Выбрать главу

— Nem. Elég ebből a filmből. A baleset kizáró körülmény, biztos kitér rá a szerződésem. Haza akarok menni.

— Nyugodj meg, Ruf! Ne izgasd fel magad, pihenj! Nővér, maradjon vele! Én elkergetem a szájtátiakat az ajtóból. Minden rendben lesz. — Szavai üresek voltak, akár a mosolya. Vicsorítva zavarta szét a bámészkodókat a lakókocsi körül.

Öt percen belül megérkezett a kocsi. Az orvos belépett, mögötte egy ápoló, kezében két táska a felszereléssel.

— Mindenki távozzék, kivéve a nővért — mondta.

Barney tiltakozni kezdett, aztán vállat vont. Pillanatnyilag semmit se tehetett. Kiment a lakókocsiból. Odakint Hewett professzor babrált a vremeatron műszerein.

— Ne szedje szét! — mondta Barney. — Azt akarom, hogy az időemelvény legyen a nap huszonnégy órájában bevetésre kész.

— Éppen csak megerősítek néhány vezetéket. Attól tartok, a sietségben a huzalozást eléggé összecsapták. Lehet, hogy gyakori használat esetén nem működnének megbízhatóan.

— Mennyi időt vett igénybe a legutóbbi út? Mikor indultak vissza? Hewett a műszerekre pillantott.

— Néhány mikroszekundum eltéréssel 14.35:52 a pontos idő, szombaton…

— Hiszen fél három elmúlt! Hova tűnt az a rengeteg idő?

— Biztosíthatom, nem én pazaroltam el. Az emelvénynél várakoztam, megebédeltem az automatákból… igen rosszul…, míg a kocsi visszaért. Úgy tudom, a doktor nem volt a telepen. Őt is meg kellett keresni, a szükséges orvosi fölszerelést összeállítani, és csak aztán indulhattunk vissza.

Barney a rekeszizma környékét tapogatta, ahol ágyúgolyó nagyságú hideg csomó gyülekezett.

— Hétfő reggelig el kell készülnie a filmnek, már szombat délután van. Alig három perc használható filmet forgattunk, és a főszereplőm törött lábbal hever. Idő, kifutunk az időből. — Furcsán nézett a professzorra. — Idő? Miért is ne? Annyi időnk van, amennyit csak akarunk, nem? Maga keres nekünk egy csöndes zugot, olyasmit, mint Charleynak, s megoldhatjuk a Ruf-problémát is.

Izgatottan elrohant, mielőtt Hewett szóhoz jutott volna. Átvágott a táboron, és kopogás nélkül berontott Ruf lakókocsijába. Ruf lába derékig sínben volt. Az orvos épp a pulzusát számolta.

— Azt az ajtót nem a szél csapta be! — meredt szigorúan Barneyra.

— Tudom, doktor, és gondom lesz rá, hogy senki se jöjjön be rajta. Szép munkát végzett azzal a lábbal… udvariatlanság lenne megkérdeznem, hogy mennyi ideig lesz rajta a sín?

— Amíg csak be nem érünk a kórházba…

— Pompás, remek tempó!

—…ahol is eltávolítóm az ideiglenes sínt, gipszkötést alkalmazok, mely pedig legalább tizenkét hétig lesz fönt, ez az abszolút minimum. Ezt követően a beteg legalább egy hónapig mankóval jár.

— Nem is hangzik rosszul… voltaképp egész jól hangzik. Szeretném, doktor, ha alkalma volna gondosan ápolni ezt a beteget, személyesen gondozná, s egyidejűleg némi vakációhoz is jutna. Az a tervünk, hogy keresünk valami kellemes, nyugodt helyet mindkettőjüknek, ahol kipihenhetik magukat.

— Fogalmam sincs, miről beszél, de a javaslata képtelenségnek hangzik. Otthon várnak a betegeim. Elképzelhetetlen, hogy tizenkét hétre vagy akár csak tizenkét órára elhagyjam őket. Ezenkívül rendkívül fontos megbeszélésem van ma este. Máris indulnom kell. A titkárnője garantálta, hogy időben hazaérek.

— Hazaér — mondta Barney hűvös nyugalommal. A meggyőzésnek ezt az útját már bejárta Charleyval, ismerte a járást. — Időben megérkezik majd a mai esti találkozójára, hétfőn munkába áll, ahogy szokott, és minden a legnagyobb rendben lesz. Közben még vakációzik is, minden költségét mi fedezzük, s három hónap fizetést kap jutalmul. Nem nagyszerű? Elmondom, mi történik…

— Nem! — Ruf minden erejét összeszedte, hogy az öklét rázogassa. — Jól tudom, mit akarsz. A válaszom: nem. Végeztem ezzel a filmmel, és végeztem azokkal a bolondokkal odakint. Láttam, ami a parton történt, és többet nem kérek belőle.

— Ugyan, Ruf…

— Ne is akarj rábeszélni, Barney, úgyse fogod megváltoztatni a döntésemet. Ez a lábtörés szerencsére megszabadít a filmedtől, de a baleset nélkül is torkig vagyok a vikingekkel. Nem kényszeríthetsz színjátszásra.

Barney szóra nyitotta száját, hogy találóan jellemezze Ruf színművészetét, aztán — tőle szokatlan önfegyelemmel — erőt vett magán.

— Reggel megbeszéljük, most aludj jól — mormogta összeszorított ajkai közül, majd sarkon fordult és kiment.

Odakint megállt. Tisztában volt azzal, hogy Ruf lábtörése az ő karrierjét is derékba törte. Ruf makacs, az egyszer biztos. Kevés gondolat hatolt át az izmokon és csontokon a parányi agyba, azok is rendszerint hiába. Erővel nem kényszerítheti ezt a túlfejlett izomzatú tahót, hogy egy történelem előtti szigeten lábadozzék, márpedig anélkül oda a film.

Megbotlott, felnézett. Észre se vette, hogy az egész táboron átvágott, és a partra ért. Egy homokbucka tetején állt, mely az öböl felé magasodott. A nap a látóhatár peremén lebegett. Aranyos fénye súrolta a mélyen csüngő felhőket. A vízre vetődve meg-megtörő, majd újra összeolvadó formákat alkotott a partra gördülő hullámok nyomában. Embert nem ismerő világ vad szépsége volt ez. Barney gyűlölte mindenestül. Felragadta a lábánál heverő kődarabot, belevágta a tengerbe, mintha a víz üvegtükör lenne, amit széttörhet és tönkretehet. A dobás azonban rövidre sikerült, a kő csörögve a parti kavicsokra hullott. Barney. mindössze a vállát rándította meg.

Ebből a filmből semmi se lesz. Hangosan szitkozódott.

— Az mit jelent?! — dübörgött Ottar hangja hátulról. Barney megperdült.

— Azt jelenti, hogy tágulj innen, te szőrös képű tahó!

Ottar vállat vont. Kinyújtotta egyik hatalmas markát, melyben két palack Jack Danielst szorongatott.

— A házamra mondom, rosszul nézel ki. Igyál!

Barney metszőén gúnyos megjegyzésre nyitotta száját, aztán rájött, kivel áll szemben, csak ennyit mondott:

— Kösz — és elvette a bontott palackot. Bőséges korty volt, jólesően melegített.

— Idejöttem napi bérért, egy palack, aztán Dallas mond, saját ezüstből vesz Ottarnak egy palackot, mai harcért. Nagy nap van ma.

— Nagy nap, az szent. Add ide a palackot! Ez az utolsó nap, mert a film kikészült, kimúlt, megdöglött. Érted te ezt?

— Nem. — Hosszú kortyolás.

— Hát persze hogy nem, te szeplőtelen barbár gyermeke a természetnek, te. Röhej, de tényleg irigyellek.

— Nem a természet gyermeke. Volt egy ember, úgy hívták, Lófejű Thord, ő volt az apám.

— Tényleg irigyellek, mert nyitva áll előtted a világ, mármint a te világod. Hisz mi kell hozzá? Erős kar, bő torok, jó étvágy és soha egyetlen percnyi önkínzó kétely sem. Egész életünkben a frász tör minket a sikerért, te pedig nem is tudod, miről beszélek.

— Frász tör? Az olyan, mint sjálfmorth? [12]

— Hát persze hogy nem érted. — A viking a földön ült. Barney mellé kuporodott, hogy könnyebben elérje a palackot. A nap lenyugodott. A látóhatár bíbora szürkébe olvadt a fejük fölött. Mögöttük már fekete volt az ég.

— Filmet forgatunk, Ottar, nem mást. Mozgófényképet. Szórakoztató ipar és bombaüzlet egybegyúrva. Pénz és művészet. A kettőnek persze semmi köze egymáshoz, de azért mi évek óta egybegyúrjuk őket. Ebben az üzletben éltem, amióta csak kinőttem a bársony térdnadrágomat, és most, negyvenöt évesen, legtermékenyebb férfikoromban kipottyantam belőle. Mert e nélkül a mestermű nélkül a Climactic összecsuklik, s amikor a stúdió eltűnik a süllyesztőben, én is eltűnök. Mit gondolsz, miért?

вернуться

12

Öngyilkosság