— Majd írjátok rá az utalványotokra. Meglátom, mit tehetek. Most ne bosszantsatok vele! — Barney megrántotta a dárdát, de az nem engedett. — Fontosabb dolgok aggasztanak. Csaknem kész a filmünk, mindössze az életbevágóan fontos és roppant elengedhetetlen indián csatajelenet hiányzik. Nem mellőzhetjük, viszont elég nehéz indián csatát produkálni indiánok nélkül. Ezrével vannak odakint a part menti jégen. Kiküldelek benneteket mindenféle gyönggyel meg csillogó vacakkal, hogy béreljetek fel néhányat nekem, és mit kapok? Kifogásokat.
A kaszkadőröket hidegen hagyta az érvelés. Dallas szó nélkül a dárdára mutatott. Rezesvinnyogás szelte át a levegőt.
— Feltétlenül itt kell ezt művelniük?! — csattant fel Barney.
— Ha jól emlékszem, te parancsoltad — emlékeztette Tex. — A part az egyetlen hely, ahol nem zavarják a többieket.
A fekete köpönyegesek körmenete lemasírozott a partra. A dobos a ritmust verte. Pókláb menetelt az élen. Összehajtható székeket is cipeltek. Öltözet címén kendők, őzbőrök és karibuköpenyek festői gyűjteményét aggatták magukra.
— Húzzátok partra azt a csónakot, és gyerünk innen! — mondta Barney.
— Támogatom az indítványt — dünnyögte Dallas. — Ezek a zenekari próbák rosszabbak a közönséges gyilkosságnál.
Pókláb keresztülbotladozott a homokon. Tubáját a mellére ölelte, orra vörösen meredt elő a sápadt arcbőrből.
— Fedett próbateremre van szükségünk! — könyörgött. — Ez a sok friss levegő kinyír minket, annyi szent. A kandúrjaim évek óta nem voltak szabad levegőn.
— Kitisztul a tüdejük.
— Jobb szeretik piszkosán.
— Majd meglátom, mit tehetek…
— Ellenség a láthatáron! — kiáltott Tex. — Nézzétek azt a különítményt!
Lenyűgöző látvány volt. Az öböl száját szegélyező szigetek mögül egyik csónakrakomány Cape Dorset-i a másik után úszott elő. Ahogy közelebb értek, villódzás látszott a csónakok fölött, és mély zúgás töltötte be a levegőt.
— Szó sincs baráti vizitről — állapította meg Tex.
— Talán mégis barátságosak lesznek — Barney hangja alig hordozott lelkesedést.
— Mibe fogadunk? — kérdezte Dallas megvetően.
— Jó. Akkor hát, izé, védelmi állást veszünk fel. Mit javasoltok?
Tex Daliásra bökött a hüvelykujjával.
— Ő a rangidős, ő adja a parancsokat.
— Rendben! — pattogott Dallas. — Eltakarítjuk a civileket a partról, értesítjük Ottart, hogy zárja be az erődjét, visszavonulunk a táborunkba. A járműveket körbeállítjuk, a lakókocsik legyenek belül. Minden katonaviselt pasas fegyvert kap. Utána ülünk és figyelünk. Tex, vidd a civileket a táborba.
— Jó terv — értett egyet Barney. — De ugye nem felejtettétek el, hogy a film vége hiányzik? Gino vigye fel a dombra a kameráját, onnan az egészet áttekintheti. Még egy kamerát akarok, kézben tarthatót, hogy az erődből is filmezzük őket. — Gondolatban végigfutott a segédoperatőrök névsorán, és arra az elkerülhetetlen, ám nyomasztó eredményre jutott, hogy egyedül ő jöhet szóba. — Azt hiszem, Ottarral és az övéivel kell tartanom.
— Ahogy akarod — felelte Dallas. Gondolataiba merülve nézte, amint a zenészek visszamenekülnek azon az úton, amelyiken lejöttek. — Gino és a kamera a teherkocsi platóján utaznak. A kocsi a dombon vár, a sofőrrel együtt. Mivel a domb a tábor és a part között van, Tex is ott marad egy sörétes puskával. Ő lesz a főnök. Ha azt mondja, visszavonulás, visszavonulnak. Én veled tartok az erődbe.
— Menjünk.
A csónakok előretörése lelassult, mert az élen haladók bevárták az újonnan érkezőket. Úgy látszik, tömeges támadásra készültek. Ezzel mindenesetre időt engedtek a parton levőknek, hogy rendezzék soraikat. Mihelyt a filmeseket Dallas megelégedésére elrendezték, ő és Barney kocsiba ültek, és lezötyögtek a viking erődbe. Dallas pisztolyt és géppisztolyt viselt, a vállán töltényöveket vetett át. Néhány rossz külsejű fémdobozt is az erődbe vitt. Ők érkeztek utoljára a falak mögé. Bezáródott mögöttük a hosszú farúddal elreteszelt dupla kapu. A tüzelőállásból Barney nézte, hogyan tolat a teherautó a kellő helyzetbe a domb tetején.
— Mi csinálja ezt a zajt? — kérdezte Ottar.
— Fogalmam sincs — tájékoztatta Barney. — Jönnek!
Fodrozódó mozgás söpört végig az öblön. A bőrcsónakok nekilendültek.
Barney a cölöpfal tetejére támasztotta a 34 mm-es kamerát. Végigpásztázta az előretörő csónakok vonalát. A felhők résén áttörő napfény felsziporkázott a számtalan evező csapkodó tollán és a vízpermeten. Komor, egyenletes előnyomulás volt. A csónakok a sötétség egyenruhás seregét hordozták. A vízi alkalmatosságok közeledtével egyre hangosabb lett a földöntúli, rémisztő zaj. Barney a kamerába kapaszkodott, megállás nélkül filmezett. Örült, hogy elfoglaltsága akad. Érezte, ha ez a kötelesség nem tartaná vissza, már fejvesztve iszkolna.
— Már hallottam ilyen zajt — mondta Dallas. — Ugyanilyen zümmögés, csak halkabb.
— Hol? — Barney ráközelített az egyik vezércsónakra. Már majdnem a parton volt.
— Ausztráliában. Ott vannak ezek a bennszülöttek, abóknak [21] hívják őket, azoknak a varázslója egy zsineg, végére kötött fadarabot pörgetett a feje felett, annak volt ilyen sípoló hangja.
— Zúgattyú, hát persze. Számos primitív törzs használja őket. Varázserőt tulajdonítanak nekik. Most, hogy hallom a hangjukat, nem is csodálom. Feltehetőleg mindegyik csónakban zúgattyúzik egy-egy indián.
— Nekem is van varázslat, elbánik az ő varázslatukkal! — Ottar fenyegetően pörgette a fejszéjét a feje fölött.
— Ne keresd a bajt! — tanácsolta Barney. — El kell kerülnünk a harcot, ha lehet.
— Micsoda?! — Ottar viking lelke alapjaiban rendült meg ettől a lehetőségtől. — Harcot akarnak, harcolunk. Itt nincsenek gyávák! — kihívón meredt Barneyra.
— Partra szállnak — lépett kettejük közé Dallas.
A látogatás békés célját illető remények végképp szétfoszlottak. Amint egy-egy csónak partot ért, a benne utazók a fövényre rántották, majd előkapták dárdáikat. Íjaikat és a zömök, kőhegyű nyilakkal megtöltött puha tegezeket. Barney a közeli felvételekre összpontosított. Gino nyilván nagy totálokkal dolgozik, ő viszont többet is láthat a fegyverzet részleteiből, mint amennyit szeretne.
— Ottar — szólt Dallas —, mondd a tieidnek, hogy bújjanak fedezék mögé, és húzzák be a fejüket!
Ottar morgott, de kiadta a parancsot. A viking lelki alkat nem szívesen alkalmazkodott a védekező harcmodor gondolatához, de azért nem is volt öngyilkos beállítottságú. A falak mögé húzódó védők legalább hússzoros túlerővel álltak szemben. Még az egyébként harcias skandinávok is kénytelenek voltak számot vetni a hátrányos körülményekkel. Zümmögni kezdtek a nyilak. Egy dárda éppen a kamera alatt csapódott a falba. Barney térdre bukott, az optikát két cölöp közötti hézagon dugta ki. Ez a látóteret korlátozta ugyan, de kedvezett testi épségének.
— Gyáva fegyverek — morogta Ottar. — Gyávák.
Nem így kell harcolni. — Mérgesen csörgette a pajzsán a harci szekercét. A vikingek mélységesen megvetették az íj és nyíl használatát… Kizárólag a rohamharcászat és a kézitusa erényeit becsülték.