Barney gondolatai alaposan összegabalyodtak. A végek lazán csapdostak. Az ábrára bámult, míg bele nem fájdult a szeme. Valakinek meg kellett rajzolnia. És minden papírdarabnak két oldala kell, hogy legyen… Erőtlen ujjakkal csúsztatta a diagramot a tárcájába, a tárcát a farzsebébe dugta, és buzgón remélte, hogy sikerül elfeledkeznie az egészről.
— Készen állunk az időugrásra — jelentette Dallas.
— Miféle időugrásra? — pislogott értetlenül Barney az előtte álló kaszkadőrre.
— A következő tavaszra, 1006 tavaszára. Alig fél órája beszéltünk róla. A kaját átadtuk Oltárnak, az egész csapat felpakolt és indulásra készen áll. Mehetünk, amikor mondod — mutatott a vontatók és teherkocsik várakozó sorára.
— A következő tavasz, hát persze, igazad van. Mondd csak, Dallas, tudod, mi az a paradoxon?
— A spanyol borbély, aki azokat borotválja, akik nem maguk borotválkoznak, tehát ki borotválja a borbélyt?
— Ilyesmi, csak még rosszabb. — Barney hirtelen visszaemlékezett a bekötött kézre. Felemelte a jobb kezét, és gondosan megszemlélte minden oldalról. — Mi történhetett a kezemmel?
— Szerintem tökéletes állapotba van — mondta Dallas. — Innál egyet?
— Nem segítene. Éppen most találkoztam magammal. A kezemet véres kötés borította, és nem voltam hajlandó megmondani nekem, hogy történt, és menynyire súlyos. Érted, mit jelent ez?
— Persze. Italra van szükséged.
— Akármit is mondtok, te meg a vaskori barátaid, az alkohol nem nyújt megoldást minden problémára. Azt jelenti, hogy egyedülálló eset vagyok a világegyetemben. Szadomazochista. Az összes többi szegény nyomorult kénytelen beérni azzal, hogy önmagával szemben mazochista vagy másokkal szemben szadista. Én azonban mazochista gyönyört lelek abban, hogy szadista vagyok önmagámmal szemben. Egyetlen neurotikus se mondhatja ezt el magáról, csak én — megborzongott. — Talán mégis jót tenne egy ital.
— Hoztam magammal.
A flaska árleszállításból származó, hangyasavízű, olcsó rozspálinkát rejtett. A nyelőcsövét égető, maró ital átmenetileg elterelte Barney figyelmét a paradoxonokról és saját szadokompenzációs hajlamairól.
— Menj, nézz körül, légy szíves! — kérte Dallast.
— Ugorj előre márciusra, állapítsd meg, hogy észleltek-e már indiánokat. Ha Ottar még nem látta őket, akkor folytasd! Egyhetes időközökben érdeklődj. A végén jelentkezz itt!
Barney félreállt. Az időemelvény aprót vibrált, s eredeti helyétől néhány méterre megjelent. Dallas lemászott, kezével fekete borostáját dörzsölgette.
— A prof becslése szerint tíz órát voltunk távol — tért azonnal a lényegre. — Az nyolc óra túlórázást jelent…
— Ezt mellőzheted. Mit találtál?
— Megépítették a falat, csupa cölöp, mint azokban az indiánfilmekben. Március elején minden békés volt, az első két bőrcsónakot huszonegyedikén látták.
— Elég jó. Gyerünk! Szólj a profnak, hogy indítsa el az ingajáratot március huszonkettedikére. Mindenki itt van?
— A Jeltárt Betty ellenőrizte és rendben találta. Tex meg én névsort olvastunk. A lakókocsikban üldögélnek. Kivéve persze a sofőröket.
— Milyen a márciusi éghajlat?
— Napos, de a levegőnek még foga van.
— Szóljatok mindenkinek, öltözzenek melegen. Nem akarom, hogy az egész csapat benáthásodjék.
Barney hátrasétált a saját lakókocsijához. Felhúzta az esőkabátját és a kesztyűjét. Mire ismét a konvoj elejére ért, az ingajárat már javában működött. A következő fordulóval Barney is átment 1006 tavaszára. Vérbeli északi tavasz volt. A párás napfény alig enyhítette a hideget. A mélyedésekben megállt a hó, lenn a völgyben a paliszád északi oldalánál is havas maradt a talaj. A telep valóban olyan volt, mint a western-filmek erődjei. Barney magához intette az éppen akkor érkező kis teherkocsi vezetőjét.
— Vigyen le oda!
A következő megálló: az Apacs-erőd! — jelentette be a sofőr.
A kocsi elporzott a felfelé kapaszkodó, kíváncsi vikingek mellett. Keskeny nyílásnál állt meg, ahol egy laza cölöp helyén bejáratot alakítottak ki. Amikor megérkeztek, Ottar préselte magát keresztül a hézagon.
— Kénytelenek leszünk nagyobb kaput vágni ide — közölte vele Barney. — Széles, dupla kaput, belülről retesszel.
— Nem jó, túl nagy, túl könnyű betörni. Így kell csinálni.
— Nem a megfelelő mozikba jártál…
Barney szava elakadt, mert Slithey nyomakodott át a résen. Korántsem tiszta öltözékét a vállán összetűzött karibubőr köpeny egészítette ki. Arca kozmetiká-zatlan volt, a csípőjén csecsemőt himbált.
— Mit keresel itt?! — kérdezte zsémbesen Barney. Úgy érezte, rászedték. Mintha még nem lett volna elég megrázkódtatásban része ma.
— Egy ideje itt vagyok — felelte Slithey. Ujját a gyerek szájába dugta. Az cuppogva szopni kezdett.
— Ide figyelj, csak most jöttünk, mi van ezzel a gyerekkel?
— Vicces, nem? — Slithey kuncogni próbált. — Amikor tavaly nyáron útra készen álltunk, olyan soká kellett várni, hogy kiszálltam a lakókocsiból, sétáltam a friss levegőn. Érted, ugye?
— Nem, és azt hiszem, nem is akarom érteni. Te tehát nem ugrottal velünk együtt az időben, hanem mindvégig itt voltál?
— Hát… Annyira meglepődtem. Elmentem sétálni, ugye, aztán találkoztam Ottarral, és egyik dolog a másikból adódott, ugye érted…
— Attól tartok, ezúttal értem.
— Mielőtt észrevettem volna, mindenki elment. Megrémültem, mondhatom. Heteken át zokogtam. És mivel véletlenül maradtam itt, a tablettáimat se hoztam magammal.
— Tied a gyerek? — mutatott a kisfiúra Barney.
— Aranyos, ugye? Igazából neve sincs még. Én Zor-rinak hívom, mert mindenkinek az orra után kapkod. Tudod, Hófehérke egyik törpéje után.
— Nem is volt Zorri a Hófehérkében — Barney sebesen gondolkodott. — Sajnálom, Slithey, de most, hogy a gyerek megvan, nem mehetünk vissza, hogy mindezt semmissé tegyük. A te hibád, miért hagytad el a lakókocsit.
— Ó, én senkit se vádolok — bizonygatta Slithey. — Megszoktam itt. Ottar folyvást ígérgette, hogy tavasszal megjöttök, és igaza volt. Csak egy jó ebédre vágyom. Phü, hogy ezek milyen koszton élnek! Azt hiszem, mást se bírtam legyűrni a télen, csak whiskyt és zabpelyhet.
— Nagy ünnepséget rendezünk ma este. A te tiszteletedre meg Ottaréra. Meg a bébiére. Marhasült, bor, minden.
Zorri oázni kezdett. Slithey előrelendítette a csípőjéről, s hozzálátott, hogy kibontsa a blúzát.
— Munkába állítom Charley Changet — jelentette ki Barney. — Beleírjuk a gyereket a történetbe. Ez a film tele lesz meglepetésekkel.
Ettől ismét feltámadtak fájdalmas emlékei. Barney lenézett a jobb kezére. Eltűnődött rajta, mikor és hogyan, aztán a biztonság kedvéért gyorsan zsebre vágta.
17. FEJEZET
A kőhegyű dárda átlyukasztotta a motorcsónak oldalát, és beszorult a padozatba.
— Otthagytam, hogy bedugaszolja a lyukat — magyarázta Tex. — Jött még több is, de addigra már iszkoltunk onnan.
— Nyilván meglepődtek — vélte Barney. — Talán megijedtek a motor hangjától.
— Eveztünk.
— Márpedig biztos, hogy okuk volt rá. A Cape Dorset népe békés nép, láttátok, hogy viselkedtek a múltkori látogatás során.
— Esetleg nem tetszett nekik, hogy felaprítottuk a rokonaikat, holott barátságosan közeledtek — szólt közbe Dallas. — Most viszont nem kellett keresnünk a bajt, kérés nélkül megkaptuk a magunkét. Ha a motor nem indul első berántásra, tengeri temetésben részesültünk volna, vagy a főzőedényükbe kerülünk. Megbeszéltük a dolgot Texszel, és úgy gondoljuk, hogy ezért a melóért harctéri pótlék jár…