— Semmi, csak a hullámok.
— Esküdni mernék rá, hogy loccsanást hallottam, mintha evezne valaki. Dudálj még egyet, aztán percénként újra, közben meg feszülten figyelj!
A ködkürt újra megszólalt. Barney felkapaszkodott a dombtetőre a ponyvába burkolt teherautóhoz.
— Van változás? — szólt fel a platóra.
Amory Blestead nemet intett, anélkül hogy elfordult volna a rádióvevőtől. A fején fülhallgatók díszelegtek. Lassan forgatta a vevő tetejére szerelt irány kereső keretantennájának gombját. Az antenna lassan elfordult az egyik, majd a másik irányba. Amory felnézett, s ujjával a keret alaplapján lévő mutatóra koppantott.
— Megítélésem szerint nem mozdultak el — mondta… — Az irány változatlan. Valószínűleg arra várnak, hogy felszálljon a köd.
— Milyen messze vannak?
— Barney, viselkedj ésszerűen! Legalább százszor mondtam, hogy ezzel a készülékkel az irányt megállapíthatom, de a távolságot nem. A válaszadó jelének erőssége semmit se mond, éppúgy lehetnek egy mérföldre, mint ötvenre. Hangosabb a jel, mint három napja volt, amikor először csíptük el, eszerint közelebb jöttek, ez minden. A bemérési adatokból se számolhatom ki a távolságot, túl sok a változó. Állandóan sebességet váltottunk, ezért nem használhatom a teherkocsi sebességmérőjét. Így nem állapíthatok meg egy alapvonalat, továbbá a viking hajó is nyilván elmozdult azóta…
— Meggyőztél. Ezt tehát nem tudod megmondani nekem. Mi az, amit viszont megmondhatsz?
— Azt már megmondtam. A hajó tizennyolc napja hagyta el Grönlandot. Magam állítottam be a pörgettyűs tájolót a Belle Isle-szorosra, új elemeket tettem bele, bekapcsoltam és kipróbáltam a visszajelzőt. Láttuk, amint elindulnak.
— Te meg Lyn azt ígértétek, hogy négy nap alatt ideérnek — Barney a körme tövén levált bőrdarabkát harapdálta.
— Mi csak azt mondtuk, hogy ideérhetnek négy nap alatt. Ha azonban az idő rosszra fordul, megváltozik a szél vagy akármi, akkor sokkal tovább is tarthat az útjuk. Ez történt. Mindenesetre elcsíptük a szignált, ami azt jelenti, hogy sikerült az átkelés.
— Ez két napja volt. Mi van azóta?
— Ne sértődj meg, Barney, de ez az időutazás-dolog csöppet se használ az idegeidnek. Filmet csinálunk, nem? A többi mind túlóra meg ráadás. Nem mintha bárki is panaszkodnék. Azért a legjobb, ha enyhíted a nyomást, könnyebb lesz neked is, nekünk is.
— Igazad van, igazad van — morogta Barney. Szókincsében ez állt a legközelebb a bocsánatkéréshez. — Tudod, ez a két nap… az idegeimre megy a várakozás.
— Pedig semmi ok sincs az aggodalomra. Vágni lehet a ködöt, szinte semmi szél sincs, ismeretlen part előtt horgonyoznak… kizárt dolog, hogy bárhová elmozduljanak. Nem kezdenek evezgetni, ha azt se tudják, hova mehetnek. Az iránykereső szerint olyan közel vagyunk hozzájuk, amennyire csak lehet, s ha felszáll a köd, ide tudjuk irányítani őket…
— Hé! — kiáltott Dallas a partról. — Hallok valamit ott kinn a vízről!
Barney siettében többet csúszott, mint lépett a lejtőn lefelé. Dallas füléhez tett kézzel, feszülten figyelt.
— Csöndben — mondta. — Figyelj, te is hallod-e. Odakinn a ködben. Esküdni mernék, hogy vízcsobogást hallottam, mintha eveznének, és hangokat is.
Megtört és visszahúzódott egy hullám. A nyomában támadt csendben tisztán hallatszott az evezők csapása.
— Igazad van! — kiabálta Barney, majd még nagyobb hangerőre váltott.
— Errefelé… erre!
Dallas is kiabált. A ködkürtről mindketten elfeledkeztek, mert sötét árny bontakozott ki a tengert borító ködből.
— Ez a csónak — mondta Dallas —, amit a hajó oldalára akasztottak…
Kiabáltak, integettek. Hirtelen rés nyílt a ködben, s tiszta kilátás nyílt a járműre és az utasaira.
A csónak valamiféle sötét bőrből készült, a benne ülő három férfi csuklyás prémzubbonyt viselt. A hátravetett csuklyák alól hosszú, fekete haj lógott előre.
— Ezek nem vikingek — állapította meg Dallas, karjával arrafelé intve. A fekete poncho meglebbent. — Kik ezek?
Dallas mozdulatára a csónak farában ülő két férfi újra a vízbe mártotta a kerek evezőket, a harmadik azonban, aki elöl térdelt, meglendítette a karját, s Dallas felé süvített valami a levegőn át.
— Eltaláltak! — ordított Dallas. Hanyatt esett, mellkasából felmeredt a lándzsa. A ködkürt melléje esett a partra. A szelep kinyílt, bömbölő hang szállt végig a vízen. A csónakban ülők szemvillanás alatt megváltoztatták a lapátolás irányát, s néhány csapással visz-szaküldték járművüket a ködbe.
Érkezésük és eltűnésük között alig néhány másodperc telt el. Barney döbbenten állt. Megbénították a történtek és a ködkürt üvöltése. Lehetetlen volt a zajban gondolkodni. Először ezt kellett megszüntetnie,, s csak aztán fordulhatott Dallashoz, aki még mindig mozdulatlanul hevert a hátán, s olyan halottnak látszott, mint egy konzervált sós hering.
— Kihúznád ezt a vacakot? — kérte Dallas egész, nyugodt hangon.
— Félek, hogy fáj… hogy belehalsz… nem merem…
— Nem olyan vészes, mint ahogy látszik. Azért ügyelj rá, hogy kifelé húzd, és ne befelé nyomd…
Barney gyengéden megrántotta a dárda nyelét. Egész könnyen kijött, de beleakadt Dallas ruhájába. Barney jól megvetette a lábát, s két kézzel kapaszkodott a fanyélbe. A dárda kiszabadult, hosszú csíkot tépve a poncho impregnált anyagából. Dallas felült, felemelte a ponchót, és feltépte a kabátját és az ingét.
— Ide nézz — mutatott a bordáin díszelgő vörös karcolásra. — Öt centivel jobbra megy, és kipukkaszt. Az a horog belém mart, ha megmozdultam. Mondhatom, rosszabb volt, mint amilyennek most látszik. — Végigsimította a dárda elefántcsont fejéből kimeredő kampót.
— Mi történt? — Amory futva jött lefelé a lejtőn a kocsitól. — Mi volt ez? Nem csónak jött? Dallas felállt, és visszagyűrte az ingét a nadrágjába.
— A bennszülöttek felvették velünk a kapcsolatot — felelte. — Úgy tűnik, az indiánok vagy az eszkimók a vikingek előtt értek Amerikába.
— Súlyosan megsérültél?
— Túlélem. Nem erre a dárdahegyre írták a nevemet. — Kuncogva vizsgálgatta a fegyvert. — Szép faragás. A súlyelosztása is jó.
— Nem tetszik nekem ez a dolog — Barney elázott cigarettát kotort elő. — Nem volt elég bajom enélkül is? Remélem, a viking hajót azért nem találják meg.
— Én meg remélem, hogy megtalálják — mondta Dallas mély kéjjel. — Nem hinném, hogy Oltárnak gondot okoznának.
— Azt akartam mondani — szólt Amory —, hogy mindjárt felszáll a köd. Odafentről már látni, amint helyenként áttör a nap.
— Legfőbb ideje — Barney mohón beleszívott a cigarettájába. A parázs sistergett és sziszegett.
Most, hogy kisütött végre a nap, a frissen feltámadt nyugati szél segítségével egykettőre eltakarította a ködöt. Fél órán belül teljesen megtisztult a levegő. Alig egy mérföldre a parttól Ottar knorrja vesztegelt.
Barney majdnem mosolygott.
— Szólaltasd meg nekik azt az izét — mondta. — Ha ide néznek, meglátják a teherautót.
Dallas az utolsó molekula szén-dioxidot is beleengedte a kürtbe, erőtlen nyávogás volt az eredmény. A kívánt hatást azonban ez is elérte. Látták, hogy a hatalmas vitorla elkeskenyedik, aztán ismét kiszélesedik, amint körbefordítják, és fehér hab jelenik meg a hajó faránál. Nyoma se volt a bőrcsónaknak. Ugyanolyan váratlanul tűnt el, mint ahogy érkezett.