— Muszáj? — kérdezte Barney Val de Carlót, aki teljesen körültekerte magát a lurhorrmal. A tölcsér rücskösre kalapált pereme a vállán nyugodott, miközben buzgón trombitáit.
— Micsoda vad kürt — mondta Val. — Ezt hallgasd meg! — Megnyalta az ajkát, a fúvókára illesztette, és kidagadó erekkel, guvadó szemekkel eltrombitálta a Rock az óra körül alig felismerhető változatát.
— Jobb, ha a színészetnél maradsz! — tanácsolta Barney. — Zenészként éhen halnál. Régóta töröm a fejem, hol láthattam én ezt a hangszert korábban, már úgy értem, a múzeumokon kívül.
— A dán vajon. Ez a védjegyük.
— Lehet. A hangja olyan, mint egy náthás tubáé.
— Pókláb Spinneké imádná.
— Azt meghiszem — Barney kancsalított, ahogy átvillant a fején egy ötlet. — Éppen őrá gondoltam. Pókláb. Mindenféle bizarr hangszeren játszik abban a lerobbant csehóban, a Taplóbarlangban. Egyszer hallottam, rézfúvósok kísérték, meg egy dob.
Val bólintott.
— Én is voltam ott. Állítólag ő a jazz-tuba játékosok egyetlen állatkerti példánya. Életemben olyan szörnyű zajt nem hallottam.
— Nem olyan rossz az. Még szükségünk lehet rá. Eszembe jutott valami.
Ottar ki-be pattogtatta a nyilait. Barney a falnak támaszkodva hallgatta a lurhornt, míg oda nem gurult Dallas a dzsippel.
— Indulhatunk — jelentette. — A konyha teljes személyzete útra kész, és van pár önkéntes díszletező is, aki kíváncsi, hogy megvan-e még Hollywood.
— Elegen lesznek a rakodáshoz? — aggályoskodott Barney. — A telephelyről már mindenki hazament.
— Még sok is.
— Akkor gyerünk.
Nyergesvontató hátrált fel az időemelvényre. Egy tucat ember ácsorgott mellette. Hewett professzor kiakasztotta az irányítófülke ajtaját. Barney bekukkantott.
— Szombat délután, amilyen korán csak lehet.
— Mikroszekundumnyi pontossággal. Hajszálpontosan akkor érkezünk, amikor a legutolsó fuvar távozott.
Barneynak nem kevés erőfeszítésébe került, hogy tudomásul vegye: mindazok ellenére, ami itt történt az elmúlt hónapok során, Hollywoodban még mindig szombat délután volt, ugyanaz a nap, amikor megkezdték a műveletet. A hétvégi kirándulók az országutak dugóiban rostokolnak, a szupermarketek parkolói zsúfolásig megteltek, és a Benedict Canyon Drive tetején, mindjárt a privát golfpályája mellett, a villa legfelső emeletén L. M. Greenspan hamisított szívrohamban szenved. Barney fején átfutott, hogy felhívja és megörvendezteti egy időszaki jelentéssel, de jobbnak látta, ha nem teszi. L. M. számára csak néhány óra telt el, még esze ágában sincs, hogy aggódjék. Alvó stúdiótulajdonosokat legjobb békén hagyni. Talán telefonálnia kellene a kórházba, hogy megtudja, hogy van Jens Lyn, hiszen hetek teltek el… azaz nem, legfeljebb percek. Valószínűleg be se ért még a kórházba. Az időutazást nem könnyű megszokni.
— Kánikula! — morgott az egyik szakács. — El kellett volna hoznom a napszemüvegemet.
A műterem magas tolóajtaját félregördítették. Amikor megérkezett az időemelvény, mindenki felsziszszent a szubtrópusi fény hirtelen áradatában. Új-Foundland északi ege mindig sápadt volt, a nap sosem perzselt annyira, mint itt. Barney elzavarta az embereket az útból, míg a súlyos vontató dübörögve elindult, és a kocsi végigcsörömpölt a rámpán. A szünidei hangulatot élvezve kapaszkodtak fel a platóra, majd végiggördültek a filmgyár üres utcáin.
Az élelmiszerraktárnál véget ért a szünidő.
— Sajnálom, uram — a stúdióőr a szíjánál fogva pörgette a botját. — Sose láttam önt, de ha láttam volna, se engedhetném be a raktárba.
— Itt ez a papír…
— Azt látom, viszont parancsaim vannak.
— Ide egy hadifejszét! — süvöltötte az egyik díszletező. — Majd én kinyitom azt az ajtót!
— Öld! Öld! — kiáltozta a másik. Túl sok időt töltöttek a tizenegyedik században, nem csoda, hogy elsajátították azokat az egyszerű módszereket, amelyekkel a vikingek a problémáikat kezelték.
— Ne jöjjenek közelebb! — parancsolta az őr. Odább lépett, a kezét a fegyvere fölött tartotta.
— Elég ebből, emberek! — avatkozott közbe Barney. — Üljetek szép nyugodtan, mindent elintézek. Hol a telefonja? — fordult az őrhöz.
Barney egyenesen az irodaépületbe telefonált, hátha talál még ott valakit. Szerencséje volt. Maga Sam, L. M. személyes könyvelője is benn volt még, nyilván háborítatlanul kívánta böngészni a könyveket.
— Sam — mondta Barney —, de jó, hogy hallom a hangodat, hogy vagy mindig… mit?… Pardon, elfelejtettem. Persze, a számodra csak pár óra volt az egész, én azonban hónapokig… nem, természetesen nem ittam, a filmet forgattam… Úgy van, csaknem kész… Dehogy, Sam… ne izgasd fel magad… Ez a film éppúgy nem egynapos film, ahogy a forgatókönyv se volt egyórás forgatókönyv… Keményen dolgoztunk. Nézd, később majd elmagyarázom az egészet, most azonban segítened kell. Azt akarom, hogy beszélj az egyik őrrel, igazi bükkfafej, nyilván új fiú. Mondd meg neki, hogy nyissa fel az élelmiszerraktárát, hogy kipucolhassuk onnan a szárított tésztákat és a konzerveket… nem, szó sincs arról, hogy máris ennyire megéheztünk volna, ez mind csereáru a bennszülöttek számára. Ezzel fizetjük a statisztákat… Sam, mit akarsz ezen gondolkodni… ha egyszer zabpehellyel fizethetünk zöldhasúak helyett, ugyan mi a különbség?
Nem ment könnyen, Sammel sohase ment könnyen, végül is azonban sikerült meggyőzni. Sam még akkor is utált költekezni, ha csupán zabpehelyről volt szó. Most rázúdította a haragját az őrre, aki vörös arccal és dühösen jött elő a telefonfülkéből.
Fél hatra meg is rakták a teherautót, s háromnegyed hatkor visszaértek az időemelvényhez. Barney ellenőrizte, hogy mindenki az emelvényen van-e, aztán bedugta a fejét Hewett fülkéjébe.
— Mehetünk, prof, előbb azonban hadd szálljak le.
— Úgy értsem, hogy nem tér vissza velünk?
— Pontosan. Akad némi dolgom a városban. Ha lerakta ezeket az embereket meg az ellátmányt, pár óra múlva jöjjön vissza értem, mondjuk tízre. Ha nem talál itt, felhívom a raktárát odaát, és értesítem a fejleményekről.
Hewett zsémbes hangulatban volt.
— Úgy látszik, bizonyos értelemben időtaxit üzemeltetek. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy örömömre szolgál. Eredetileg mintha arról lett volna szó, hogy elmegyünk a tizenegyedik századba, ott megcsináljuk a maga filmjét, aztán visszatérünk. Ehelyett azóta is folyamatos ingajáratot tartok fenn…
— Nyugodjon meg, professzor, már a célegyenesben vagyunk. Csak nem gondolja, hogy így vesztegetném az órákat, ha nem lennék biztos a produkció felől? Még egy ugrást végzünk, befejezzük a filmet, és kész. Nem is lesz más hátra, csak az ordítozás.
Barney az ajtóból figyelte, ahogy az időemelvény eltűnik. Vissza az ősi Kanada vadonjaiba, a cserepes ajkak és a hideg eső földjére. Hadd tűnjön. Ő a maga részéről kivesz néhány órát, egyet s mást el is intéz persze, ez azonban nem fogja zavarni abban, hogy közben jól érezze magát. Szó se lehetett persze igazi lazításról, amíg a film nincs a dobozban, azonban látszott már a fény az alagút végén, ő pedig hónapok óta hajtotta magát. Első napirendi pont egy első osztályú luxusebéd a Chasen étteremben, tartozik önmagának ennyivel. Kilenc előtt semmi értelme sincs, hogy a Taplóbarlangba látogasson.
Egészen valószerűtlennek tűnt, hogy ismét Kaliforniában és a huszadik században lehet. Minden túl gyorsan mozgott, harsogtak a színek, s Barney feje megfájdult a kipufogó gázoktól. A falusi tahó. Ebéd, aperitiffel az elején, konyakkal a végén, pezsgővel a kettő között. Hatásos fájdalomcsillapító. Barney egész jól érezte magát, amikor kiszállt a klub előtt a taxiból. Még arra is futotta az erejéből, hogy ne háborodjon fel az epezöld ajtóra festett vörös halálfej és keresztbe tett lábszárcsontok láttán.