rengeteg italt hoztunk — nyugtatta meg Barney.
— Előbb azonban dr. Lynnel szeretnék beszélni.
— Ő kint van hátúlban — felelte Ottar, majd felbömbölt: — Jens! Kom Hingat! [11]
Jens Lyn, kezében durván faragott favödörrel, kelletlenül előcammogott a ház mögül. Csupasz lábait rászáradt sár borította egészen a derekáig. Jellegtelen, zsákszerű öltözéket viselt. Rongyait egy darab állatbőr fogta össze a dereka tájékán. Szakálla és haja a válláig ért, és csaknem olyan tekintélyes volt, mint Ottaré. A dzsip láttán Jens kimeredt szemmel megtorpant, majd rekedten felkiáltott, a sajtárt a feje fölé emelte, és rohamra indult. Dallas a kocsi elé ugrott, hogy fogadja.
— Csigavér, doki! — intette. — Tegye le azt a vödröt, mielőtt valaki megsérül.
A kaszkadőr szavai vagy fenyegető testtartása áthatoltak a Jens agyát borító vörös ködön; megállt, és leeresztette a vedret.
— Mi baj volt? — kérdezte. — Hol a pokolban voltatok?!
— A forgatást szerveztük, mi mást csináltunk volna? Alig pár napot töltöttünk ezzel, mármint a mi időnkben, bár persze tudom, hogy a te számodra két hónap volt.
— Két hónap! — ordította Jens. — Több mint egy év! Mi volt a baj? Barney vállat vont.
— Talán a prof elhibázott valamit. Az a rengeteg műszer, ugye…
Jens Lyn olyan hangosan csikorgatta a fogát, hogy a hang simán leküzdötte a néhány lépésnyi távolságot.
— Hiba… nektek persze ennyi az egész. Én meg közben itt rekedtem ezekkel a tetves barbárokkal, gondozhattam a mocskos állataikat. Öt perccel azután, hogy elmentetek, Ottar fejbe vágott, elvette a felszerelésemet meg az összes whiskyt.