— Nem vagyok vak… Mostantól túlóradíjat fizetek, de a próbafelvételt azonnal megcsináljuk. Talán kár is magyaráznom, hisz bizony mondom nektek, a rémhír átkozottul gyors szárnyakon szállong errefelé, Ruf Hawk eltörte a lábát, és a továbbiakban nem is vesz részt a forgatásban. Ami annyit jelent, hogy nincs férfi főszereplőnk. Ez ugyan ijesztően hangzik, mégse az, mivel csak néhány percnyi filmet kell megsemmisítenünk, hiszen vele alig készítettünk felvételeket. Mindenképpen új főszereplőre van azonban szükségünk, és éppen ezt intézzük itt ma este. Próbafelvételt fogok készíteni egy férfival, akit mindannyian ismertek, helyi barátunkkal, Ottarral…
Döbbent felkiáltások hallatszottak, pusmogás és némi vihogás kíséretében. Az utóbbiak ingerelték Barneyt.
— Én adom az utasításokat. Én felelek itt mindenért, próbafelvételt akarok, és kész! — Megállt, hogy levegőt vegyen. Tényleg. Itt ő felel mindenért. Ez soha annyit nem jelentett, mint most. Ezer év választja el a vezérigazgatói irodától, még csak telefon-összeköttetés sincs velük. L. M. akkor se ugráltathatná, ha nem zárkózott volna el állítólagos szívrohamával és a matraca alá rejtett üzleti könyveivel. Az egész forgatás egyedül az ő vállaira nehezedik. A film sorsa attól függ, mi az ő következő döntése. Nem is csak a film sorsa — az egész stúdió jövője is tőle függ, az összes jelenlevő állása nemkülönben. Saját jövőjéről nem is beszélve.
Normális körülmények között Barneynál az ilyen szituáció gyomorgörcsöket és álmatlan éjszakákat okoz, nyomorultul vánszorogna a határozatlanság fekete poklában. Mindennek ezúttal nyoma se volt. Úgy látszik, a viking szellem ragályos. Átragadt rá a felismerés, hogy minden ember egyedül áll az egész világgal szemben. Szerencsésnek mondhatja magát, ha mellé áll valaki, de senki segítségére sem szabad számítania.
— Most tehát próbafelvétel következik. Senki se vitatja, hogy Ottar külseje megfelel a szerepnek. Ami pedig az akcentusát illeti: Boyernek és Von Stroheimnek is volt akcentusa, mégis sikeresek voltak. Most pedig lássuk, tud-e Ottar színészkedni, legalább annyira, mint Ruf.
— Öt dollárban fogadok, hogy jobban — szólt közbe valaki.
— Senki se tartja — toldotta meg egy hang. A tömegen végigfutott a nevetés.
Ez volt az egész. Barney maga mögött tudhatta a stábot. Lehet, hogy a vikingek őrülete őket is megfertőzte. Egy a fontos: megnyerte a támogatásukat.
Barney visszasüppedt a székébe. Néhány utasítást adott, a Jack Danielst szopogatta, míg felállították a kamerát és a lámpákat. Amikor minden elkészült, felállt és elvette a flaskót a lassan bólogató Ottartól.
— Add vissza! — morgott fenyegetően Ottar.
— Mindjárt. Most szeretném, ha újra elénekelnéd azt a sagát Ragnarról.
— Nem akarok énekelni.
— Dehogyisnem, Ottar. Mindenkinek elmondtam, milyen nagyszerűen énekeltél, és most valamennyien hallani akarják, ugye, emberek?
Mindenfelől várakozásteljes „igen” hangzott, és néhányan éljeneztek is. Slithey előúszott a sötétből, és kézen fogta Ottart.
— Nekem játszod majd, szerelmem, ez az én dalom lesz — idézte szerepét legutóbbi filmjéből, amely egy másodrangú zeneszerzőről szólt.
Ottar nem állhatott ellen e személyiség varázsának. Már csak a forma kedvéért zsörtölődött. Odaállt, ahova Barney mutatott, és kezébe vette a kellék fejszét.
— Túl könnyű — morgott. — Fából van. Semmire se jó.
Végül énekelni kezdett. Először kántálva, monoton hangon, közben a fejszét vizsgálgatta. Aztán hangosabban, növekvő lelkesedéssel, ahogy a dal mindjobban felkavarta érzelmeit. Dühödt kiáltással fejezte be az utolsó sort. Harciasán megrázta a fejszét, ezzel feldöntötte és csaknem tönkretette az egyik reflektort. A hallgatóság önkéntelen tapsban és éljenzésben tört ki. Ottar föl és alá csörtetett előttük, büszkén fogadva a jogos hódolatot.
— Óriási volt! — dicsérte Barney. — Most még valamit elpróbálunk, aztán mehetsz. Látod azt a lámpaállványt ott, rajta a köpennyel és a sisakkal? Az egy ellenséges őr. Osonj oda és öld meg, éppen úgy, ahogy a valóságban is tennéd.
— Minek?
— Minek? Micsoda kérdés ez, Ottar? — Barney nagyon is jól tudta, micsoda kérdés ez. Megválaszolhatatlan kérdés. Egy színész esetében egyszerű volt a válasz, hiszen ő színészkedésből él. De miért színészkedne Ottar?
— Felejtsd el! — mondta Barney. — Gyere ide, üljünk le, igyál egyet, a változatosság kedvéért én mondok sagát neked.
— Neked is van sagád? A sagák érdekesek.
Ebben a korban, mely mit sem tudott a szórakoztatóiparról vagy akár az írásbeliségről, a saga pótolta a slágert, a történettudományt, az újságot és a regényt. Barney tisztában volt a saga szerepével.
— Pompás — mondta. Intett, hogy irányítsák a kamerát Ottarra.
— Ragadd meg a palackot, és figyelj a történetre, a hatalmas viking történetére, aki híres harcos volt, nagy hős, és Oltárnak hívták…
— Úgy, mint engem?
— Úgy bizony, és nagyszerű férfiú volt. Barátjával együtt volt, együtt harcolt, és egyáltalán, a legjobb barátok voltak a világon. Ám az egyik csatában Ottar barátja fogságba esett, összekötözték és elhurcolták. Ottar követte őket. Elbújt az ellenséges tábor közelében, ott várta meg az éjszakát. Szomjas volt a nagy harc után. Ivott is egy keveset, de közben csöndesen megbújt a rejtekhelyén.
Ottar gyorsan hörpintett a palackból, majd hozzásimult a lakókocsi oldalához.
— Aztán leszállt az éj, eljött az idő. Most megszabadíthatja a barátját! „Állj fel, Ottar — parancsolta magának a viking hős —, állj fel és menj, mentsd meg a barátodat, különben reggel megölik. Állj fel!”
Parancsolóan csattantak az utolsó szavak. Ottar bámulatos ruganyossággal ugrott fel. A whisky a földre esett, senki se törődött vele.
— Figyelj, Ottar! Nézz ki az épület mögött! Keresd meg az őrt! Óvatosan! Ott áll!
Ottar testestül-lelkestül azonosult a történet szereplőjével. Előrehajolt, szemeit óvatosan körüljártatta a ház mögötti téren, majd visszahúzódott.
— Ott áll az őr, háttal neked. Odakúszol hozzá, Ottar, s ledöföd. Csak a kezeidet használod. Átkulcsolod a nyakát. Egyetlen hang nélkül kell meghalnia. Indulj most, csöndesen, amíg háttal áll!
Ottar kibújt a lakókocsi mögül, kétrét görnyedve futott a kerekek szaggatta talajon, hangtalanul-, mint az árnyék. A nézők mozdulatlanul, némán figyelték. Barney körbepillantott. Mellette állt a titkárnője, szemei a settenkedő vikingen csüggtek.
— Félúton Ottar zajt hallott. Valaki jön! El kell rejtőznie! — Ottar beleolvadt egy árnyéksávba. — Gyerünk, Betty — súgta Barney a szája sarkából. — Előre, és a szín bal oldalán el! — azzal karon ragadta és előrelökte.
Ottar elrejtőzött, meghúzódott az árnyékban, míg az asszonyok egyike elhaladt előtte. Alig karnyújtásnyira volt, de nem vette észre a hőst. Továbbment. Ottar megvárta, míg minden elcsendesedik, majd ismét előbújt, közelebb, még közelebb az őrhöz… és rávetette magát!
Gino alig győzte forgatni a kamerát, ahogy a viking felpattant, teljes csendben keresztülszáguldott a terepen, és hatalmas ívben a bábura vetődött. A sisak félregurult. Ottar elkapta a lámpa fémnyelét, s egyetlen, sima mozdulattal csaknem-félbehajtotta.
— Ennyi! — kiáltotta Barney. — Ez volt a történet, Ottar, magad is pont így csináltad volna. Megölted az őrt, megszöktetted a barátodat. Nagyon jó, igazán jó munka volt. Rajta, emberek, hadd tudja meg Ottar, mennyire tetszett mindenkinek a produkciója!